Különös játéka az életnek, hogy Anyák napja előtt egy nappal azt kiáltom magamban, hogy „utoljára akkor voltam igazán boldog, amikor még nem volt gyerekem!” – hívjuk anya-mazónak.
Gondolhatjátok, micsoda súlya van egy ilyen mondatnak kimondatlanul is. Épp ezért írok róla, amikor már csak 1 nap, és nagycsokros kisgyerekek és meghatódott anyukák árasztják el az internetet. Valószínűleg én is egy leszek közülük. De most ne erről, ne a szépről, a semmihez se foghatóról, hanem a másik kimondhatatlanról, ami szintén része az egésznek…
Arról, hogy 4 és fél éve azért kűzdök, azon ügyeskedem, mint egy kötéltáncos, máskor meg élharcos, hurrá-optimista ember, hogy BOLDOGNAK ÉREZZEM MAGAM A HELYEMEN! Az adott lehetőségeimhez mérten, ami lehet, hogy sokkal szűkösebb, mint másnak vagy éppen sokkal tágabb. Hogy NE MÁS bajával csitítsam el a számat, mert nekem legalább megadatott…, nekem legalább van kivel…, nekem legalább van hova… Mindig, mindig azt nézve, ami van, a nincs helyett. Hát nem ez egy boldog ember hozzállása az élethez? – ne válaszolj, most ne, kérlek, mert megnémulok tőle és ez most fontos lehet.
Álltam a konyhapult felett, és próbáltam visszaemlékezni arra, hogy milyen volt régen. Az új időszámítás előtt. Én. A férjem. Az életünk. A hétvégénk. Egy napunk. Eddig mindig sokkal üresebbnek éreztem, szinte csontváznak, amit csupa olyan dolog töltött ki, ami hasztalan. De azért sose blamáltam le utólag azt az időszakot, se magamat, se mást, mert nagy igazság, hogy előzmény nélkül nincs utózmány. Sokan mondják azt, hogy „áh, nem tud semmit még, akinek nincsen gyereke!” – ők mondják rendszerint azt a második után, hogy „nem tud semmit az, akinek nincsen két gyereke!” Meg három, majd négy.
De tudjátok mit? Nekem inkább az a bajom, hogy már nem tudom azt, amit azelőtt tudtam, mielőtt gyerekem lett.
És egy huszárvágással le is zárnám ezt a bejegyzést itt, előttetek. Ne haragudj érte! Inkább folytasd magadban ezt a gondolatsort, ha érezted már valaha úgy, hogy akkor voltál utoljára igazán boldog, amikor még nem volt gyereked. Valószínűleg ez nem igaz, valószínűleg ez nem is így igaz, csak rossz a setup – szoktam mondani magamnak. Valamiből túl sok, valamiből túl kevés. Mert kit érdekel az igazság, amit jelen esetben is csak egy pillanat legitimál, mert aztán halványodni kezd? Csak a nyoma marad ott, hogy emlékeztessen arra, amit még akkor tudtál, mielőtt…
Emlékezzünk rá, lányok! Boldog Anyák napját! – holnapra.
Szìvemből szól minden sora.