„A kisgyerek közvetlen utánzással tanul a környezetében lévő példák megtapasztálásából.”

(Vekerdy Tamás)

Igen, ezt már tudjuk, sok helyen olvastuk, hallottuk. Mégis meg akartam tanítani a tízhónaposnak, hogy ne nyúljon a cipőinkhez.

Egy ideje tartott a pakolós korszak, amikor vagy elpakoltunk mindent egyméteres magasságból, vagy éberen kísértük a gyereket nagy felfedezésekre az asztal alá, polc mögé. Mi az utóbbival próbálkoztunk. Voltak sikerélmények, például, ahogy a dohányzóasztallal éltünk együtt, ami egy antik, kovácsoltvas kereten terpeszkedő üveglap.

Kezdetben naponta meg kellett vizsgálni minden részletét, a kiállót, a hegyest, a lekerekítettet, a rozsdásat, a kampósat, és miután végzett, körbetekertem egy polárpokróccal. Később visszaesett a talpazat népszerűsége, ahogy nőtt a fiúcska hatósugara: lelkesen nyálazta csúszósra az üveglap szélét, amint fel tudott állni. Időbe telt, amíg a visszaülés is sikerült, addig őriztem. Pár hét múlva pedig talpra húzta magát, és gyakorlottan ment a visszaút is. Azóta is győzelemittasan tapicskol az üvegen. Így tanult meg két hónap leforgása alatt biztonsággal mozogni a nagyon veszélyes asztal körül. Tudja, hogy le kell hajtania a fejét, ha bebújik alá, és ott már nem lehet felállni. A vasrácson befér sok játék, amiket aztán ki is lehet pecázni, a kampók hegyesek és rossz ízük van, de a műanyag pohárka viccesen lifeg rajta.

Viszont a cipő kérdésébe beletört a bicskánk. Nem baj – gondoltam –, én majd naponta százszor is felugrok, és egy határozott „Nem!” után elmagyarázom az okot, és arrébb viszem, mert hiszek a következetességben. Annyit sikerült elérnem, hogy a „Nem!”– re megtorpant, rám mosolygott, aztán nyílegyenesen folytatta az útját.

A fenti idézet úgy folytatódik, hogy

„A GYEREK KISZOLGÁLTATOTT UTÁNZÓ, NEM TUD NEM UTÁNOZNI, ÉS A MEGÉLT PÉLDÁVAL SZEMBESZEGÜLŐ SZÓBELI UTASÍTÁS HATÁSTALAN MARAD.”

Ezt újraolvasva döbbentem rá, hogy a rossz szokásaink átadásától való aggodalmunkban valahogy megfeledkeztünk arról, hogy a teljesen mindennapi dolgainkat is árgus szemmel figyeli és tanulja. Mint például azt, hogy a cipőt legalább kétszer megfogjuk egy nap. Miért ne akarná ő is? Még aznap szereztem egy zárható cipősszekrényt, és egy lépéssel közelebb kerültem a misztériumhoz, amit úgy hívunk, emberi természet.

Vekerdy Tamás: Nagy családkönyv, Sanoma Media Budapest Zrt., 2011, 8. o.

kelt: Jonatán 11 hónapos korában