
Az, hogy megtanítjuk a gyerekünknek, hogy mit szabad és mit nem éppen úgy a szocializációs folyamat része, mint hogy megtanítjuk integetni. Míg utóbbi nyilvánvalóan móka és szórakozás, előbbiből lehet a kétségeket ébresztő muszáj. Miért?
A nem szabad és aki mögötte van…
Tartottam az újabb kudarctól, mert amikor az 1 évesem egyszercsak vígan tunkolt a WC-kefével, amihez 2 hónapig hozzá sem nyúlt, zavarbaejtő volt feltennem a kérdés: ezek szerint máris befuccsolt az első “nemem”?! (Azóta úgy látom, hogy korai volt az elvárás felé, és jó döntés a taktikaváltás, hogy egyszerűen kerülni kell vagy megszűntetni az ilyen helyzeteket.)
Ott duruzsolt, hogy eddig olyan jól sikerült minden, nehogy most rontsam el, mert könnyen szófogadatlan lesz a gyerek! A kialvatlanság, fogzás, nyűgösség se fog már ki rajtam, tudom kezelni a türelmetlenségem, erre kifolyik a kezemből egy ilyen kulcsfontosságú helyzet…?! — piszkáltak az aggodalmak.
Ha még mélyebbre avászkodom, akkor meglátom a saját érzéseimet, ahogy a fiamra vetítem. Azt a rossz érzést düh és sírás határán, mint a sarokba szorított oroszlán, akinek nincs más kiút csak a támadás, úgy bömböltem én is torkaszakadt, amíg le nem csillapodott az akarat, hogy anya ölében hüppögve igyam a kakaót, ami végül mindig feledtette velem a leigázottság keserűségét. Nagyobb koromban már nem volt kakaó, se anya mellettem. Megtanultam felülkerekedni ezen a rossz érzésen. Ha nembe ütköztem, próbáltam úgy értékelni a helyzetet, hogy magam választom a másik utat, legalább ez az én döntésem. Ritkán mentem neki fejjel, mert annál sajnos “jólneveltebbre” sikerültem, bár a bennem munkálkodó “csakazértis” párszor így is izzasztó szituációkba kevert…
Bevallom, hogy a mai napig könnyen váltok támadóra és van merszem belemenni — a hozzám legközelebb állókkal. Pedig van, amit nem lehet újrapróbálni utólag, az évek elröpültek, az arcok körülöttünk felcserélődtek. Csakhogy a gyermekkor nemjei összefolytak a szülőképpel, amit nászajándékul megkapott az első helyre előlépett férfi az életemben, a férjem. Igyekszem, hogy felnőjön a tekintélyelvek között nevelt, öntudatos gyerek bennem, mert különben sose leszek elégedett és stabil felnőtt, ezt már felismertem…
Ez volt a hátterében annak, amikor nem tudtam lelkiismeretfurdalás nélkül nemet mondani a fiamnak. Anélkül, hogy ne élném újra futólag a mélylelkembe ivódott ellenkezést, és ne sajnálnám meg őt, hiszen most miattam szenved – amitől nyilván erőtlenné is vált a nemem.
“Anyaként, apaként végre mi kerülünk a szülői nyeregbe, nálunk van a gyeplő, mi vagyunk a megmondók és nem nekünk mondják meg!”
– olykor felismertem magamban ezt az önteltséget (?) is, mint aki épp revanst vesz, pedig csak lángot kapott bennem a hatalom szikrája, ahogy ellenszegült a gyerek a döntésemnek, én meg elvesztem a düh sötétségében, higgadtság helyett.
Ártó, félrevezető érzések ezek, amivel éppúgy beoltjuk a mi gyerekeinket, ha tovább kapaszkodunk beléjük. Apa ingének ujját is csak a tudatos felnőtt ereszti el… Ahogy fölkapirgálom a rétegeket, megtalálom sorban a miérteket. A válaszokat arra, hogy eddig miért nem működtem jól a szigorú anya következetes anya-szerepemben. Mert nem vele volt a baj, ő csak tette a dolgát, ismerkedik, próbálkozik. A helyzetet én terheltem túl a mumusaimmal akaratlan, amiket végül faképnél hagytam, mikor egy nembe ütköztem a barátnőmékhez betoppanva: “Nem lehetek következetlen, különben rémálom lesz az itt töltött hétvége”…
Így váltak a nem szabad szituációk azzá amik: anya útmutatást ad a kisfiának — se több, se kevesebb —, miközben megértettem, hogy sokszor a nemek visznek előre, mert dönteni tanítanak meg…