Ez a bejegyzést 2013. szeptember 11-én írtam, az első hármas nyaralásunk első napján, mikor a 9 hónapos Jonatán fogzani kezdett, és Apa mentette meg a helyzetet…

Pár napja tekergett már az írás a fejemben “Egy anya titkai” címmel. A bűntudatról szólt volna, mikor bántó gondolatok feszítenek és alig bírom visszanyelni őket, mardosnak belülről keserűen. Talán te is érzel néha így. Tehetetlenül mérges vagyok, dühös, türelmetlen, ha lehetne… ha lehetne kihajítanám az ablakon! Bedobnám az ágyába és kifutnék, hogy ne is halljam! felkapnám és megráznám, hogy hallgasson már el! vagy egyszerűen letenném a földre és nem vennék tudomást róla. Róla, az én egyetlen, drága kisfiamról. Őrült ellentmondás. Ez az én anyatitkom, a szégyellt, ami nem illik az odaadó édesanya képbe… 

Arról is írtam volna, hogy nem hiszek a felmentésekben, hogy “én is kiborulhatok”, “én is lehetek fáradt”, “én is emberből vagyok”, mert ezzel azt írnám alá, hogy vannak felmentő körülmények, amikor az agresszió felett szemet hunyhatunk. Pedig nincsenek, mert ott tüzel az ingerült mozdulatokban, a dühös szembogárban, a kitörő felkiáltásban, és ahogy a gyermek ki van szolgáltatva a szeretetünknek, úgy védtelen az agressziónkkal szemben is. Máshonnan kell jöjjön a feloldozás!

És akkor az történt tegnap hajnalban, hogy az éjfél óta tartó fogzási őrületnek véget vetve apukája felpattant: most elindulunk sétálni, akkor majd elalszik! — ezzel repítve felénk a mentőövet, amivel kievickéltünk abból a csapdából, hogy tehetetlenségünkben még egymást is el kezdjük marni.

Ingerülten öltöztem a szekrény előtt, amikor kicsúszott a számon, hogy elegem van ebből a gyerekből! — ezt sosem mondtam még ki hangosan, riadtam meg. De erre az apja is kifakadt, amitől aztán megbátorodtam én is, aztán ő rákontrázott, majd én vissza, és megvallom, hogy jól esett kimondani a kimondhatatlant, elmondani az elmondhatatlant, kiengedni magunkból ezeket az ártalmas gondolatokat, hadd mossa tisztára szülői szívünket az egymásba vetett bizalom és törjön össze a megkövült képmutatás, hogy mindig csak a jót, a szépet… A végén már rázkódtunk a röhögéstől, hogy kínunkban mire vetemednénk. Felszabadítóan abszurd volt és bizalmas.

Bizalmas, mert neki elmondhattam, ő az édesapja, kettőnk közül a egyik, akiből lett és aki valójában soha nem ártana neki. Lépésről lépésre párolgott el belőlünk a feszültség, és helyére valami elmondhatatlan könnyedség és békésen fáradt derű kúszott. 

Az ébredező szálloda ablakain hunyorgó napfény csak egy jókedvűen andalgó, babakocsis párt láthatott távolodni a tengerpart felé, mit sem sejtve a szülők titkairól, akik egyszer cinkosságot fogadtak egészségben, betegségben, örömben, bánatban, szülőségben, hülyeségben…

Boldog Apák napját!