Mindenből lehet játékot csinálni, és ha sikerül, azzal máris feloldottuk a patthelyzetet. Egy gyerek – ha nem zaklatott vagy fáradt – nem tud ellenállni a játékra invitálásnak. Nevettessük meg!

1. Hívjuk ki egy fogmosó versenyre.
2. Mossuk meg mi a fogát, és kommentáljunk mindent, amit a szájában találunk: „Ó, ez egy spagetti darab?” „Te, szerintem ez alatt kincs van!”
3. Vágjunk vicces arcokat, miközben fogat mos.
4. Sikáljuk meg mindenütt – a karját, a fülét, a pocakját. „Itt kell sikamikálni?” („Nem, apu, itt!”)

Dr. Markham sorai végén, saját megjegyzésként szeretném kihangosítani azt a kérdést, ami sokunkban visszahangzik: Meddig? Mikortól lesz végre az, hogy önállóan és önszántából megcsinálja, amire kértem?!

Valószínűleg ez a gyerek-szülő párostól is függ. Direkt nem csak azt írom, hogy gyerekfüggő, mert rajtunk is múlik.

„A válaszkész babagondozás folyományának tűnik, amikor a szülők úgy ugranak a három, négy, öt éves gyerek szavára, mint amikor kicsi babaként ciciért sírt. Valahogy benne lehet ragadni ebben az állandó készenléti állapotban, pedig már nincs rá szükség. A szülői szabadáságunkat a gyerek önállóságával párhuzamosan nyerhetjük vissza. Apróságokra gondolok, mégis van jelentősége, amikor hasonló mozzanatok sorából áll össze egy nap. Nem anya hozza oda a bilit, nem ő áll fel zsebkendőért, nem ő szedi össze a játékot, ha már a gyerekecske is tudja.” (részlet a Nekünk Bevált könyvből)

Egy teljesen szubjektív mércét tekintve, számomra úgy tűnik, hogy a játékos nevelés mentén cseperedett gyerekek nincsenek elmaradva önállóság terén az utasításokkal nevelt gyerekekhez képest. Azzal a különbséggel, hogy az ő „teljesítményük” nem 100%-os. Mindenki döntse el maga, hogy ez vállalható-e a számára vagy sem.

Én vállaltam, hogy nagyobb mozgásteret biztosítok a gyerekemnek az aktuális hangulatunkhoz, állapotunkhoz és helyzetünkhöz mérten. Például, képes egyedül fölmenni a fürdőbe, levetkőzni, bemászni a kádba és lezuhanyozni, aztán felöltözni és fogat mosni, de legtöbbször együtt csináljuk, mert gyorsan szeretném „lezavarni” az egészet. Ha időben vagyunk még vagy maradt valami égető dolgom, akkor hagyom, hogy játékba keveredjen a ruháival vetkőzés közben (turbán lesz a pólóból), a fürdőszobaszőnyeggel, a pizsomával, miközben egyszer csak önállóan elkészül.

Olyan könnyű belengetni valami jutalmat vagy büntit, odadörrenteni, megsértődve a gyerek bűntudatára játszani, hogy komoly erőfeszítésbe telik, NEM alkalmazni ezeket.

Abban már nehezebb következetes lenni, hogy úgy tanítgassuk a gyereket a számunkra fontos dolgokra, hogy lehetőleg önszántából tegye meg ezeket és akkor, amikor kérjük tőle. Itt is olcsó szemfényvesztés volna a 100%-os mutató, vagyis hogy mindig mindenben együttműködnek.

Én most is kitartok amellett – és egyre inkább, meg egyre könnyebben –, hogy a teljes szófogadásnak ára van, amit nem akarok megfizetni.

S. Hermann & F. Richter képe a Pixabay -en.