2018. július 18. | GyereknevelésBüntetés nélkül | olvasók: 209

Ismét a kötődő büntetésről II.

Aznap délután újra éreztem köztünk azt a köteléket, amit 2-3 éves korában elnyűhetetlennek hittem…
Előzmények itt olvashatóak. 
Burokban éltünk. A külső segítség hiányából fakadó nehézségek ellenére, bubi alatt háborítatlanabbul fenntartható a szülő – gyerek közti összhang, így könnyebb a gyereknevelés operatív része is. De az az élet rendje (?!), legalábbis „a tankötelezettség rendszere”, hogy ha nem is kipukkad, de valami történik a mikrovilágunkban… Elhagyjuk mindketten. Ki tudja, ki mivel tér vissza a nap végén…A kora délutáni pocsolyázás folyományaként kötött egyességünk nyomán, megkérem pár szívességre, amikkel bizonyíthatja, hogy „azért még hallgat rám!” Legalábbis ez volna a „pedagógiai szándék” mögötte, hogy megértse: amikor egy ilyen helyzetben nem hallgat rám, akkor én megijedek, hogy legközelebb sem fog. Vagyis úgy érzem, hogy nem bízhatok benne. És az nem jó. Fordított esetben sem!

Visszarendezi a párnákat a kanapén, összeszedi a papírlapokat a földről, és megágyaz a maminak, aki este érkezik. Édesem, tudja, hogy ez most az egyesség része, komolykodik. Nem örülök látványosan, mert azzal kibillenteném, és visszaállna az alapbeállítás. Törékeny még az így éledt harmónia, de mindkettőnkre jó hatással van…


A másnap nehezített terep

Nem csak ketten vagyunk. Reggeli után megkérem, hogy söpörjön fel a széke alól, amíg anyósom gyógytornázik. Elkezdi, de nem boldogul vele, odalépek, mire abbahagyja. Menni akar mami utána.
– Hé! Nem ezt beszéltük meg! – próbálok visszavenni a kapásból helyretevős hangsúlyból…
– Jó, akkor csináld, ahogy tudod, jó lesz! – elindul kifelé. – Jonatán! Pocsolya! – a jelszó sem segít.
Megmakacsolta magát. Teszek még egy kísérletet, de csak nem foghatom le, hogy ott maradjon!
A kudarcomat növeli, ahogy a másik szobából hallom, hogy „Hallgass anyára, hívott, menj vissza!”.

Ne azért jöjjön vissza, mert más szól neki! Azért jöjjön vissza, mert fontosnak tartja, amit velem megbeszélt! – csüggedek egyre jobban…

Dr. Laura Markham ír arról a metódusról, miszerint a szüleikkel erős érzelmi kötelékben élő gyerekek (lehet, hogy) nem kérdés, de kényszerítés nélkül megcsinálják, amire a szüleik kérik őket, mert természetükből fakadóan is az együttműködés motiválja őket. Kristálytisztán levezeti a praxisára és kutatási eredményekre alapozott véleményt, amivel egyébként Jean Liedloff gondolatai is összecsengenek Az elveszett boldogság nyomában c. könyvben. No, igen, átok és áldás a tudás, az ismeret… Emiatt ülök most én kint a lépcsőn, mert sejtem, hogy nagy munka áll előttem. Megint. Újra kell erősíteni a kötelékünknek. Ami addig nem megy, amíg dühös vagyok, vagy sértett. Át kell lépni. Magamon.

Hogy az ilyenkor érzett csalódást perfekcionizmus táplálja-e, nem tudom. De azt sejtem, hogy van az az élhető átmenet a „mi is felnőttünk valahogy” és a tökéletességre való törekvés között, amikor az ember épp úgy megélheti a hullámvölgyeit…


Visszavonulhatnék, felhagyva az egésszel, elvégre egy ötévesről van szó, aki átgázolt egy pocsolyán! Na és?! – így tusolná el a lustaság, hogy majd kétszer olyan durván lendüljön a felháborodás másodjára, meg harmadjára, negyedjére…


Vagy megvárom, míg önszántából visszatér. Vagy amikor nagymami kijön a szobából, akkor tudok négyszemközt beszélni vele. Felemlegetem újra a megbeszélteket, aztán odaállunk a seprűhöz, és a lehető leglazább hangomon együttérzek vele, hogy kicsit esetlen ez a lapát, tényleg! Nem könnyű rásöpörni a morzsákat, de hát ez van, ilyet sikerült venni ennek az anyának… – értékeli a nexust, hagyja, hogy mutassam. – Ezért én így szoktam próbálkozni vele…
Majd direkt ellépek, hogy ne legyen belőlem smasszer, csinálja csak önállóan.

Immel-ámmal megcsinálja.

Nem úgy ment, mint vártam. De két fontos tapasztalat mégis csak volt, ami segítségemre lesz legközelebb. Az egyik a következetesség, ami mindig megbízható támpont, ha már-már kihátrálnék egy helyzetből. A másik, hogy ezúttal sikerült felülkerekednem azon, amit hívjunk úgy, hogy „támogató közeg”. Vagyis a mások előtt/hallatára történő „gyereknevelés” zavaró faktora. Kiváltképp, ha érzékenyítve vagyunk a jelenlévőre….

Amíg mi egy folyamatban veszünk részt, a kívülálló az aktuális stádiumba való betekintés alapján cselekszik vagy formál véleményt. Ami ettől még egy hasznos visszajelzés lehet, ha ezt szem előtt tudjuk tartani.  A tudattalan döntés, hogy egy véleménynyilvánítást ítélkezésnek minősítünk-e, bennünk zajlik le. Hányszor történhetett meg, hogy „én csak elmondtam, amit gondoltam”, miközben a másik éppen vérig sértődött rajta? Tehettünk róla? Tudtunk róla egyáltalán? Ugyan így vica-verza.

És akkor a world peace…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

×

eDM (elektronikus direkt marketing) fogalma:

Minden olyan blogértesítő, e-mail, tájékoztatás stb., ami tartalmazza a blog nevét, megjelölését, tevékenységét.