Már a 2. oldal felénél éreztem, ahogy a testemben szűkölő tudatom kinyújtózik végre és áporodott gondolataim közé frissek ékelődnek. Már nem is hallom őket, nem szajkózom magamban a mérgemet, se a lelkifurdalás szavát, hogy már megint rákiáltottam a gyerekemre, mert a rohadt életbe már, hogy ma minden orrfújásnál ellenáll! És úszik a lakás! — ezen elmerengtem egy pillanatra azért, vajon családi mondás-e, mert másoktól nem igen hallom…? Meg aggaszt, hogy megint rosszabbul vagyok én is. Ki kell szállnom egy kicsit, nem jó irányt vett a nap.
Majdnem hittem a hajtásnak, hogy “inkább befejezem, amit kell, majd utána ledőlök pár percre”, de az utolsó utáni percben realizáltam a MOST erejét. Most még 10 perc, később már a duplája sem lesz elég!
Elnyúltam hát egy könyvvel, ami kellőképpen kiragadott, fölemelt oda, ahol a magammal kapcsolatos gondolatokat tartom. Célokat és távlatokat, amiket csak abból a magasságból látok. A zsebkendők, száraz ruhák és padlóra tárt bőröndök közül nem…
Nem mondom, tarthatott volna tovább is, de végül is nem volt olyan rossz, mikor a kisember békülési szándékkal a mellkasomra csüccsent. Addigra kellően kizoomoltam a nyomoromból ahhoz, hogy meglássam, végül is milyen szerencsésen indul a 2016-om: sikerült felülkerekedtem magamon…!
© 2023 Nekünk Bevált | Minden jog fenntartva.