A munka évei az irányításra kondícionáltak, kinek, mikor és mit kell csinálni — ezért feleltem. Felelős döntések és lehetőleg pontos kivitelezések sorozata.

A főiskolai tréningek is mind arra treníroztak, hogy hogyan érjem el a kitűzött célt, a hatásom alá vonva az eseményeket. A szüleim forgatta életpszichológiai könyvek meg a “te vagy a főnök” hozzáállásra buzdítottak, mondván az lehet csak ura az életének, aki ura önmagának…

És akkor az ember szül egy kisbabát, aki még sosem dolgozott, nem okították iskolák, sem könyvek, és mégis elsöprő határozottsággal veszi át a gyeplőt — és a szülő többé nem ura önmagának, se az életének…

Legalábbis a nehéz napokon ez suhan át  (tombol) a fejemben, amikor meg akarom csinálni, amit elhatároztam, de folyamatosan akadályoztatva vagyok, és máris kész a konfliktus. Viszont vesztemre a másik oldalon feszülő alig 70 centiméternyi akarat kérlelhetetlenül kerekedik felül minden alkalommal (még jó!) és fűti azt a tehetetlen haragot a “leigázottban”…

Haragot, az édesdrága szemünk fénye-szívünk csücske ellen. (Vagy apukára testálódik a szerep, ha épp belesétál a célkeresztbe…) Mégis hogy történhet ez? Teljesen igazságtalan.

Azt sejtem, hogy azok a készségek, amikre “a mai világban” építeni lehet, a szülővé váláskor pont buktatói lehetnek a harmonikus családi élet kibontakozásának. Amiben például nincs helye apa és anya dominancia harcának, hogy kinek az igényei fontosabbak, a pénzkeresőnek vagy a “csak” babázónak. A belénk égetett teljesítménykényszer is félrevezet, minthogy csak anyának lenni nem elég, mellette képezd magad, vállalj félállást, de ha otthon is maradsz, legyél mindig nagyon-nagyon elégedett és sugárzóan boldog, hisz te csak babázol. És az anyák csendben kűzdve azt kérdezik maguktól: rossz anya vagyok, ha néha úgy elmenekülnék?

Tudatosságra neveltek az elmúlt évek és ez fontos, jó tulajdonság, de úgy érzem, hogy a babám gondozásához most másfajta éberség kell. Olyan, amelyik nem az önérvényesítésre vértez fel, hanem az anyai ösztönre hangol. Az odaadó szeretet vezette értő figyelemre, amivel képes vagyok lehántani magamról a felesleget és egyensúlyba hozni mindazt, ami voltam és ami még lehetek…