— Anya, miben vigyük haza a havat?

— Szerintem ne vigyük haza, muki, otthon is van épp elég!

— De ha nem lesz elég egy hóemberhez?! Adj egy vödröt, amiben hazavihetjük!

— De nincs nálam vödör! Nem hoztam.

— Nem megmondtam, hogy hozzál vödröt?!!

— ?!?!?!

A szemöldököm a homlokom közepére ugrott a hangnemtől. És amióta érte mentem, ez már a második nemmegmondtamhogy volt. Majdnem rákezdtem, ahogy máskor, hogy miezahangnem… De két dolog jutott eszembe! Az egyik, hogy ezt vajon az oviban hallhatja ennyiszer? A másik: vagy tőlem?!

Bármelyik is, valószínűleg elég rosszul esik neki, ha ilyen tökéletesen megjegyezte. Mégse mondhatom, hogy ilyet ne mondj nekem! Az ovit most kár lenne belekeverni…, meg tudom jól, hogy tőlem is elhangzik ez időnként…

— Figyelj csak — odaguggolok mellé — Biztos rosszul esik neked, amikor ezt hallod tőlem, hogy nemmegmondtamhogy, igaz? De én ezt akkor mondom neked így, amikor már többedjére kértem valamit, és még mindig nem csináltad meg. Te nem mondtad nekem, hogy hozzak vödröt. Ha mondod egy-kétszer, biztosan hoztam volna! — erre elmosolyodik — Úgyhogy a nemmegmondtamhogy ebben az esetben elég bántóan hangzik. De van nálam egy szatyor, abban pakolhatsz havat, tessék.

És tessék! Megcsináltam, hogy letorkollás helyett helyre tegyem ezt a kérdést. Láttam, hogy átment, mert nem voltam se agresszív, se bántó. Kíváncsi leszek, hogy mikor használja majd ezt a “formulát” legközelebb, és hogy megfelelő kontextusba tudja-e helyezi. “Kontextus” meg adódik fordítva is persze, például, mikor hív, hogy menjek már, de én mindjártmégeztleírom…

Ez az a cím, amire 10-ből 9 szülő biztosan rákattint, mert ha valamit, akkor türelmes gyereket aztán nagyon szeretnénk! Elvégre nincs is annál idegesítőbb, mikor egy pillanatra sem bír várni a gyerek, aztán nyafog, majd követelezőik — vagyis de, amikor fogzik, de arról nem tehet…

A türelmetlenségéről sem ő tehet, már ha valóban az, és nem korosztályos jelenség “csupán”. Mielőtt rámondjuk a gyerekre, hogy olyan türelmetlen vagy, tegyük fel a kérdést magunknak:

Korának megfelelő az elvárás, hogy türelmes legyen?

Nálunk ez a felismerés elég sok konfliktusnak tudta elejét venni kétéves kora körül…

Egy biztos: a legtöbbre akkor megyünk, ha nem sulykoljuk a gyerekbe, hogy mennyire türelemetlen. Tesszük ezt akkor, amikor leteremtjük, vagy amikor mások előtt ironizálunk, miközben már állunk is fel a székről, hogy megcsináljuk, amit szeretne. Talán az irónia az, amit a legkésőbb értenek meg a gyerekek a fölnőttek kommunikációjából és kezdenek el “helyesen” használni, úgyhogy egy ilyen szituációnak valami olyasmi lesz az üzenete, hogy:

kérek valamit, türelmetlen vagyok, anya mérges érte, de megkapom.

Csak a kérést követő megkapás van összhangban egymással, de az, amit anya fejcsóválva mond, ellentétes azzal, amit csinál — hányszor is egy nap?

Miután nagyjából letisztáztuk magunkban, hogy mit érdemes elvárni a csöpptől, és mire nem képes még, mert nem elég fejlett az idegrendszere hozzá, akkor jövünk mi, szülők.

Mi mennyire vagyunk türelmesek másokkal, velük szemben és magunkkal?

Elvégre a gyerek másol. Másolja, ahogy türelmetlenül rángatom a porszívót, ahogy a feje felett állva siettetem, ebből lesz majd az, hogy anyaaa, gyere mááár, nem hallod?! És másolja, ahogy türelmetlenül próbálom bekötni a gyerekülést, miközben letörik az amúgy sem nagy körömöm, és már vágódik is be az autó ajtaja, kívülről tompa kúúúú’vaéletbe szűrődik be. Hányszor is egy nap?

A türelemhez nyugalom kell, a nyugalomhoz békés idegrendszer. Az ő műszerük még csak most tanul nagyon-nagyon sok mindent. Például a figyelmet, ami szoros összefüggésben van a türelem képességével. Amíg képes megfigyelni egy cselekményt, addig ki bírja várni annak lefolyását. Egy adott dologra való összpontosítás eleinte csak fél percekben mérhető, aztán percekben, majd nagycsoportos korukra közelítik 12-15 percet. Aztán kell egy új inger, ami továbbviszi a figyelem fonalát.

Sokat tudunk ezért tenni, ha már baba korában sem szakítjuk meg a figyelmét azzal, hogy ad-hoc magunkra akarjuk vonni, mikor ő éppen egy játékot figyel. 1,5 -2 éves korában még jobban kellene erre ügyelni, mert a szülő sokszor észre sem veszi, hogy a gyerek éppen valami másra koncentrál, mikor az ő felnőtt világában most indulni kell, most fürdeni kell, most vacsora idő van. Amikor csak tudjuk, várjuk meg a gondolat végét — látni az arcukon, mikor elszállt…

Ovis korában is húú de jó lenne figyelni arra, hogy mindig kivárjuk, amíg végigmondja, amit szeretne, anélkül, hogy félbeszakítanánk — csodálkozunk, hogy ő is megteszi? Megállni, odafordulni, lehajolni, leguggolni, végighallgatni. Hiszen ugyanezt várjuk el tőle, nem igaz? 

A folyékony beszéd élményével szinte párhuzamos kezdtük el azt játszani, hogy vacsoránál egymásnak adtuk a szót. Egyszer apa mondta el a maga pár mondatát, aztán Jonatán, aztán én. És nem szóltunk bele egymás szavába. Persze manapság ezt a szabályt nehezebb betartani, de legalább már ő is figyelmeztet minket, ha beleszóltunk. Korábban nem is figyeltem fel arra, hogy mi, felnőttek mennyiszer beleszólunk egymás szavába, borzasztó! A gyerekeket meg lépten-nyomon leteremtjük érte…

A válaszkész babagondozás folyományának tűnik, amikor a szülők úgy ugranak a 3, 4, 5 éves szavára, mint amikor kicsi babaként ciciért sírt. Valahogy benne lehet ragadni ebben az állandó készenléti állapotban, pedig már nincs szükség rá. A szülői szabadáságunkat a gyerek önállóságával párhuzamosan nyerhetjük vissza. Apróságokra gondolok, mégis van jelentősége, amikor hasonló mozzanatok sorából áll össze egy nap. Nem anya hozza oda a bilit, nem ő áll fel zsepiért, nem ő szedi össze a játékot, ha már a gyerekecske is tudja. És amikor majd azt szeretné, hogy besegítsek neki a bunki építésében, akkor meg tudja várni, hogy előbb befejezzem, amit éppen csinálok. Feltéve, ha minderre nem szemrehányóan / követelőzően / lecseszősen figyelmeztetem, hanem előrehozom a dicséretet, aztán az információt.

Már ilyen sokáig jutottál egyedül?! De jó! Persze, mindjárt besegítek, csak megmosom ezeket, már előkészítettem, látod.

A túlbuzgóság ellenpárja az átverős szülői magatartás, amit időnként én is csinálok, pedig a délutáni alvás után ez a második a “10 dolog, amit gyerekként megfogadtam, hogy én nem fogok…” listán. Tudjátok, amikor azt mondjuk, hogy mindjárt jövünk, és nem megyünk. Amikor azt mondjuk, hogy majd délután társasozunk, és nem fogunk, vagy azt, hogy jó, kezd el, majd jövök! 4-5 évesen még észben tartják, nekifutnak a kérésnek újra és újra. Na, akkor szoktuk felpaprikázva lecseszni őket, hogy ne ismétlegesd már, mondtam, hogy jövök, igaz? — két órával azelőtt… 9-10 éves korukra megszokják, hogy úgyse lesz semmi abból, amit mondunk. Szomorú dolog ez, ráadásul kétélű. Ne csináljuk! Inkább mondjuk meg őszintén, hogy most nincs kedvem társasozni, de szívesen leülök veled végiglapozni egy könyvet, amíg megiszom a teám. Vagy írjuk fel egy cetlire, hogy társasozás, ragasszuk ki egy jól látható helyre, és akkor nem felejtjük el másnap. Garantáltan azt az arcot sem fogjuk, amikor mi fordulunk oda másnap a cetlivel a kezünkben, hogy tudod, megbeszéltük….!

Figyelem, türelem, bizalom. Én adom és ő visszaadja, másképp honnan lenne neki…?!

„Nem akarok oviba menni!” – amikor erre ébredek a kávémon kívül még valamit kénytelen vagyok szem előtt tartani. A mondást, ami nekünk bevált: Minden érzésnek ér hangot adni, csak a tettek azok, amiknek határt szabhatunk.

1.

– Nem akarok oviba menni!

– Értem, de ezt az óvó néninek is mondd el, mert ő már vár rád az oviban!

Amihez nyilván oda kell menni. Odamentünk, mint előző reggel, és berohant, amint meglátta a többieket, mert elfelejtette, mit is akart, vagy épp nem akart a reggel.

2.

– Nem akarok oviba menni!

– Jó, megértem – szünet. – Tegnap mivel is játszottál az oviban? Azzal a csuklós busszal? Itthon nincs is olyan…

Vágykeltés. Úgy is segíthetünk feleleveníteni a jó élményeket, hogy hülyeségeket kérdezünk. Hiszen imádnak kijavítani! Például:

– Ez az a csuklós busz, aminek három kerék van a tetején, és fordítva is lehet tolni? Ugye, az ovis kisvasút a falon fut?

– Anyaaaa, neeem, a csuklós busznak alul vannak csak kerekei! – felnevetett, hogy is gondolhatok ekkora hülyeséget, még hogy a falon megy a vonat!

Oldódott az ellenérzés, elillant a feszültség.

3.

– Nem akarok oviba menni!

– Megértelek, de emlékszel, hogy pénteken sem akartál?

A belátásárapróbálok hatni, meg arra a tapasztalatra, hogy egyszer már sikerült felülkerekednie önmagán, és jól érezte magát.

– Micsoda nagyfiús dolog volt az!

4.

– Nem akarok oviba menni!

– Miért nem? Mi nem volt jó az oviban?

Bele merek menni, mert ha mond is egy-két dolgot, akkor ki tudom segíteni a pozitívumokkal. Sorolom a reggel menetét: kinyitom a kaput, ő csipogtathatja saját kezűleg a menzakártyáját, utána segítek neki átöltözni, bemegy a csoportba, később visszakérdezek, hogy mi is jön azután? Én nem is tudom! Lehetőséget teremtek arra, hogy ő maga mondhassa, amit már tud, ez önbizalmat ad neki, így erősíti a biztonságérzetét. Elvégre az ovi az ő dolga.

5.

– Nem akarok oviba menni!

– Teljesen megértelek. Én sem akarok kikelni az ágyból. Reggelit sincs kedvem csinálni neked, se pisilni! –  itt már kuncog rajtam. – Te meg legóznál, ugye?

Kimondani azt, amire éppen vágyunk ahelyett, amit csinálnunk kellene! – ez még a mi, felnőtt lelkünkön is könnyít. Mi lehet annál megnyugtatóbb az egy méterről ránk szegeződő szempárnak, hogy anya se hisztizik egy ilyen helyzettől? Hanem megmutatja neki, hogyan lehet túllépni rajta: leginkább kézen fogva.

– Ha kihúzol az ágyból, máris könnyebb lesz nekem, köszi! Aztán kihúzlak én is, jó?

Egymást noszogatva, húzva-vonva csak eljutunk a bejáratig! Futóbringával, hátiputizva, de ha anya megint nem akarna menni, akkor muszáj lesz eltolni őt az oviig…

6.

– Nem akarok oviba menni!

– Sajnos én nem mehetek helyetted! Pedig elmennék. De tudod, hogy csak kik mehetnek oviba? – értetlenül feltekint –Csak az óvodások. Bölcsisek nem. Iskolások sem. És felnőttek sem.

Ezt lehet cizellálni. Végigvettük a teljes rokonságot, hogy ki nem mehet az oviba, és kiderült, hogy csak két ovis van az egész nagycsaládban, közülük ő az egyik.

7.

– Nem akarok oviba menni!

– Szerintem a kiskutyád sem. Nézz csak rá, milyen arcot vág!

A szerepjátékban átvezetik az érzelmeiket a játékszerre. Így már nem is ő fél az ovitól, hanem a kutyuska, akit együtt vigasztalunk meg. Megható visszahallani azokat a mondatokat tőle, amelyekkel én szoktam őt pátyolgatni, miközben a vékony karjára fekteti a kutyuskát. Azt már kevésbé, amikor éppen veszekedik vele…

A fenti példák mindegyike olyan helyzetekre válasz, amikor nem szívet roppantó érzelmek bújnak mögötte, hanem pillanatnyi hangulat, kíváncsiság, hogy anya mit reagál, és némi dac, hogy „azért se”. Amikor egyre jobban menetel bele a csőbe: „nem, nem nem”! A határok empatikus kijelölésével sikerülni fog az óvoda felé terelgetni.

És végül, de nem utolsó sorban: lehet olyan is, amikor tényleg nem bír óvodába menni. Amikor látni a kis arcán, hogy meg fog betegedni, ha másképp nem kap pihenőt, anyát vagy apát, nyugalmat, otthont. Akkor ér azt válaszolni, hogy: „oké, ma itthon maradunk.” Nem kell neki nagy feneket keríteni, sem megígértetni vele, hogy: „jó, most az egyszer, de legközelebb már nem lesz ilyen!” – mert ez nem olyasmi, amit meg tudna ígérni egy hároméves, se egy négy. Ma így döntöttünk, nem kell félni, holnap új nap lesz, új hangulat, új gondolat. Még az elején vagyunk, most bővítjük a kis életét egy újabb színtérrel, ami időbe telik.

Ha szeretnél még több tippet és gondolatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv! 

Két és fél éves kora körül lépten-nyomon rám kiáltott a semmiből, ha éppen ő szeretett volna megcsinálni valamit, amit én már megtettem vagy félúton voltam felé. Mintha kaktuszba nyúlna olyankor az ember! — napjában legalább ötször.

Derengeni kezdett, hogy egészen kiszámíthatóan mozog a kisemberem ebben a térben: mindig ugyanazt akarja. Kivinni a szemetet, kinyitni az ajtót, megnyomni a vízforraló gombját, kimérni a kávét, beledobni a cukrot, kivenni a tejet, önteni a tejet, visszatenni a tejet, kinyomni a sütő óráját, lehúzni a vécét, beindítani a mosógépet. Mintha életre kelt volna az árnyékom…  (Erről szólt a Variációk banánturmixra bejegyzés is.)

Oké, megértettem, számolok ezzel amennyire tőlem telik.

De nehogy már lecsesszen az egyméterke, ha éppen nem vagyok figyelmem teljében, és előbb nyomom meg azt a rohadt gombot!

Ez egy elég életszerű igény egy anya részéről, nem igaz? Elvégre nekem is ér kiakadni, nekem is ér sietni, amikor nem tudom éppen kivárni, hogy ő csinálja meg.  – De mindezt idegből jelezni felé, kikapni a kezéből, megharagudni rá, mert naná, hogy ellenáll, az zsákutca. Sokszor belefutottam.

Lecseszés helyett

A helyzet „lecseszés” íze tőlünk jön. Akkor, amikor visszakiáltok, hogy ne üvölts! Meg amikor olyanért dorgálom meg, ami belőle ösztönsen jön. Elképesztő, hogy beszélni is csupán hallás, másolás útján tanult meg. Gondoljunk bele, milyen erős késztetésről lehet szó!

Ez is a felnőttségünk próbája, hogy tudunk-e határokat szabni. Nem neki. Hanem elsősorban magunknak. Be tudom-e lőni, hogy mi az a pont, ami után tuti robbanni fogok, mert már megtörtént előtte tízszer? És képes vagyok-e ezúttal előtte két lépéssel cselekedni?

Odalépni hozzá, és határozottan, de kedvesen elmondani, hogy most én szeretném megcsinálni a kávém, mert nagyon gyorsan kell. Ilyet még nem is láttál! Van kedved megfigyelni a villámkezem? Idehozhatod Dömit is, hogy megnézze! — és amíg térül-fordul, a fő attrakciót le is tudom – kávét kimerni a kikanállal. És mindig ott a zárómondat a végén, mert úgy kerek a sztori: Azért holnap ugye segítesz majd? — és kész, ennyi, ezzel ő boldog.

Ha mégsem volna az, mert nem sikerült jól terelni az együttműködés felé — vagy eddig nem így csináltad és most kezdenéd csak erre szoktatni magatokat —, akkor sem érdemes ráhagyni, mert félő, hogy közben átléped a saját határaidat.

Megelőzés

Volt, hogy puffogva kivártam, amíg kimeregette a kávét, bele a cukrot, miközben ott pumpált bennem egyre hangosabban az egóm. Ne már, hogy mindig az legyen, amit ő akar! Tiszta hülye vagyok, hogy ezt hagyom! — és amikor kilöttyent a tej már ugrásra készen álltak ezek a gondolatok. Leszidtam, kivettem a kezéből a tejet, csóváltam a fejem magyarázva, mint valami házsártos öregasszony, és végül sokkal több feszültséget kapott szegény kisfiút, mint amennyire azt mondhatnánk, hogy indokolt volt.

És miért?

Azért, mert belementem egy sokszor lejátszódó jelenetbe. Látszólag „csak” jó anya akartam lenni, ezért engedtem az akaratának. De mi van, ha csak a ”balhét” akartam megúszni? És kicsit már tudtam, hogy amint hibázik, legalább lecseszhetem, mert nekem lett igazam. Ha nem vállaljuk a felelősséget magunkért, az nem fair.

A közös nevező

Persze dönthetünk (!) úgy, hogy belefér, csinálja meg ő, mert láthatóan nem tágít, de akkor is jelöljük ki a kereteket, mert ez mindkettőnek segítség.

— Oké, látom, hogy nagyon szeretnéd, megértettem. Van egy ötletem! Együtt megcsináljuk a kávét, mert ezt szeretnéd, és utána menj be összeépíteni a legóautót, én pedig befejezem, amit még kell. Rendben? — és akkor kezdünk csak bele, ha már jelét adta, hogy megértette.

Ez nem a jó, DE… szituáció így, amikor a de után általában a kötelező rossz jön. Ne is hozzuk ilyen relációba! Pl: „Megcsinálhatod, de utána bemész!”  Hajlamosok vagyunk arra koncentrálni, ami a DE után jönne, pedig az ő szempontjából nem az a lényeg. Nyugodtan erősítsük azt, hogy igen, most úgy történik, ahogy ő szeretné és ez jó érzés. Ettől fogja jobban érzi magát, és máris közelebb kerülünk egymáshoz. Amikor pedig odalépne, hogy mégis ő akar majd kitántorogni a szeméttel, meg ő akarja betenni a kulcsot a zárba tíz percen át, akkor ugyanolyan kedves határozottsággal lehet emlékeztetni arra, amit korábban megbeszéltünk a konyhában.

Jónak lenni jó

Ha tudjuk, hogy jól cselekszünk — nem ügyködik bennünk kétely, nem torzít ránk egyet a feszültség—, akkor tudunk igazán nyíltan és türelemmel fordulni feléjük. Nem kell megijednünk attól, ha eleinte bömbölni kezd, teljesen érthető. Ha nem váltunk vissza a korábbi felállásba, hanem egyszerűen megértéssel fogadjuk ezt a reakciót is, akkor meg fogja tanulni, hogy ezek a dolgok így működnek. Ekkor tud anya is jókedű maradni, ő meg résztvenni egy csomó mindenben. Át fog menni az üzenet.

Egyik nap éppen a sebtapaszt bontottam ki a szobában. Futva érkezett mellém, nyilván meghallotta, hogy sztori van:

— Anya, én szeretném azt…, én azt oda… Anyaa, szólok előre!

— Sebtapasz! Jó, köszi. Látod milyen jó, hogy szóltál előre? Épp most bontottam ki, na gyere!

Láttam, ahogy megnyugszik a kis arca, már csak a ragasztás izgalma élénkíti meg, mert végre sikerült kifejeznie előre, amit annyira akart. Roppant precízen erősítette az ujjamra a tapaszt, meg is lapogatta a végén, le ne jöjjön. Hejj, de jó! — vinnyogtam magamban, és arra gondoltam, hogy a bűntudatot mennyivel nehezebb lenne most elviselni…

“Én nem úgy nézem, hogy mennyire volt nyűgös vagy szófogadatlan aznap, hanem hogy mennyire voltam én türelmes!   És ez a fordított hozzáállás tényleg sokat segít, hogy tartsam a napi, “ma is türelmes voltam” mércémet. Pl. amikor nagyon akaratos, akkor is arra szoktam gondolni, hogy najó, nagy levegő és mosolygás. Normális keretek között engedek vagy ha olyan, amiben nem lehet, akkor elkezdek ezerrel magyarázni választékosan, felnőttesen. És meg szokta érteni.” — írja Kata.

A kisfiam születése előtt sokkal szigorúbb anya voltam. Olyan, aki nem értette, hogy a nővére miért várja ki, amíg a háromévese kiválasztja, mit vegyen fel. Aki a hálószobájuk legtávolabbi pontjára tervezte a babasarkot. Aki biztos volt benne, hogy nem fog órákig ringatni, és meggyőződése volt, hogy a hisztiző gyereket fegyelmezni kell. Aztán két évvel és 513 blogbejegyzéssel később azt a kérdést találom feltenni magamnak: „Túl engedékeny szülő lettem?”

A kisfiam nem jön oda elsőre, amikor hívom, hogy öltözzön. Sem másodjára, sem harmadjára, sem azután, hogy kapott még egy kis időt. Felmerül bennem a kudarc képe, hogy ezek szerint valamit nem csinálhatok jól?! – valójában ettől leszek bizonytalan és támadó.

„Bolondot csinál belőled a gyerek! Ennyit a modern nevelésről! Tétlenül ácsorogsz, amíg ő úgy nem dönt, hogy?!” – többeket hallok a fejemben. Maga alá teker a belső monológom, aktiválva azokat a viselkedésmintákat, amelyeket felnőttként próbálok lecserélni valami másra.

Lehet, hogy könnyebbnek tűnik ellentmondást nem tűrő szülőnek lenni a mindennapokban, mint a játékos nevelésre törekedni. Azok a szülők kitaposott úton járnak. Mi csak keresgéljük az irányt. Ha megbotlunk, máris nyakukon a kétkedés: „Mennyire lehet ez a »kísérletezés« biztonságos?”

Sok esetben a felmenőkkel ágálni, lehalkítani az egónkat, időt adni magunknak és neki a fejlődésre, a változásra. Időt, ebben a rohanó világban! Igazi hazardírozás, nem igaz?! Eszembe jutnak a Farkasokkal futó asszonyok szerzőjének, Clarissa Pinkola Estésnek a sorai:

„A lélekből élt életet három dolog különbözteti meg az ego irányította élettől, az, hogy képesek vagyunk új módokon érzékelni és tanulni, hogy kitartóan végigmegyünk a göröngyös úton, s hogy időt nem kímélve türelmesen tanuljuk a mély szeretetet.”

„Amíg ő úgy nem dönt…” azzal folytatódott, hogy minden drámát mellőzve elmondtam neki, hogy megértem, ha sírni fog, mikor öltöztetem, mert ez így egyikünknek sem jó. Sírt, de kedvesen folytattam:

– Látod, most nem döntöttél jól. Mindketten rosszul érezzük magunkat. Én is, hogy meg kellett ragadjalak. Holnap újra megpróbáljuk, rendben? – biztattam szeretettel.

A megoldást kereső szülő is tud magabiztos lenni, amint eszébe jut, hogy számtalanszor megtérült már a türelme.

Ha szeretnél még több tippet és gondolatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv! 

Miért sokkal könnyebb rákiáltani? Leszidni? Megharagudni rá? — fakadt ki belőlem a lelkiismeret-furdalás. Az érzelmek könnyen elragadják az embert és olyankor lendületből cselekszünk. Mint ha egy biciklin ülnénk, ami gurul a lejtőn, lobog a szélben a hajunk. Hát nem egyszerű?! — látom magam előtt. De mihez kezdenénk az első emelkedőnél, ha nem volna rajta pedál? És fék, hogy lelassítsunk? El lehet lavírozni anélkül is céltalan, de nem jutunk messzire. Se magasabbra, hogy abban gyönyörködjünk, amit már megtettünk és ami még előttünk van. Ezért éri meg mindig a megoldásra hajtanunk…

Egy ismerőst hallgattam arról beszélni, hogy a gyereknek szüksége van határokra, amiket aztán feszegetni kezd, mikor megszólaltak a csengőim, hogy ezzel valami nem stimmel…

Én, felnőtt meghúzom a határokat. Ő, gyerek minduntalan nekiveselkedik, hogy átlépje őket. És valaki győz. Nem tetszik ez a gondolatmenet. Hiába hallottam már sokaktól, tudom, gyereknevelési tény.

Fenntartással fogadok mindent, ami szembenálló felekként ábrázol őt és engem. De legalábbis megpróbálom átfogalmazni az igazságtartalmát a saját szájízemre. Mert több szükségem van támogató jótanácsokra, amik megerősítenek a türelemben, a szeretetben iránta, mint hogy támadásba lendítsék az egómat…

Az ellenszegülést, tiltakozást amúgy is könnyen felismeri a felnőttes (!) énünk. Egyszerűen bejelez az egónk, hogy az ott ni, az a kicsi kis valami, nem úgy cselekszik, ahogy én akarom! És bevackoljuk magunkat a lövészárokba, nehogy aztán a nyakunkra nőjön az egyévese! — megkezdve ezzel az állóháborút már az első nem szabad rágni a papucsokatnál.

Jobb volna felnőtt módon a helyzet mögé látni. Keresni, amiben komfortosan érezzük magunkat, mi is és ő is. Mert ott találjuk a saját megoldásunkat! — hiszen a csengőink az anyai ösztönön át futnak a szívünkig…

Fókuszáljunk arra, hogy a kijelölt határok adnak lehetőséget az együttműködésre. Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy nem a határok feszegetése a cél és nem is az ellenkezés motiválja ebben a korban. Hiszen könnyen átfordítható a helyzet acsarkodásból (akadályoz a söprögetésben), közös megoldásba (megkérem, hogy tartsa a lapátot).

Egyszerű, mert egy olyan kis lényhez van szerencsénk, akinek az a természetes állapot, hogy harmóniában van velünk, ezért arra fogékony. A harmónia nem csak a babatappancsot cirógató anya fotója az Instagramon, hanem a kölcsönös bizalom táplálta cinkosság, az együtt élmény ma délután meg holnap…

Ha nem rángatjuk az orra előtt a határvonalat és a sikerélményt erősítjük benne minden alkalommal, akkor “a rámutatok, hogy nem szabad, mégis megteszem”, csak egy időszakot kellene jelentsen a felfedezés hosszú folyamatában.

Sokáig nem tudtam mit kezdeni a tűzhely gombjainak csavargatásával. Egy ideje bevált, hogy ha eltekeri, akkor megkérem, hogy zárja el. Nem zárom el helyette, akkor sem, ha úgy tesz, mintha már rég nem érdekelné, simán ismételgetem és várok — most már egyre kevesebbet kell. Nem téma, lecsengett.

A gondolataink formálják a viselkedésünket egy adott helyzetben. Megéri azokat választani, amik a partnert keresik benne, ellenség helyett…

kelt.: Jonatán 23 hónapos korában

Kapálózott a karomban, lerúgta magát és megindult előre, cikázott jobbra-balra a lábak között. Jámbor kisfiam! Teljesen bezizzent. Láttam a tekintetén is, hogy se kép, se hang, nem jut el hozzá, hogy nem szabad, és csak olaj a tűzre, ha feltartóztatom. Most mi legyen? — mindeközben magunkon éreztem a többiek tekintetét…

Fejben pörgettem a megoldásokat, a “na, nem fogsz velem itt szórakozni”-t inkább lenyeltem gyorsan, mert addigra már leesett, hogy szegény gyerekem reggel óta csak a babakocsiból figyelt, jogos a mehetnék, várjanak most a felnőttek.

De a jófej mami se jött be, mert hiába guggoltam le mellé, hogy térdmagasságban bandázzunk az árusok között, nem éppen megfigyelő hangulatban volt: simán belenyúlt a nagy lavorba az egyik pultnál, rámarkolt két halra, majd visszadobta őket és spurizott a dinnyékhez.

Agressziómentes, de határozottan lendületes fellépés kell! — ráztam meg magam, és felkaptam újra, persze ellenkezett, de oldalra billentettem, ezen nevetett. Aztán újra megfeszült, de nem engedtem el, csak mondtam-mondtam neki folyamatosan, hogy teljesen megértelek, elfáradtál, kezdesz éhes lenni, a saját lábadon akarsz menni, de hoppááá, oda nézz, egy nagy busz! Milyen színe van? Ott meg a taxit! Gyere, fussunk utánuk! — ügetett a csípőmön.

Folyamatosan közvetítettem neki terelve a figyelmét (és a magamét is a kétségbeesésből az indulaton át a magabiztosság felé), miközben haladtunk a hajó felé. Ezúttal sikerült.

Sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe hoztam, mert ez tipikus esete annak, amikor a babanapirend összemorzsolódik a felnőttek programjai között. Pedig óhatatlan, hogy ez megtörténjen, hiszen itt a nyár, programok, utazások! Nem fogom tudni mindig úgy alakítani, mint a hétköznapokban.

Jobb lesz erre felkészülni lelkiekben, mert amikor a fáradtság+éhség+tiltás háromszög kirajzolódik, a gyerekek hirtelen minitrollokká változnak, amiért nem járhat bünti vagy figyelemmegvonás. Már mi vagyunk a nagyok. Hogy milyen ütemben nyílik ki számára a világ, csak rajtunk múlik. Hogy mennyit bír befogadni belőle, az tőle függ, viszont ha nincs összhangban a kettő, azt mindannyian megszívjuk…

„Ha a gyermek nyugalomban él,
megtanulja megtalálni a saját békéjét.
Ha a gyermek biztonságban él,
megtanulja, hogy bízzon magában és a többiekben.
Ha a gyermek megértésben él,
megtanulja a türelmet.
Ha a gyermek barátságban él,
megtanulja, hogy jó a világban élni.”
(Dorothy Law Noite)

Elolvasom, bölcsnek tartom, belájkolom, gördülök tovább a hírfolyamban… Kezdek éhes lenni, a barátainknál aludtunk, ők már lent csicseregnek a gyerkőceikkel, micsoda jó reggel!

De hogy is volt az a reggeli mondás, fel tudnám idézni? Hány pillanat is egy “like” ? Régen kiírtam az asztalom fölé a magvas gondolatokat, de minimum az iskolapadra karcoltuk őket, most meg egy “tetszik” alatt elfolyik a virtuális térben.

Pedig még mindig vannak több perces gondolatok, amiket magunkba lehet szívni, megérteni, megérezni, hogy valóban tettekké szilárduljanak…