Napok óta emésztem ezt a cikket. Átküldtem a férjemnek is. Többször szóbakerült a hétvégén, feljött pár emlék a saját gyerekkorunkból is, majd széttárt kezekkel álltunk a lehajigált építőkockák felett, amit a kisfiúnk sodort le mérgében. Most mi legyen? Egy külön bejegyzésben írom majd meg, hogy mi mire jutottunk. Addig is közkinccsé teszem ezeket a gondolatokat:

A nyugati kultúrkörben a büntetés a gyereknevelés egyik bevett és széles körben alkalmazott eszköze, formái „ahány ház, annyi szokás” alapon, a sarokba állítástól a kiváltságok megvonásig sokfélék lehetnek.

A skála egyik végén vannak azok, akik a durva, fizikai fenyítéstől sem riadnak vissza, a másik végén pedig azok a szülők, akik az olyan „gyengédebb” eszközöket preferálják, mint a lépcsőre ültetés vagy a sarokba állítás. Utóbbiak úgy érezhetik, semmi közük az előbbiekhez, pedig a módszereik eredmény ugyanaz.

Az igazság az, hogy a büntetés (EGYETLEN formája) sem hatásos.

Tudom, nem szabadna azt állítani, hogy a büntetés nem használ – hiszen bizonyos esetekben, nagyon rövidtávon használ – de az összképet tekintve egyáltalán nem. És olyat még soha nem láttunk, hogy egy szülő csak egyszer büntet. Igaz? Soha nem hallottunk olyat, hogy egy anya azt mondta volna: „Ó! Elvettem a gyerek kedvenc könyvét, amikor 6 éves volt, és azóta egyszer sem rosszalkodott!”

Egyszerűen már önmagában az bizonyítja, hogy a büntetés hatástalan, hogy a szülőknek hányszor kell megismételniük ahhoz, hogy az eredmény tartós legyen. A saját szememmel láttam, ahogy a szülő egyetlen délelőtt leforgása alatt háromszor-négyszer is sarokba állította a gyereket, vagy újra és újra ugyanazzal az üres fenyegetéssel – Nem mehetsz el a nyári táborba! – próbálta rendes viselkedésre bírni. És láttam, ahogy a sarokba állított vagy külön ültetett gyerek pillanatokkal később ott folytatta a rosszalkodást, ahol abbahagyta.

A büntetésből is tanul a gyerek, csak úgy, mint minden tettünkből. Ám sajnos – és ezt szülő és gyerek egyaránt sajnálhatja – nem azt tanulja meg, amit tanítani szeretnénk neki, hanem azt, hogy
• nem az ő oldalán állunk
• szabadon rákényszeríthetjük az akaratunkat
• hazudjon, vagy nyomja el természetes ösztöneit, ha nem akar büntetést kapni
• képtelen uralkodni természetes ösztönein, és ennek mindig büntetés a vége, vagyis ő biztosan, természeténél fogva, „rossz” ember
• a rosszalkodással kivívhatja a szülő osztatlan figyelmét, és a negatív figyelem is jobb, mint a semmi
• anyu / apu igazságtalanul bánik velem
• anyu / apu nem figyel rám
• anyu / apu nem szeret engem

A helyzet iróniája, hogy büntetés nélkül, mesterségesen kreált következmények nélkül azok a „jól nevelt” gyerekek, akikre áhítozunk, egyszer csak ott teremnek előttünk.

A gyerekek természetüknél fogva „jók”. Utánozni akarják a náluk idősebbeket, és a kedvünkre akarnak tenni. Várjuk el tőlük a legjobbat, és ők hozni fogják a legjobb formájukat. De sokszor többet várunk el a gyerekektől, mint amennyit mi készek vagyunk megadni.

A héten történt, hogy otthon körbe kínáltam egy tál mangót. Először az anyósomnak nyújtottam oda.
– Nem kérek – mondta.
Ezután a hároméves unokaöcsémhez fordultam.
– Nem kérek – közölte mosolyogva.
Anyósom rosszallóan kijavította a gyereket:
– Köszönöm, nem kérek.
Amikor megemlítettem neki, hogy ő sem mondta, hogy „köszönöm”, meglepődött. Nem is tudatosult benne, hogy mit mondott, és mit nem.

A gyerekeink csak annyira tudnak jók lenni, amennyire mi magunk jók vagyunk. A büntetés hatástalan, de ez nem azt jelenti, hogy üres lenne a szülői eszköztárunk. Töltsük meg kötődéssel, bizalommal, kommunikációval, tisztelettel, és figyeljük, hogyan múlnak el maguktól azok a fránya viselkedési problémák.

 

A rövidített, magyar nyelvű fordításáért hálás köszönet Garamvölgyi Andinak, a cikk ajánlásért pedig Rémán Gyöngyinek. Az eredeti cikket is érdemes elolvasni:  www.lovepraneting.org