
Késében vagyok, hát rohanok. Teljesen kimelegedtem, izzadok. Meg vattát köpök, ahogy anyukám mondaná — elfelejtettem inni, mielőtt elindultam. Nézem az órám, 5 perc késésben vagyok. Fúú, de utálom ezt! — szürkülök az embereket kerülgetve magam előtt…
Aztán az egyik sarkon megállok. Melegem van? Akkor leveszem a kabátom. Kitikkadtam, akkor veszek egy vizet a perecárustól, és iszom két kortyot. Aztán tempósan haladok tovább, miközben észreveszem, hogy dejó, hogy süt a nap! Meg milyen jó, hogy hoztam a babakocsit magammal, rádobtam a felesleget magamról. Ezen felderülök magamban, mert elképzelem, hogy fenéktájról is átlódítottam pár dekát a kabáttal együtt. Arra gondolok, hogy ez a napi sportom, egyenletesen veszem a levegőt, behúzom a hasam és hátra a vállaimat, megemelem az állam, ami mindig előrelóg. Azta, nőttem 3cm-t! Eddig észre sem vettem, hogy én is csak egy voltam a görnyedten teperők közül…
Már nem rohanok. Nem szűkölök, nem nehezítem meg a saját dolgom, hogy aztán kelletlenül felnyögjek, amikor a háromévesem majd’ felborít a bölcsi előtt örömében, mikor rámugrik. Mert lehúz a kabát is, a homlokomból tűrögetem a hajam, ami csak odatapad és egy kiáltást szorongatok a nagykabát alatt…
Ehelyette jókedvet hoztam, ami nem került semmibe. Ja, de! 5 percembe…