Én ébredtem elsőnek! Ezt nagyon szeretem. (Ha már az én alszom legtovább nem reális opció..) Szépek az alvó fiúk, gyönyörködtem is bennük egy percig, aztán huss, kitolattam az ágyból —  a hajnali vendég jobbról észre se vette, a bal oldali nyúlt volna a kezem után félálomban.

Már most süt a nap!! — mennem kell nézni! Nézni a teret, ami a lábunk előtt hever. A fák éledező lombját, a hegyoldalban ülő házak ablakán, a reggeli napfény játékát.

Könnyebb ilyenkor már az anyukáknak, erre gondolok. Ott sétál egy kisbabás, szoktam látni, nem ismerem, mégis tudom, milyen lehet neki most. Ilyenkor már jobb! Nem fáj úgy a reggel, a hideg, a menet, amit bevállalt…

Talán egy meleg italt is vesz majd hazafelé, ha addigra kinyit a pékség a sarkon – én azt tenném. Mert attól is egy kicsit jobban érzi majd magát. Szabadabbnak, vagányabbnak, anyábbnak – nemcsak egy robotpilótának, aki menetel. Apró, jóérzést hozó dolgok és helyzetek sokat tudnak lendíteni ilyenkor, emlékszem.

Mintha a kisbabával a látkép is “kisebb” lenne, szűkebb. Minden a makrókörnyezetről a szól, a mostról, egy adott hangulatról és folyik! – jellemző tulajdonsága. Nem órához igazított, előre lefixált időpontok egymásutánja, hanem egy felgyorsuló, lassuló folyam, egyik napból bele a másikba. Nem is csoda, ha egy kismama azt se tudja milyen nap van! Semmi haszna belőle.

Majd úgyis visszanyerik kontúrjukat a napok újra, lesz mindegyiknek időre meghatározott eleje és vége, de akkor már nem is a papírpohár lesz a kezében szombat reggel meg a menet, hanem talán egy bögre, a gyereke meg az ölébe gömbölyödve – alig fér el.
Hangulatos napot neked!