Elvben nagyon sok minden működik, de a gyakorlat sokszor merőben más
— hogy egy ilyen közhellyel indítsam ezt az egyáltalán nem közhelyesnek szánt írást. Hiszen itt a kötődő büntetésről lesz szó, kérem! Milyen hülyén hangzik, nem? Mégis elég sok minden benne van. A múlt, a jövő, de leginkább az átmenet, amit elképzelésem szerint mi, modernnek kikiáltott szülők képviselünk. Fél lábbal még a saját gyerekkori mintáinkon tapodunk, másikkal pedig a kitaposatlan úton egyensúlyozunk, érzésre időnként kutyakakiba lépünk, hol virágos rétekre…
Szülőnek lenni már csak ilyen. És ahogy az lenni szokott: apának rendszerint nehezebben megy ez a terpesz, pláne, mikor erőből futna át a két lába között a gyermek… De tesszük mindezt annak reményében, hogy az ő generációjuk már stabilan lépdelhessen előre, és hogy mi, jelenlegi szülők, még teljesebb életet élhessünk a gyerekeinkkel. Vagy valami ilyesmi.
A modernnek kikiáltott szülők, apák és anyák együtt, vagy akár külön-külön, már hallani sem akarnak arról, hogy 3 napon át sírni hagyják az újszülöttet, mert attól tanulja meg átaludni az éjszakát! A ferberizációs bemegyek, de nem veszem ki módszerrel is csak azért próbálkozunk be a 10-11. hónap derekán, mert már annyira mondták, hogy elkapattuk ezt a gyereket, hogy majdnem el is hittük. Mi már nem adunk tehéntejet a csecsemőnek, se kristálycukros teát. Nem csapunk a kezükre (leszámítva az első esetet, ami kicsúszott, mint egy cifra káromkodás), nem állítjuk sarokba őket, kikérjük a véleményüket és meghallgatjuk a mondandójukat. Nem kötelező a köszönés, a puszi, a pacsi, nem tiltott a kislányoknak a bugyijukban matatni, sem az orrpiszkálás. Az illemrend elsajátítását nem a szégyenérzetükre alapozzuk. Nem érv, hogy “mert én vagyok az anyád”, és nem ér a rendőr bácsival, zsákossal, szuristűvel való riogatás.
És innen kezdve, hogy ki meddig tudott és akart szoptatni, mosta-e a pelust vagy nem, hordozóban altatta-e a babáját vagy babakocsiban énekelve, bio étellel kezdte-e a hozzátáplálást, BLW-módszer szerint vagy lelkesen pürésített, egy ágyban aludtak-e éjjel vagy külön működött jobban, az mindegy is.
Aztán a gyerek elmúlik három, az első dackorszak-hullám pipa. Éljen a kötődő nevelés!
Ki emlékszik már arra, mikor úgy kellett beletrükközni a fürdőben MINDEN ESTE, aztán meg ki! Meg a pelenkacseréért folytatott harcra, a játszótéri add ide-nem adom csetepatékra MINDEN ALKALOMMAL?!
Aztán a gyerek oviba megy, és már nem csak a legszűkebb környezet formálja. Egyszerre lesz nagy, megtévesztően kamaszos, de valójában kicsipici, amiről könnyű megfeledkezni — dackorszak újratöltve, mielőtt még nagyon elkényelmesedtünk volna.
Ha korábban nem is, mostanra biztosan kiderült mindannyiunk számára, hogy nincs általános igazság, mindenkinél ugyanúgy működő recept, módszer, se gyerek, csak adaptáció.
És a kérdés 4-5 éves korukra, hogy ér-e már nyakon vágni azt a gyereket, amikor ezredjére se…, meg azért is…, vagy csak azért se! Mert elég nagy már ahhoz…, annyiszor elmagyaráztam már neki…, és nekem ehhez már nincsen türelmem…!
Álltam a gyerekemmel szemben, aki fél órán belül 2x futóbringázott előre olyan távolságra, hogy a gyomromnál fogva rántott meg a láthatatlan köldökzsinórral, és legszívesebben felpofoztam volna! Túl voltunk már a határozott figyelmeztetésen, részletes magyarázaton — előtte negyed órával is éppen —, úgyhogy az első lecseszést követően erősen kutattam a fejemben a megoldás után.
Mivel a “bűnhődésre” alapozott megbüntetés hosszútávon hatástalan, azt a megoldást kerestem, amivel valóban megtanulja a leckét. Azt már kapisgáltam, hogy ezt mindig ott találjuk valahol az empátia, a szeretet és a játék Bermuda-háromszögében…
— Jonatán, a gyógyszertár előtt mondtam el, hogy ne menj ennyire előre, igaz? — megvártam, amíg legalább bólint, hogy biztos figyeljen — Előtte meg a játszótér sarkánál, ugye? — soroltam a tényeket, tartva a szemkontaktust. — Úgy látom, hogy ezt valamiért nehezen jegyzed meg, pedig nagyon fontos! — folytattam az aggodalmammal, de igyekeztem nem ironikus hangon! — Tegnap is megharagudtam érte, emlékszel? — bizonyítva a helyzet komolyságát illetve annak kellemetlen részét ránézve…
— Tudom, hogy nagyon szeretsz futóbringázni, és még az is lehet, hogy annyira belejössz ilyenkor, hogy eszedbe sem jut megállni, mert olyan jó lefelé hajtani a dombról, hmn? — az arcát tekintve erről lehett szó —, és nem azért, mert nem akarsz megállni – jeleztem, hogy mi egy oldalon vagyunk, én megértem őt
— De ezt mégis csak meg kell jegyezd valahogy, hogy soha többet…! — hatásszünet.
— 3 napig nem hozzuk most ki a bringát, amit biztos nagyon fogsz sajnálni és én is, de pont emiatt fogsz rá emlékezni máskor, hogy mik a közlekedés szabályai — vagyis így tudom segíteni a tanulásban. Az önállóságával folytattam, mintegy dicséretképpen — Te ilyenkor résztveszel a forgalomban, ráadásul nélkülem. Fogom én a kezed közben? Nem! — ezen láthatóan elgondolkodott — Te egyedül haladsz, egyedül vigyázol magadra. Szerintem ez elég nagyfiús dolog! És úgy látszik, még meg kell tanulnod időben megállni, mert anélkül nem biztonságos…
Gyanítom, hogy azért nem volt hiszti a döntés ellen, mert nem olyan hangot ütöttem meg, amivel kivontam volna a vörös posztót előtte. Nem is döngöltem a földbe, hogy az egészből csak a mérge maradjon meg irányomba. Hazafelé nem büntettem néma csenddel, se szapulással, mert a haragot ilyenkor már csak a sértődés táplálta volna — “mi az, hogy nem állt meg, amikor szóltam?!” —, az ijedtség elpárolog, amint meggyőződünk, hogy nem esett baja. Ám felnőtt szülő nem sértődik meg a gyerekére, hanem nevel. Még ha hirtelen fingja sincs, hogy hogyan! — mert a modern szülő szerint is fontos a következmény, csak másképpen…