„Ebben a családban mindenki fogat mos lefekvés előtt. Így marad egészséges a fogunk.”

Erről Kádár Annamária egyik előadása jut eszembe, amikor a családi anekdoták megtartó erejéről beszélt. „Ha a gyerek ismeri a család történetét, akkor kialakul benne a felismerés, hogy ő nemcsak lézeng bele a nagyvilágba, hanem van mögötte egy történet, egy életmese, ami elkezdődött valahol, és tart valahová. És ezzel kialakul benne az integrációs én is – vagyis az a tudat, hogy nincs egyedül, hanem egy nagyobb családhoz tartozik. Ez a bizonyosság pedig nagy szerepet játszik a gyermek kiegyensúlyozottságában és önbecsülésében.”1

Hogy jön ide a fogmosás?!

Erre a gondolatra – háttértudásra! – jól rímel Dr. Markham fenti példája, ami úgy kezdődik, hogy „ebben a családba” így és így csinálunk dolgokat. Nálunk erre még rá is erősített Apa azzal a kedves motívummal, ami a mai napig elkísér minket, hogy mi vagyunk a belső kör és a nagyszülők, unokatesók, nagynénik pedig a külső kör, aztán a barátok.

„Már ő is szokott úgy fogalmazni, hogy a belső kör most ezt csinálja vagy azt. Hivatkozhatunk rá, amikor arról számol be, hogy az egyik gyerek bántotta a másikat – „Milyen jó, hogy a mi családunkban nem viselkedünk így egymással!” –, vagy amikor kiabál velünk: „A belső körben nem kiabálunk egymással. De szerintem a külsőben sem!” Szemléletes példája ezt az összetartozásunknak, és a „mi” tudat erősíti azt, aki részese.” (részlet a Nekünk Bevált könyvből)

Persze lehet ezt úgy is mondani, hogy már-már fenyegetésnek hangozzon, hogy „Ebben családban én mondom meg, hogy….”, de nem, nem erről beszélünk most. Se később.

Adjunk hát az elvárásra egy kellemes, puha családi köntöst, amihez jó hozzásimulni!