2017. december 18. | AnyaságAnyalét | olvasók: 644

Föl a mélypontról

Tudtam, hogy folyamatosan csak rontok a helyzeten. Minél hülyébben viselkedem vele, annál hülyébben fog viselkedni velem ő is. Nem várhatom tőle, hogy ő legyen a “fölnőttebb”, nekem kell összeszedni magam. Összeszedni, aztán még napokig elviselni a következményeket…

Kedvem lett volna bőgni!

Eleget tudok már erről a körforgásról, a köztünk lévő kapcsolat természetéről — mélységéről és érzékenységéről —, hogy ne könnyítsen rajtam a mellébeszélés arról, hogy nekem volt igazam, meg ha megcsináltad volna, amit kértem, akkor nem kellett volna kiabálnom...ésatöbbi.

Nincs visszaút. Kénytelen vagyok így fogalmazni, amikor az apukája arra jut — amire én ősszel –, hogy bekeményít, vagyis addig nem kedveskedik, játszik a gyerekkel, amíg az nem lesz együttműködő az operatív dolgokban, mert muszáj behozni a szigorúságot a nevelésünkbe.

Ez nem így működik! Vagyis így nem működik, kipróbáltam.

Baromi pipa voltam, hogy százszor kell szólnom neki a mindennapos tevékenységek során, hogy nem hallgat rám, de legalábbis nem elég gyorsan. Elkezdtem egrecíroztatni, kemény hangon parancsolgatni neki, hogy mikor mit csináljon, mint egy őrmester. Anélkül, hogy figyelembe vettem volna a körülményeket, amik mind hatással voltak rá. Egyre jobban elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy felette állok, ahonnan egyre gyakrabban szóltam le megvetően, leblamálóan, méltatlankodóan.

Eredmény?

Még több mérgeskedés, még több erőszakoskodás – mindkét oldalon. Akkor ijedtem meg először, hogy a fiúnk mennyire nem kedves másokkal! — holott nem győzőm hangsúlyozni, hogy számomra a kedvesség az egyik legfontosabb erény. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem az összefüggésre…

Ahogy én bánok vele a kulcsfontosságú helyzetekben, úgy bánik ő másokkal.

Főként a közeli szeretteinkkel. Egyszerűen vissza kellett puhulnom. Visszaállni a mi szeretetnyelvünkre, mert az a gyerek, aki ezen nőtt föl, az nem ért másból. Nincs visszaút…

Eredmény?

Csodás hetek következtek. Úgy éreztem, hogy rendíthetetlenek vagyunk újra, hogy jó együtt lennünk, nem teher már az, ami korábban húzott, szeretetteljes vagyok, ezáltal ő is.

Ugrás… 

És akkor ott találom magam ismét a fürdőkád mellett úgy, hogy az arcbőrömet bírnám levakarni és esküszöm, arra várok, hogy valami olyat tegyen, amire ugorhatok. Elképesztő a feszültség bennem és az indulat. Intő jel — tudom, tudom —, hogy ez nem miatta van! Ennyi nem lehet miatta…

Eltelik még egy nap, és ugyanott tartok, vagy még mélyebben. A szégyenérzetemnél már csak a kétségbeesésem nagyobb, hogy úgy megrángattam és üvöltöttem vele, mikor többedjére se csinálta, amit mondtam, hogy úgy érzem, nem bírom folytatni az estét. Lerogyok, próbálom megbeszélni vele, de rájövök, hogy ez egy ötéves gyerek, aki nem fogja most azt mondani nekem, hogy

Semmi baj, Anya. Nem okoztál nagy kárt bennem, tudom, hogy szeretsz…

Teljesen egyedül vagyok. Nincs undo gomb. Telik az idő, rámolok, ő is szöszmötöl, időnként kérdezget dolgokról, egészen rácsodálkozom, hogy ő nincs összetörve úgy, mint én. Persze, hiszen ő gyerek. Még ha mélyre is ment ez, nem fog letargiába süllyedni, viszi tovább a jelen. Nincs undo, sem pause. Vacsorázni kell, fürdeni, fogat mosni, összebújni, mesét mondani. Csak a felnőttet bénítja meg a múlt és a jövő felett érzett aggodalom…

A jelent csinálni kell. És ahogy csinálom, magától oldódik fel a kétségbeesésem, mert az éppen aktuális mozdulataim, szavaim és tekintetem már kifelé terelnek a zsákutcából. Egyik a másik után… Mert nem lehet feladni. Nem lehet azt mondani, hogy már úgyis mindegy! Elrontottam mindent, megromlott a kapcsolatunk, innen kezdve csinálhatok bármit, úgyis hasztalan, hát ott hagyom a kádban, és magamra húzom a takarót a nagypárnám alatt… 

Az, hogy a jelenben bírtam maradni, gumikötél módjára rántott ki a mélypontról. És kaptam egy jószándékú tanácsot is, amiről korábban elfeledkeztem: minden reggel és este gondolj a jó élményeitekre! Igyekszem ebből merítkezni akkor, amikor úgy érzem, hogy éppen nem tudom megteremteni a jelenben…

 

Hozzászólások:

hozzászólás