
Rászólok, hogy futkosás közben ne egyen, de villával adogatom a szájába a falatokat, ha a nagy családi találkozón a székem körül kóvályog, mert figyeli az eseményeket. Otthon úgyis mindig leülünk.
Rászólok, hogy ne matasson az én tányéromban, de felőlem ráöntheti a vizét a tésztájára, ha utána úgy is megeszi. Ovi óta nem jut eszébe.
Rászólok, hogy ne beszéljen teli szájjal, mert nem értem és kiesik a falat. Rászólok, hogy várja meg, amíg befejezem a mondatot, ha mással beszélgetek, én is megvárom, amikor ő beszél.
Elvárom, hogy lefekvés után már ne keljen ki az ágyból, de ha meg akarja még nézni apát és azt mondja, hogy “vissza fogok jönni”, akkor mehet. Vissza fog jönni, mert elmehetett.
Elvárom, hogy ha lefekvéskor az első pisilni kell után 5 perccel megint pisilnia kell, akkor menjen ki önállóan. Ha inni akar, akkor ugyanez. Mert elfogadom, hogy szeretné kicsit még irányítani a helyzetet, ez az esti lecsengés része — de ne engem.
Nem hagyom, hogy erőszakos legyen mással, se velem. Mert tudja már, hogy az nem jó érzés játék címén sem.
Megkérem, hogy vigye ki a tányérját a konyhába, ha végzett.
Megkérem, hogy rakja el a bugyijait (apa szerint alsógatyáit) a helyére, én elteszem a többit. Megkérem, hogy a cipőjét tegye a helyére, örülök, ha az enyémet is.
Megkérem, hogy ne kiabáljon vissza, és nyugodtan szóljon rám, ha én csinálom ezt.
Ellentmondok neki, amikor föl akarja kelteni az asztaltól a nagynénjét, csak mert azt szeretné, hogy az unokanővérkéje üljön mellé. Elmondom neki, hogy ő ennél az asztalnál pont ott szokott ülni, ahogy Jonatán meg az asztalfőn, amikor a benti asztalnál eszünk. Senki nem ülteti el onnan őt sem. Megérti.
Ellentmondok neki, amikor már mind az autó mellett állunk, ő meg nem száll ki, mert nem azon az ajtón szokott, ami nyitva van. Elmondom neki, hogy tudom, hogy ő a bal oldali ajtón szokott beszállni (aztán ügyesen leveszi a cipőjét, és úgy mászik az ülésbe), aztán a jobb oldalin ki, de ez most így alakult. Visszafelé szóljon, hogy melyiket nyissam ki. Szól, naná, hogy szól!
Ellentmondok neki, amikor nyaggat, hogy vigyem, de nem bírom. Elmondom neki, hogy olyan jó, amikor az ölemben van, ezért is kaptam föl tegnap, de most fáradt vagyok. Apát is szeretem, de őt se bírom el. Sőt, a Kiskatát sem bírnám már el. De Bogit se. Bélapapát szerinted igen? — indulok meg lassan, ő meg követ. Szerinte a Bélapapát igen…
Rájuk szólunk, elvárjuk tőlük, megkérjük őket, ellentmondunk nekik, ha szükséges. Ezek is a határok, szabályok, élhető mindennapok alakítgatásának eszközei egy szülő kezében.
A nem nem tragikusabb, mint az igen. Bár sokszor mi magunk is így éljük meg, ha valamit nekünk sem lehet. Ha valamit nem tudunk! Talán mert annak idején a kézfejünkön csattant a nem, meg a nem szabadot követően a sarokba küldtek? Húsbamaróan tapasztaltuk meg, hogy mi az, hogy nem. Egy nagy nem volt ez arra, amit a világról gondolt a gyerek, amit azon belül önmagára fordított le…
Ha sikerül elérnünk, hogy a nem szimplán az igen ellenpárjaként legyen jelen egy gyerek életében, azzal nagy ajándékot adunk neki. Elfogadást az elfolytás helyett, belső békét a szüntelen védekezés helyett, ellenállóképességet a kiszolgáltatottság helyett. Mert az a gyerek, amelyik megtapasztalja, hogy a nemleges válasz adott esetben egy igen lehet egy másik megoldásra, az képes lesz elfogadni a másik szavát. Rugalmassá válik, alkalmazkodóvá, nem hullik szét az elutasítás, tiltás hallatán, ahogy felnőttként se csak a kényszert fogja látja ott, ahol lehetőség is bújkál…