— Ez mi?
— Ez mi? — ismétlem meg még egyszer azon a bármit felelsz, folytatom a fejmosást hangon. De szerencsére ő nem ismeri még ezt, úgyhogy nyíltan válaszol.
— Kefír.
— Azt látom — folytatom nyersen, mint ha csak egy könyvből olvasnám — Megmondtam, hogy nem eszünk a kanapén! — Halo, te adtad neki oda a kefírt! — szólal meg bennem a józanság, de nem hagyom könnyen eltéríteni magam, hát korrigálok.
— Mondtam, hogy vigyázz, nehogy kiöntsd! — Bravó, így sokkal jobb! — cukkolom magam magamban, ami azért elég jó feszültségoldó. De makacs vagyok és mélyen kódolt, bár puhul a hangom, de folytatom:
— Jonatán, látod, ezért nem szeretem, ha itt eszel. Egyáltalán mi ez a kanapén evés újabban? Szépen elmondtam, hogy gyere oda az asztalhoz! Látod, ezért nem jó, ha itt eszel, mert kiöntöd! — kezdem újra belelovalni magam, de próbálok visszavenni, nem könnyű egyensúlyozni a következetesség és józanság határán: — Figyelj, a kanapét nem tudom bedobni a mosógépbe, mint a ruhát, ha leöntöd, mert nagy, nem fér bele. Ezt csak a tiszítóba lehet elvinni, mint múltkor, emlékszel?
Nem, nem jó az irány, mert csak a mondanóm változott, de a hangnem még hasít. Látom, ahogy megszeppen. Ezt most azért csinálom, hogy elsírja magát? — beszélek hozzá, de közben belül cikáznak a gondolatok — Ugye tudod, hogy az nem a megbánásról fog szólni?! Most komolyan egy 3 éves gyereket büntetsz le azért, mert kefírt adtál a kezébe a kanapén ülve, és ő kiöntötte? A büntetésből képtelen tanulni a gyerek! Már amikor odanyújtottad, bevillant, hogy az asztalnál kellene meginnia, de inkább ráhagytad, mert nem akartál vesződséget, így igaz? Hozd helyre! Nincs baj! Hogy is volt az az idézet…? A törött poharat meg lehet ragasztani, de gyermeki lelket nem… — Ezen a ponton sikerült befogni a szám, kimenni a konyhába, hogy aztán újrakezdjem.
— Picim, kezdjük újra, jó?
— Jó — néz rám megkönnyebbülve, legalább is átsuhan az arcán egy bágyadt mosoly.
— Ezt nem direkt csináltad igaz, véletlen volt?
— Véletlen.
— Hogy volt? Mutasd meg!
— Itt ültem, naananaananaa — beledalol, ahogy mutatja, így szokta, egyemmmeg! —, és akkor puff!
— Értem, ez várható volt, ilyenek megtörténnek. Szerinted hogy kerüljük ezt el? — kérdeztem, mert azt szerettem volna, hogy ezúttal ő mondja ki, amit én már annyiszor hangoztattam, mert csak úgy fog működni: Szerinted hova üljünk, amikor eszünk?
— Az asztalhoz! — kiáltott fel.
Az asztalnál ülve még megosztom vele a folttisztítás nehézségeit, mire igazán előzékenyen reagál:
— Anya, van egy ötletem! Vízzel mosd ki!
— Mekkora ötlet! — bólogatok és arra gondolok, hogy a humornak ezt a faktorát, amit úgy nevezünk, hogy irónia, ők még egyáltalán nem is értik…
— Te hozol egy vizet, Anya, ráöntöd, meg szivacsot és úgy kijön a folt! És én meg nézem, ahogy csinálod, jó?
— A legjobb! — nevetek fel, mire ő is.
Már alszik, mire felszárad a kanapén a folt. Egy pillanatra megállok a pakolásban, nézem és arra gondolok, hogy nevelői szándékkal majdnem földbe döngöltem a semmiért, ami már nincs is ott, nem úgy mint a szavak, amiket a szánk kimond…
Megkönnyezni ér? Szuper vagy❤️
<3
ááá, ilyen nincs!, hogy a bennünk lévő “okosságok” felülírják a jól megszokottat, vagy mégis??? Hááát lehet, hogy beválna nálunk is… 😉
Ezt megint imádom. Remélem eszembe jut ez és lesz elég erőm a nyugalomhoz, amikor a totyogó hét hónapos földes kézzel, de mosolygó arccal épp felfedezi mami virágait. ezredjére. 🙂