2018. szeptember 2. | SorozatokÓVODA | olvasók: 1410

Ne hagyd, hogy kivegyék a kezedből!

Szuper, hogy egyre több hasznos cikk kering a beszoktatásról. Időnként ugyan eltérő tanácsokkal, de a lényeg, hogy él a téma. Ahogy a szülésnél és a csecsemőgondozásban már megtörtént a paradigmaváltás – legalábbis egyre több fórum vonatkoztat el a korábbi gyakorlattól, és helyez előtérbe más szempontokat –, a kisgyerekek „intézményesítésének” módja is megérett az újragondolásra.

Úgy tűnik, hogy egyelőre a szerencsénken múlik, hogy mivel találjuk szemben magukat. Azonban általánosságban elmondható, hogy nem kapunk kellő tájékoztatást és támogatást ebben az érzékeny időszakban. De a pedagógusok sem! – derült ki számomra.

Ha nehéz az elválás…

Ebben a bejegyzésben csak az elválásra szorítkoznék. Azon belül is arra az esetre, amikor fennakadás van. Mindegy, hogy az első reggelen, a másodikon, vagy majd három hét múlva, de egyszer csak azt tapasztaljuk, hogy a gyerek ódzkodik bemenni a csoportba. Gyorsan elköszönünk, de ő a combunkra tapad.

Nyugodj meg, ez teljesen normális! Nem ciki, nem „túl anyás”, nem „anyámasszonykatonája”.

Ha tiltakozik az ellen, hogy lefejtsék rólunk, akármilyen kedves szavak kíséretében is teszik, igaza van a gyereknek. A testünknek is, amikor ösztönösen hárítanánk az óvó néni közeledést, mert összerándult a gyomrunk. A félelmeinknek már kevésbé, ha hajlamosak vagyunk engedni egy erélyesebb fellépésnek, mert a testünk már válaszolt a gyereknek – „Anya nem akarja, hogy elvegyenek tőle!” –, hát neki az a dolga, hogy kapaszodjon.

Nem tudok olyan élethelyzetet mondani, amikor rendben lenne, hogy ilyen módon válasszuk le magunkról a gyerekünket, kiváltképp egy idegen. Nincsen életveszélyben! Elkövetkező éveinek meghatározó helyszínére vezetjük be, ahol annyi klassz dolog vár rá! Felelősek vagyunk mind – szülők és pedagógusok –, hogy hogyan lépi át a küszöböt.

Ha elönt a pánik, inkább mondd ki, mert takargatni úgysem lehet, leveszi!

Mondjuk ki nyugodtan, hogy „A macska rúgja meg, micsoda helyzetbe kerültünk, kisfiam! Nem erre készültünk, igaz?” – vagy valami gyerekkompatibilis káromkodást követő együttérző mosoly, felkacagás, huncutság sokat oldhat a feszült helyzeten.

Utána viszont lépj a tettek mezejére!

Fontos. Ha nem tesszük, az óvó néni lesz kénytelen. Ha hagyjuk, hogy ő vegye el tőlünk, ellene fog kűzdeni a gyerek, így őt helyezzük a mumus szerepébe. Pedig kivel kell maradnia? – Vele. Ha csak egy kis bizonytalanságot látunk, de még nem fagyott le teljesen a rendszer, akkor hajrá, szorítsuk magunkhoz, mondjuk el határozottan, hogy „A kismajom három puszi után nagyot ugrik!”, számoltassuk háromig, és hoppázzuk be a csoportba!

Ha a gyerek találja ki az elköszönés módját, az növelheti a biztonságérzetét. Erre van leginkább szüksége. Miközben azt történik, amit a szülő akar, bemegy a csoportba. Mindenki jól járt. A bölcsiben közvetlenül a gondozó kezébe lendítettük át Jonatánt, kedves rutin lett belőle. Az ovi első napjaiban már ő találta ki, hogy a hátam mögött lépedelve jut el a csoportig, én nyitom ki az ajtót, aztán három számolást követően lép be a csoportba.

Amikor nem megy az elválás…

Még akkor sincs gond, ha elpityeredik, miközben vállán az óvó néni kezével lépdel a csoport felé, mert ha túlcsordulnak az érzelmek, ér sírni. Viszont, ha annyira befeszült, hogy csak kényszeríteni lehetne az elválást, akkor mérlegeljünk: megéri-e?

Nehéz szívvel gondolok vissza arra a napra, amikor a kisfiam sehogy sem akart bemenni a csoportba. Elismerve az első napok sikereit, az óvónők türelmesen hagytak, hadd próbálkozzon anyuka. Csakhogy mindenki eltűnt már a folyosóról – Három perc múlva zárják a kaput! –, és a kisfiam még mindig nem mozdult. Ettől bestresszeltem. Bármelyik pillanatban kijöhetnek érte! Ha akkor azt mondták volna, hogy „Semmi baj. Ha úgy érzi, hogy tíz perc múlva megindul magától a gyerek, akkor maradjon itt vele nyugodtan! Ne szórakoztassa, nógassa!”– akkor merek maradni. Nem bizonytalanodom el. Nem húzom fel magam és haragszom meg rá, hogy végül belefáradva hagyjam, hogy kivegyék a kezemből. Tompán álltam a csukott ajtó előtt, miközben ő mögötte üvöltött.

Ez egy elhibázott lépés volt az őt körülvevő felnőttek részéről.

Neked még van választásod!

Lélekjelenlét. Kicsivel több kellett volna ahhoz, hogy időt kérjek, ha már nem tudtam elejét venni a helyzetnek. De ki is sétálhattam volna vele aznap.

„Vajon miért tartunk jobban a „kihágástól”, mint a gyerek traumatizálásától?”

Már megtenném. Nem drámázva, menekülve a kölyökkel, mint egy anyatigris, mert azzal szabotálnánk a másnapot. Hanem például azzal a megegyezéssel, hogy:

„Ez ma nem sikerült kisfiam. Nekem sem. De ezzel nincs semmi baj. Holnapra jól összeszedjük magunkat, rendben? Nézd csak, itt egy kavics (rágógumi, zsepi, fecni, akármi) a zsebemben. Dugd el valahova, hogy holnap megtaláljuk, amikor jövünk. Ha akkor is megijednél, erről tudni fogod, hogy idáig már eljutottunk: jól  belekapaszkodsz, és sikerül besétálni a többiekhez. De a terv titkos, rendben? Csak annak mondjuk el, akinek mi akarjuk.”

Ha ismétlődően kényszeríteni kell az elválásra, az hosszútávon több gondot okozhat, mint egy elbliccelt nap. Nem lesz belőle rendszer, „elkapatás”, ha ahhoz tartod magad, amit elmondtál. Ha játékot és együttérzést ajánlasz a dráma helyett, az a bizalmát erősíti benned és önmagában. Ezt a muníciót rejted a kavicsba!

Nem arra buzdítalak, hogy első adandó alkalommal lelépj a gyerekkel. Csak egy megerősítést szerettem volna adni arról, hogy van választásod, mert engem visszavetett, hogy fel sem merült bennem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.


Warning: Use of undefined constant php - assumed 'php' (this will throw an Error in a future version of PHP) in /home/janofeke/xdomains/nekunkbevalt.hu/wp-content/themes/superblog/nekunkbevalt/functions.php(1285) : eval()'d code on line 1