Mondtam olyat, hogy „majd holnap megnézzük”, de holnap rájöttem, hogy már nincs időnk lesétálni a város széli vidámparkba. Ekkor toppant be Apa, így hamar áttevődött rá a potenciális kísérő szerepe. Ledobta a táskáját, de a munkanap terhei még ott gyöngyöződtek a homlokán. Ennek ellenére vidáman váltott volna apába, de ez a program neki sem volt ínyére. Mégis belement, hadd örüljön a kisfia! – az egész nap távollévő szülő lelkiismeret-furdalásától fűtve.

A segítségére siettem, újra megerősítve, hogy fél 7-kor már késő elindulni. Enélkül is klassz napunk volt! Mindezt kissé karcosan szögeztem le, miután pöffeszkedni kezdett bennem a rosszallás – az egész nap gyerekező szülő önérzetességétől fűtve. Apa évődését, Jonatán durcázását látva egyre biztosabb voltam abban, hogy mára elég nekik egy rövid séta Matyikutyával.

Van, hogy kéz a kézben sétálós szülőknek jók vagyunk, de vidámparkba menősnek nem. A fotelbe lerogyva, kezünkben egy kávéval csodás hallgatóságai vagyunk mindenféle ninjás sztoriknak, de alkalmatlanok egy elhúzódó társasjátékozásra.

– De Anya, hogy van az, hogy Apa azt mondta, hogy elmegyünk a vidámparkba, erre te azt mondod, hogy ne menjünk? – jogos a kérdés. Micsoda érvelés! Válaszoltam rá őszintén, „hogy van az”, annak hangsúlyozása mellett, hogy a hétvégén elmegyünk az unokatesókkal együtt! Apa is egyetértett, és elment átöltözni. Csakhogy, mire visszatért, Jonatán ábrázata még nem változott számottevően – összevont szemöldöke alól pislogott rá –, fogytán volt Apa türelme…

Itt lehetett volna belelendülni mindenféle fejmosásba, mert „miazhogy” és „nehogymár”, mérges, csalódott, de leginkább olyan tudattalan félelmektől heccelt méltatlankodásba, hogy „a fejünkre nő a gyerek” „el van kényeztetve” „bezzeg a mi gyerekkorunkban” „szegény anyád” „szegény apád” stb. Simán megtalálhatjuk bennük a saját igazságunkat! – ha magunkra vesszük azt, amit látunk, ahelyett, ami a gyerekben zajlik: kifejezte az érzéseit és nem tudta egyből abbahagyni. Ahogy mi annak idején?

Természetes, hogy rosszul esik a gyerek viselkedése, de ahogy tőle elvárjuk, hogy egy ponton továbblépjen, úgy nekünk is szükséges megtenni még ő előtte, hiszen a példa mi vagyuk.

A másik sérelmének elismerése nem kerül semmibe. Nem akkor fogja tovább szajkózni, hogy mit AKAR, ha tudtára adjuk, hogy megértettük. Ha kitárjuk a kapukat, nincs mit tovább döngetni. Fenyegetőnek tűnhet beengedni a gyerek nagy és ‘rossz’ érzéseit – főleg, ahogy apróbb koruk körül tetőznek. Mindig rácsodálkozom, hogy úgy zsugorodnak össze a szeretetben, ahogy az árnyak a fényben. Sokszor anélkül, hogy az akarat maga beteljesülne ott és akkor.

– Jona, megértjük, hogy csalódtál. Megbeszéltük, hogy lesz vidámparkozás a hétvégén, csak nem ma. Úgyhogy légy szi’, most emelkedj felül ezen! Menni fog? – nem reméltem választ, mire felvillant egy kar az ajtófélfa takarásából, hogy OK! – Hát igen, sok minden állhatja útját a szavaknak, de a szeretet nyelve utat tör magának, ha azt beszéljük.