„Egy átlag kétéves óránként 20-25-ször mond ellent a szüleinek” – állítja egy tanulmány.

11 és 15 hónapos korunk között mind megtanulunk egy csodálatos szót: Nem!

Ez a felfedezés pedig teljesen felvillanyoz minket. Megtanuljuk, hogy különálló, autonóm kis lények vagyunk, ráeszmélünk, hogy saját akaratunk van, és ezzel hatással lehetünk mindarra, ami kis világukban zajlik. Boldogan ismételgetjük, hogy „Nem, nem, nem!”, valahányszor alkalmuk nyílik rá.

Tőlünk ez a Nem! tulajdonképpen egy hatalmas Igen! Életerőnk egyszerű és nagyszerű kifejezése.

A szüleink eleinte még cukinak tartják, aztán általában már nem nagyon örülnek neki, mert sok esetben ezzel a fejlődési fázissal kezdődik a dackorszak. Primitív életerőnk eksztatikus kinyilatkoztatását többnyire nem követi megerősítés.

Mondott ilyeneket valaha valakinek az apja vagy az anyja?

„Úgy szeretem, hogy ilyen kis független és önálló vagy!”

„Látom, kezded megtanulni, hogy kiállj a magad igazáért. Ez később nagy segítségedre lesz!”

Az üzenet, amit tőlük kaptunk inkább ezekre rímelhet:

„Ne merészelj feleselni velem!”

„Ezt még csírájában kell elfojtani!”

E mellé néha a büntetés vagy a testi fenyítés ígérete – vagy valósága – is társult. És szinte minden esetben szeretetmegvonással járt: a szülők magára hagyták a hisztiző kisembert, akinek semmilyen más eszköze nem volt arra, hogy meghallják az „Nem!”-jét.

Ebben a tehetetlenségben és teljes függőségben hamar megtanuljuk eltitkolni a „Nem!”-jeinket. Jön helyette a nyafogás, a passzív ellenállás és a manipuláció. Mire elérjük a felnőttkort, addigra sokszor teljesen elveszítjük a kapcsolatot a saját, belső igényeinkkel, sőt, saját belső iránytűnkkel is, amely megmondja, mi jó nekünk.

Így, amikor a saját gyerkőceink rákapnak a NEM szóra, agyunkban megszólal a vészcsengő. Tudjuk, hogy a NEM veszélyes szó, még ha nem is tudjuk, pontosan miért. Azt gondoljuk, ilyenkor rögtön akcióba kell lépnünk, és meg KELL tanítanunk a gyerekeinknek, hogy ki is a főnök. Ha a gyerek – legyen bár két éves vagy tizenkettő – dacol velünk, arra mi érzelmi pofonnal reagálunk, amivel jól helyre tesszük őket.

A gond az, hogy a gyermeki ellenállás egyáltalán nem jelent veszélyt, sem ránk, sem a gyermekeinkre nézve. A dac csupán annak a jele, hogy a gyerekünknek valami baja van. Ha ilyenkor vasököllel csapunk le rá, azzal soha nem a valódi problémát kezeljük. És, hogy mi a valódi gond? Talán az, hogy gyerekünk úgy érzi, nem figyelünk rá. Vagy felzaklatta valami, és tőlünk várja, hogy biztonságos közeget teremtsünk számára, ahol kisírhatja magát. Vagy arra van szüksége, hogy megtanítsuk neki, hogyan fejezze ki az igényeit és az akaratát anélkül, hogy nekitámadna a másiknak. Vagy egyszerűen csak úgy érzi, meg kell védenie az integritását.

Ha már kiskamasz vagy kamasz a gyerek, annak örülni kell. Kutatások bizonyítják, hogy azok a kamaszok, akik hajlandóak szembeszállni a szüleikkel, nagyobb valószínűséggel fognak kiállni a társaikkal szemben is. (Elvégre hazudhatna is, hogy elkerülje velünk a konfrontálódást, és a legtöbben ezt is csinálják.) És azok a gyerekek, akik képesek megvédeni az igazukat, ezt már totyogóként elkezdik elsajátítani.

Szóval, bár nagy a kísértés, ez nem arról szól, hogy ki a főnök. A gyerek tudja, hogy a szülő a főnök. Ez a történet arról szól, hogy a gyereknek joga van az érzéseihez, miközben a szülő továbbra is ellátja a feladatait, vigyáz a gyerekre, és ésszerű határokat szab a viselkedésének.

Úgy is lehet nemet mondani, hogy a saját igazunkat sem adjuk fel, és a gyerekkel kialakított pozitív kapcsolat is megmarad. Igenis megoldható, hogy a saját igényeink tiszteletben tartása mellett a gyerek azon – egyébként korának nagyon is megfelelő – igényét is elismerjük, hogy érvényesíteni akarja a saját akaratát. A titok?

1) Ha a gyerek nemet mond, azt ne tekintsük támadásnak, amit vissza kell vernünk. Tekintsük inkább igennek, amivel beleegyezik abba, hogy tárgyalásokat folytassunk. Minden ilyen „tárgyalás” lehetőséget nyújt arra, hogy partnerként kezeljük a gyerekünket, és ezzel olyan kapcsolatot alapozunk meg, amely az elkövetkező években rengeteg örömöt nyújt. Arról nem is beszélve, mennyivel jobban viselkedik majd a gyerek.

2) Ne vegyük magunkra. A gyereknek joga van hozzá, hogy eltérő véleményen legyen. És az, hogy ezt az eltérő véleményt hajlandó is felvállalni, olyan erőre vall, amelyet táplálnunk kell

3) Figyeljünk oda arra a Nem!-re. „Azt mondod, nem, nem akarsz fürdeni, értem.” A gyereknek néha csak annyi kell, hogy meghallgassák, mit akar. És minél inkább azt érzi, hogy értik és figyelnek rá, annál kevésbé lesz szüksége arra, hogy ellenkezéssel hívja fel magára a figyelmünket.

4) Halljuk meg az Igen!-t a Nem! mögött. „Nagyon szeretsz ezzel a lovacskával játszani, és nem akarod itt hagyni őt a fürdés miatt, igaz? Akkor gyere, folytassuk a játékot a fürdőben, galoppozzunk be vele! Csupa por ez a lovacska az egész napos vágtázástól.”

5) Kerüljük meg a Nem!-et: a kérésből legyen játékra felhívás. A váltás úgy lehet zökkenőmentes, ha mi magunk alkotjuk a hidat. Nincs olyan gyerek, aki ellen tudna állni egy ilyen invitálásnak: „Mássz a hátamra, cowboy! Irány a hegyek között megbújó fürdőkád!”

6) Kerüljük meg a Nem!-et: kínáljunk a gyereknek választási lehetőséget. Így mindketten megkaphatjuk, amit akarunk. „Nem akarsz a kádban fürdeni? Akkor inkább a mosogatóban csutakoljalak le téged meg a lovacskádat?” Nem mindegy, hol lesz tiszta?

7) Kerüljük meg a Nem!-et: tartsuk tiszteletben az önállóságát, de ne vonjuk vissza a kérésünket. „Most még nem akarsz jönni fürdeni? Jól van, akkor várunk öt percet. Aztán kimehetsz a konyhába, és kiválaszthatod, hogy melyik műanyag dobozzal akarsz játszani a kádban. Melyikkel lehet a legjobban öntögetni a vizet?” Ha valamire felhatalmazást adunk a gyereknek, az úgy hat, mint egy varázsige. Erőnek erejével sem lehet majd távol tartani a kádtól.

8) Álljunk be mi is a sorba. Mondjunk ilyeneket, vicceskedő hangon: „Bármint is csinálsz, be NE szállj a kádba! NE, NE, NE, ne nyisd meg a csapot! NE, NE, NE, ne vedd le a ruháidat!”

9) Tartsuk tiszteletben az önállóságát. „Szeretnéd te megnyitni a csapot, és eldönteni, milyen játékokat viszel be a kádba? Ki vegye le a ruhádat?”

10) Tanítsuk meg neki, hogy nem kell nekünk támadnia ahhoz, hogy kifejezze az igényeit, mert meghallgatjuk, és válaszolunk neki. „Nyugtalannak tűnsz. Ó! Rád ijesztett az a dal, amiben a kisfiú lefolyt a kád lefolyójába. Nyugi! Addig nem húzzuk ki a dugót, amíg a kádban vagy, aztán nézheted, ahogy lefolyik a víz. Látni fogod, hogy csak a víz tud ott lemenni.”

11) Csak mondjunk igent! Vessük össze, micsoda gazdagság van a mi Igen!-ünkben a gyerek Nem!-jéhez képest! Bízzunk benne, hogy képesek vagyunk mindkettőnket boldoggá tenni azzal, hogy a gyerek Nem!-jére a bennünk rejlő Igen!-ek energiájával válaszolunk. „IGEN, ideje fürdeni, és IGEN, hozhatod a lovadat, és IGEN, felveszlek a hátamra, és együtt megyünk fel a fürdőbe, és IGEN, nagyon szeretlek, és IGEN, GYERÜNK!” A gyerekre is át fog ragadni a nagylelkűségünk.

12) Ne titkoljuk a csalódottságunkat, amikor nem tudunk egyetérteni a Nem!-mel. Amikor muszáj a sarkunkra állnunk, és nekünk kell nemet mondanunk, azt mondhatjuk úgy is, hogy közben kifejezzük az együttérzésünket. „Sajnálom, édesem, de ideje fürdeni. Látom, ettől elszomorodtál. Szeretnél még játszani. Fogadok, hogy nagy korodban minden nap egész éjszaka játszani fogsz. Igaz?” (Erre tuti rávágja, hogy Igen!)

Ezek a példák mind a totyogós életkorból származnak, de, persze, nagyobb gyereknél is alkalmazhatók. És ha már kezdettől fogva ennek szellemében neveljük a gyerekeinket, akkor olyan kiskamaszok, kamaszok lesznek belőlük, akik határozottan őrzik az integritásukat, és közben tiszteletben tartják a miénket is.

Ne feledjük, mindig van rá mód, hogy mindketten megkapjuk, amit akarunk. Ha nem veszítjük el a humorérzékünket, és tiszteletben tartjuk mind a gyerek, mind a saját Nem!-ünket, akkor mindig képesek leszünk túljutni a Nem!-en – és hasznosítani a közvetlen mögötte megbúvó Igen! energiáit.

 

Written by Dr. Laura Markham, founder of AhaParenting.com and author of Peaceful Parent, Happy Kids: How To Stop Yelling and Start Connecting and Peaceful Parent, Happy Siblings: How to Stop the Fighting and Raise Friends for Life

Fordította: Garamvölgyi Andrea

Forrás: http://www.ahaparenting.com/blog/Getting_Past_No

Bloggereknek: ha továbbviszed a cikket, légyszíves ne hagyd le a forrást és a fordító nevét sem!