Már egy ideje próbálom mindig szemléltetni a fiamnak az ok-okozati összefüggéseket az idő relációjában. Vagyis láthatóvá tenni számára, hogy most már rohadtul abba kellene hagyja a gyurmázást, mert ideje fürdeni menni, és majd holnap folytathatja…

Dr. Laura Markham tanácsát megfogadva, már eleve empatikusan közelítek hozzá. Bevonódom az ő tevékenységébe, elmondom, hogy mennyire klassz, amit csinál! És amikor látom, hogy figyel rám, akkor kezdek csak bele, hogy mit szeretnék.

Elkerülve azt, hogy a szoba másik feléről obégassak neki, amire már teljesen immunis, hiszen előtte 10 perccel is ugyanazokat mondogattam már, miközben körülötte pakolgattam a szobában, kétszer megnéztem a telefonomat is közben — talán még akkor is járt a szám, hogy “Jonatán, gyereee fürdeni!”. És ha már obégatok, akkor tudattalanul jön az a mondat, hogy “Hányszor kell elmondanom…?”, amit a sistergő “Fogadjál szót, légyszíves!” követ (helytelen ragozással, csak mert úgy jobban bele lehet ülni a mondatba). És már fel is húztam magam, amiből ő nem kér, sőt, minden eszközével ellenáll az erőszakba hajló fellépésnek. Szerencsére! — persze olyankor nem így élem meg.

Vagy sikerül odafigyelnem és a már bevált módon elkerülni ezt a zsákutcát. Szokás kérdése! — vagyis gyakorlásé. 

— Úgy szeretem megfogni, amikor ilyen a gyurma. Te is? — épp azon van, hogy az egyik eszközön átnyomja a gyurmát, ami olyan lesz így, mint a reszelt sajt. Nem válaszol, koncentrál.

— Mi lesz ebből?

— Sajt — mosolyog.

— De jó, akkor csinálj belőle jó sokat! És holnap megsütjük hozzá a pizzát is, mit szólsz? — ujjong — Nyomd ki mind, ami benne van! Hova teszed el utána, hogy megtaláljuk holnap? — közben kinyomja, és mutatja, hogy vissza a dobozba.

— Szuper! Akkor most már mehetünk a zuhany alá, hogy lemossuk ezt a sok sajtot a kezedről. Fúúú, nehogy megfogd a hajam! — villan a huncutság, naná, hogy meg akarja fogni!

Hülyéskedünk egy kicsit, de hogy biztosan lejöjjön erről a gyurmázásról, és ne legyen visszafutás a fürdőszobából, amin tuti bepöccennék már és akkor bukott a mutatvány, direkt visszaterelem a figyelmét a gyurmára. Bátor húzás, úgy érzem, de ez a kulcsmomentum most, ami a bizalomról szól és a szabad döntés, az együttműködés megéléséről, hogy ne érezze úgy később se, hogy csőbe húztam.

— Nézd csak meg, hogy jól rázártad-e a fedelét, nehogy kiszáradjon a sajt holnapra! — abbahagyja a marháskodást és tudományosan ellenőrzi a fedőt. Aztán visszatesszük a polcra, és kéz a sajtos kézben kisétálunk a fürdőszobába…

Másnap hallom:

— Anyaaa! Itt a sajt, nem száradt ki! Gyere!

És anya jön, lesz pizza is meg török pide. Sőt, még házhozszállítást is vállalunk, akkora a boldogság! Meg anya lelkesedése az újabb sikerélménytől, ami megint csak azt bizonyítja, hogy a gyereknevelés a legjövedelmezőbb befektetés, hiszen többszöröse a hozam. Meg a török pidéző,  Jonatán szerint.