Egyre több minden került a hátizsákomba a nap folyamán, már kezdett beállni tőle a vállam. Véletlenül fejbe is kólintottam vele a mellettem ülőt a villamoson. Ráadásul a pántja is megreccsent, ahogy leszálláskor a hátamra vetettem. Az ajtó előtt végképp elszakadt, és kiborult belőle minden. 

Tele van a puttonyom!

Találó kifejezés arra, amikor túl sok súly nehezedik ránk és torkig vagyunk. Észrevétlenül meg tud telni az érzelmi puttonyunk is, amit pont úgy hurcibálunk egész nap, mint az igazit. Akaratlanul „megbántjuk” a másikat, „tartjuk magunkat” egész nap és jellemzően otthon „borulunk ki” a nap végén.

A gyerek is az érzelmi puttonyával a hátán érkezik haza. Minden belekerült, amivel napközben nem tudott megbirkózni. Ha nem sikerül kiüríteni estig, akkor nem biztos, hogy rakoncátlanság vagy éberség lesz a dologban, amikor kilenckor még pörög az ágyában. Próbáltál már egy megtömött hátizsákkal aludni?

Csináld az ellentettjét! – mint ami elsőre eszedbe jutott.

Amikor kigyullad bennem az a gondolat, hogy „Ez már tényleg felháborító/idegesítő/tarthatatlan viselkedés!” , akkor jobb, ha pont az ellenkezőjét csinálom annak, mint amit első felindulásból tennék vagy mondanék. Faramuci megoldás, de nekem bevált. Például nem tudtam még, mire megy ki ez a rendhagyó műsor tegnap este, de tudtam – mert már számtalanszor bebizonyosodott –, hogy ha most „nem oltom le”, akkor előbb derül ki, mi baja. Vagyis előbb tud elaludni.

Szüksége van a segítségemre!

Amikor célravezetőbb lenne türelmesnek lenni, de egyszerűen azt érzem, hogy úgy szabadjára engedném a gyeplőt – jelentsen ez bármit is, amit akkor tesz egy szülő, amikor bemérgesedett –, akkor kimondom magamban, hogy „Szüksége van a segítségemre”, és ettől megenyhülök, miközben elnézem, ahogy már másodszorra indul pisilni a kis pizsamás.

„Anya, ezt nem fogod elhinni! Nekem megint pisilni kell. Ez őrület, igaz?” – mondja kedélyesen HARMADJÁRA.

Némi hezitálás után azt válaszoltam, hogy semmi gond, menjen ki, ahányszor csak kell. Átvittem a fürdőbe a konnektorba dugható éjjeli fényt, hogy egyedül közlekedjen. Ezzel elejét akartam venni annak, hogy engem is bevonjon a zarándoklatba, ha mégis csak turpisság lenne mögötte. 

Utána sem tudott lenyugodni, de a kijárkálást abbahagyta. El kezdtem arról kérdezgetni, hogy mi foglalkoztatja ennyire. Milyen gondolatok vannak a fejében?

„Anya, engem olyan sok minden érdekel!”

Az csodás! Viszont engem az is érdekelt, amelyik nem hagyta aludni. Volt ma valami olyan az oviban, amit nem értettél? – kérdeztem. Ez a megfogalmazás korábban bevált. Felhozta, hogy nem érti, miért sírta el magát az egyik barátja, amikor az óvó néni kiküldte a rongyért, hogy feltörölje a vizet, amit előzőleg kiborított. Aztán tovább görgedte a szálakat, hogy történt még egy rossz azzal a kisfiúval: „M. ökörrel szembe ütötte, de ez titkos!” – Úgy érted, hogy a kezével? – úgy értette. Elmondta, hogy mit csinált erre az óvó néni és kik a verekedős gyerekek a csoportban. Talán ez nyugtalaníthatja? Ha mondok négy választást, kiválasztod hogyan érezted magad, amikor ezt láttad? – egyenként nyitottam az ujjaimat:

1. Ijesztő volt, kicsit féltél.
2. Érdekes volt.
3. Vicces volt. – Itt közbe szólt, hogy ez biztos nem, csukjuk is le.
4. Dühös lettél.

Megpuszilta a negyedik ujjam, hogy „Ez biztos”. Aztán az elsőt, és lehajtotta a másodikat is. Vagyis elsőre ijesztő volt a jelenet, aztán dühös lett. Biztosítottam róla, hogy én is pont így éreztem volna magam, és szerintem apa is. Onnan kezdve megeredt a nyelve, sok mindent megosztott az ovis élményeiből, aztán jóéjt kívántunk.

Erről maradtam volna le?

Van, amikor a szülőnek kell pontot tenni az este végére. De ez most kulcspillanat volt. Vagyis óra.

Ami azzal is telhetett volna, hogy kijövök, ám kis idő múlva ő is, megmérgesedve visszakísérem, megint ácsingózom mellette, végül hagyom, hogy nálunk aludjon el, ezért kialvatlanul ébredek azzal a mélyen munkáló érzéssel, hogy „nem tudtam urrá lenni a gyereken”, amit észre se veszek, csakhogy olyan feszült vagyok már korán reggel és mindenre kiakadok. Vagy ennek varációi. 

Még reggel is éreztette hatását az így éledt szeretés, megölelt és azt mondta, hogy „Téged szeretlek a világon a legjobban!” – ami felől voltak kétségeim az elmúlt napokban, de erről majd legközelebb…

Akkor gondoltam arra, hogy mindenképp megírom, ahogy ez zajlott, mert tudom, hogy milyen könnyen elfogadjuk azt a haragot magunkban, amivel a gyerek szobájából távoznánk. Vagy amivel ott hagynánk reggel az oviban, ha száz év volt, amíg átváltotta a cipőjét. Sajnos meglehet, hogy sokszor jobban tudunk haragudni, mint elfogadni és dicsérni. De szerintem ezen tudunk változtatni.