Anyukám gyakran kezdi úgy a mondatait, ha a szeretteiről van szó, hogy “szegény”. Elképzelhető, hogy ez még a szülői minőségével együtt került a szótárába a “Mit ettél ma?” és “Kilóg a derekad!” — dal együtt, ahogy más anyukánal mondjuk az, hogy “De időben gyere haza!”.

Szóval van A Szegény Nővérem, aki minden reggel 1,5 órás sétával viszi iskolába a lánykáját, de egyúttal a babakocsiban a friss levegőn altatja a kisfiát. Meg A Szegény Másik Nővérem, aki sokszor este 7-ig dolgozik, de szépen ível felfelé a karrierje. És vagyok Én, a szegény, mert micsoda hepe-hupás járdákon kell végiglavíroznom a babakocsival, hol fölfelé tolom, hol lefelé fékezem, emelem, rángatom, döntöm, húzom, de jól álomba is rázza a kicsikémet. Szegény Én, mert sokat gyaloglom — de nem is hezitálok, ha elém kerül egy süti. Szegény Én, mert milyen sok türelem kell egy kisgyerekhez — de általa fejlődőm a legtöbbet. És Szegény Én, mert sehol egy nagyi, aki legalább néha átugrana segíteni (ez utóbbinak nezebben találom az ellenpontját, de ki tudja, talán a 10. nap végére kerekedik egy bejegyzésnyi ebből is… )

A “szegény én” attól, hogy így rávilágítanak a mindennapjai vélt nehézségeire egészen elpityeredhetne, hiszen ezek szerint lehetne könnyebb is neki! De vajon mitől függ, hogy nap, mint nap átbotaldozunk-e a nehézségeken vagy éppen észre sem vesszük őket?

Azt mondják, hogy csak az a probléma, amit annak élünk meg… Ez így lehet, mert a “szegény én”, amióta itt van anyuka csak gazdagabb, hiszen az anyai aggódás büszkeséggel keretezett tükrében megmutatta neki, mennyire kitartó, energikus és lendületes. A sajnálat akkor jó, ha megerősít ahelyett, hogy elgyengítene, előrelendít ahelyett, hogy gúsba kötne. Azt hiszem, jól sajnálni csak egy anya tud igazán, mert minden “szegény kislányom” mondatban ott van a bizonyosság, hogyha netán tényleg úgy érezném, hozzá bármikor forulhatnék, én neki mindig a kislánya maradok.

— De hidd el, Anya, nagy vagyok már, tudod, én is anya…és köszi, hogy rámutattál, erősebb vagyok, mint ahogy gondoltam volna…