— Kisfiam, hadd mondjam már végig ezt a mondatot apának!

— Jonatán, most anyával beszélgetünk!

— Nem tudtunk két értelmes mondatot váltani. Hol is hagytuk abba? Már nem is tudom, mindegy, hagyjuk… 

A méltatlankodás helyett ma másképp szerveztük a napot, és ebéd után autóba ültünk, hogy a fiúcskánk 10 perc múlva békésen szuszogjon hátul a gyerekülésben. Aztán leparkoltunk, szereztem két kávét – ne mondhassuk, hogy „még egy kávét sem ihatunk meg együtt!” –, és átbeszéltük, amit kellett ott, a Gesztenyés kert oldalában, tavaszias madárcsicsergésben.

Persze a Cserpes Tejivó felé szaporázva azért vállamra kúszott a kérdés: „Nem félsz, hogy a gyerek hozzászokik ahhoz, hogy autóban aludjon el?!” – amíg visszafelé sétáltam a randi helyszínére, meg is válaszoltam ezt a kérdést a fejemben:

A gyermek már hozzászokott az autóban ill. babakocsiban alváshoz, ezért is tud olyan jókat pihenni, 1,5-2 órát egyhuzamban! Eltelt már az a babakor, amikor ezek az órák fölött őrködtem – csak nehogy felébressze valaki!!! Mert akkor sincsen semmi, ha kevesebbet alszik. Az sem katasztrófa már, ha kimarad a délutáni alvás, csak számolni kell egy nyűgösebb gyerekkel, ami nem róható majd fel az illetőnek. Elengedhettem hát a napirend ezen pontja felett érzett akarásom.

Kevés kapcsolatot rombolóbb helyezetet tudok elképzelni a mostani körülményeinek között annál, mint amikor ott fekszünk a nagyágyon – vagy én ülök a gyerekágy mellett –, és az álmosságom növekvő mértékével fordítottan arányosan csökken a gyereké.

Így lesz a békés összebújásból gyötrődés. Majd egyszer csak felül, hogy még véletlenül se csukódjon le a szeme! – pedig direkt megdöntöttem magunk felé a mesekönyvet, hogy minél laposabb szögben kelljen rápillantani. Ekkor már tudhatom, hogy ennyi volt, pihent egy kicsit, de aludni már nem fog.

Viszont van olyan, hogy nem akarom tudni, mert gondolatban már ragaszkodni kezdtem a nélküle töltött időmhöz, és akkor mérgemben a párnára parancsolom azt a szőkés kobakot, meg olyanokat mondok, hogy „Most aludni kell!”, meg „Nem érdekel, addig innen fel nem kelünk, amíg nem aludtál egy kicsit!”. Bravó. Mindeközben apa kint tobzódik, mert neki még ennyire sem ment, hát jöjjön anya! De amúgy „Mi az isten van ezzel a gyerekkel?! Valamit elrontottunk, hogy nem alszik el!” – kezdi egyre jobban beleélni magát a gyereknevelés puskaporos fejezeteibe…

Folytassam? Inkább csak azzal, hogy megéri összehangolni az igényeinket a lehetőségeinkkel, meg azt a 800ft-ot is, amit a kávékért fizettem. A parkolásra meghívott a férjem.