Ma több alkalommal úgy viselkedtem Jonatánnal, mint régebben, amikor sokkal többet kellett küzdenem egy-egy napért, hogy „túléljük”. Hogy vidámság legyen a feszültség helyett. Hogy keressek egy menekülő útvonalat, ahol leléphetünk a baljós gondolatok elől – ki a szabadba vagy máshoz át. Együtt mindig könnyebb volt.

Nem történt olyan, amiért marcangolna a lelkiismeretem, de észre kell vennem magam a nap végére, hogy többször figyelmeztetett a fiam tekintete arra, hogy visszaléptem egy szintre, amin egyszer már túljutottunk.

„De anya! Mi már nem viselkedünk így egymással!” – mintha csak ez mondta volna meglepődve.

Ugyanúgy felcsattantam apróságokért, amiért nem kellett volna. Elküldtem melegebb éghajlatra, persze meghallotta, hát elvicceltem.  Többször „léptem le” a telefonomba is, mint indokolt lett volna, ahonnan még nehezebben volt „visszatérni”. Előretoltam a háztartást, mint valami védőbástyát, ami mögé bújhatok, mert nem volt kedvem játszani, vele foglalkozni. Vissza-visszaköszönt egy szinte elfeledett hangulat…

Flashback

Volt valami megfoghatatlanul nyomasztó a kisbabázós években, ahogy visszagondolok. Hogy az elszeparáltság, a folyamatos ismétlődések, a korlátok, vagy csak a kialvatlanság okozta-e időről időre, nem tudom. Mindenesetre ott volt benne. A mélyén.

Nem beszélünk róla, talán meg sem fogalmazódik, de rezignálttá tesz akár napokra, ha nem tudjuk lerázni. Ha nem jön valami plusz inger, amitől új erőre kapunk.

Tettük a dolgunkat, láttuk a szépet, a vidám pillanatokat, hogy „milyen jó nekünk, mert megtehetjük”, „milyen jó, hogy ő van”, mégis volt ott más is. Valami több összetevős gubanc, ami az ember torkán akadt, amikor nem ment az altatás. Vagy szimpla helyzetek sora követte egymást, mégis aznap beletört a bicskánk, és „ez annyira, de annyira kiakasztó már!” Kifutnánk, elbújnánk, feladnánk! 

Talán az a legfárasztóbb az anyaságban, hogy non-stop láthatóvá váltunk. A kérdés csak az, hogy mennyire tudunk jelen lenni?