Vekerdy Tamás állítja, hogy jól játszani az tud, akivel valaki már játszott. Vagyis rajtunk a sor, anyukák, apukák, nagyszülők, testvérek, barátok, hogy megtanítsuk a kicsiket „jól játszani”, hogy aztán boldoguljanak önállóan is. Azáltal, hogy mindenki másképp játszik, újabb élményt és tapasztalatot szereznek rólunk és a környezetükről. Például tőlem tanulta a mozdulatot, amivel a műanyag vödör tetején illesztgeti a formákat a megfelelő helyre. Apától a lendületet, ahogy fel lehet emelni az egész vödröt, és jó hangosan kiszórni belőle mindent. Elgurítani, és érte mászni már önálló ötlet volt, ahogy beletuszkolni a műanyag pillangót.

Amikor több hét együttlét után hazautazott a nagymama, sorra vettük, hogy mi mindent tanított a kilenc hónapos unokájának.

„A szerepjátékkal lehet a legjobban lekötni.”
A 9 hónaposoknál már érdemes megalapozni ezt a fontos “játékszert”, ami jó móka együtt, de szórakoztató lesz majd, amikor egyedül barangolnak a saját képzeletük festette díszletben. Szerepjátékot kitalálni a legegyszerűbb. Például egyik délután a papírzsepi jött látogatóba, ám a szatyor minduntalan ráugrott és huss, eltűntek a nagymami háta mögött. Aztán visszatért Papírzsepi, de a huncut Szatyor megint elvitte. A kisunoka a harmadiknál már nevetne hajolt előre az ölében, hogy lássa hova futnak.

„Most kezdődik a másolás is.”
Hogy megkínál a cumijával vagy az cumisüvegével, nem feltétlen a jószívűségéről árulkodik, hanem hogy másol minket, ahogy odaadom neki a cumit vagy megitatom. Ó, de boldog volt, amikor nagymami a játékvíziló szájához vezette kis kezében a kanalt, így etetgették. A 3-4. ismétlésre már ellazult a keze, hagyta, hogy vezesse.

„Ennek az időszaknak a játéka az egymásba pakolás is.”
Pakolgattak játékokat fiókból ki és be, de az igazi kihívás, ami minden nap előkerült, az a növekvő méretű poharacskák egymásba rakosgatása volt. Nem egyszerű, mert útban vannak a pici ujjak, amivel fogja az egyiket, így nem fér bele a másikba, és a mozdulat sokszor még irányt téveszt, vagy meglódul. De nem adták fel, utolsó nap sikerült is szépen belehelyezni. Tegnap este, amikor fürdés előtt a földön babrált, arra lettem figyelmes, hogy próbálja egymásba rakni őket — bevésődött a játék.

„A zene nagyon fontos. De nem ez a diszkó.”
Anyósom karnagyi és énektanári múltjából volt bővebb repertoár a babafüleknek. Délutánonként az MR Gyermekkórus előadásaira buliztak és sokat mondókáztak. Ennek eredményeként fiacska ritmusra dobol az asztalon.

„Kérem, köszönöm, tessék — borzasztó fontos a gesztikuláció.”
A legédesebb „mutatványuk” az volt, amikor nagymami kinyújtotta felé a tenyerét, és mondta „kérem”, erre ő odaadta, amit fogott, mami elvette, magához húzta, hogy „köszönöm”, majd visszanyújtotta “tessék” és fiacska nagy boldogan elvette.

A játék lehet, hogy fárasztó meg „kötelező” és unalmas, hiszen mi már felnőttünk, nem dob fel, ha elgurul a labda mellettem, vagy ha poháralátétet találok a fiókban – amit előzőleg én magam tettem bele. De úgy igen, ha közben a fiamat figyelem, ahogy átfutnak rajta az érzelmek, felfedez, töpreng, felvidul. És most jövök rá, hogy a nagymami tulajdonképpen játszani tanított minket, szülőket

Ha szeretnél még több tippet és gondolatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv!