
Most már mi vagyunk a Felnőttek, akik önkényesen alakítják a család életét. Ha összeveszünk mi ketten, akkor rossz hangulat lesz, rideg csönd, amikor nem szólal meg senki vagy beszél, de olyan színtelen hangon, ahogy csak azok tudnak, akik éppen azt tettetik, hogy minden rendben van, de ők sem értik, hogy miért.
Szeretem az önállóságunkat, hogy saját család lettünk, hogy szabad akaratunkból mindig azt választjuk, ami nekünk jó, nem feltétlen a rövidtávon könnyűt. Például, hogy erőt veszünk magunkon, és elmondjuk, ami bánt, nem pedig szájharapva őrizgetjük magunkban a haragot napokig, hogy aztán hetek, hónapok, évek alatt elég tüskét gyűjtsünk és döfjünk ahhoz, hogy valóságosságá váljon a vád az elveszett szerelem, semmivé lett álmok, egy silány élet és boldogtalan évek miatt…
Ezt végig gondolva oda lyukadok ki, hogy addig vagyunk szabadok, amíg nem felejtjük el, hogy a boldogulásunkra hatással vagyunk…!