A babánk gondozásához másfajta éberség kell. Olyan, amelyik nem az önérvényesítésre vértez fel vele szemben, hanem az anyai ösztönre hangol. Értő figyelemre, amivel lehántjuk magunkról a felesleget, hogy összehangoljuk mindazt, akik eddig voltunk és mostantól lehetünk. Talán ha el tudnánk engedni a bűntudatot: „Csak én vagyok ilyen szemét, hogy ezen gondolkodom?” Feloldanánk a kételyt: „Most rossz anya vagyok?” És vállalnánk a nehezebbnek tűnő utat: „Változtatni fogok a mindennapokon!” Akkor megtalálnánk azt az egyensúlyt „az új életünkben” is, amelynek hiányától (némán) ordítunk.

Részlet a Nekünk Bevált könyből.