Mit szólnál, ha ezt hallanád a szomszédos asztalnál ülő kisfiú szájából?

“Anya. Ha azt mondtam, hogy szalonnát is tegyél a tányéromra, akkor szalonnát is tegyél!

Nem érted?”

És ha a saját gyereked mondaná? Tudom, tudom, ő sose mondana ilyet. Még csak az kéne! Vagy ennél cifrábbat is tud?

Én arra gondoltam, hogy kezdjük elcseszegetni ezt a kommunikáció dolgot vele. Nevezzük stílusnak. Bár ez nem az. Ez bunkóság. Amit biztos nem magától talált ki.

Két út van: első blikkre lecseszem, hogy hogy mondhat ilyet?! Elvégre gyerek ilyet nem mondhat a szüleinek! — És a szülő a gyerekének…?! Vagy ránézek a naptárra, és arra jutok, hogy 5 napom van ezen javítani, ha nem akarok hülyét kapni tőle! Se a rokonságtól, miután elereszt egy-egy ilyen mondatot a körükben.

Hogyan fogjunk neki?

Mostanában sokszor visszacseng, amit egy anyuka mondott az előadásom után:

“Belegondoltam, hogyha mással beszélnék úgy, mint időnként a gyerekemmel, valószínűleg többet nem állna szóba velem az illető!”

Nehéz belőni, hogy tanítás címszó alatt mit engedhetünk meg magunknak velük szemben. Konstatálnom kellett, hogy sokszor mennyire borzasztó a stílusom! Azért rákérdeztem az apjánál, hátha mást mond, de sajnos nem hazudtolt meg. Türelmem fogytán pont ilyen pikírt tudok lenni és sápitozó. Ez az üzenet formai része. És van a tartalom. A kommunikációs fordulat, hogy “ha azt mondtam, hogy…” nem tőlem ered. Erre nem vagyok hatással. Viszont újra felhívhatom a figyelmét arra, ahogy jónak tartom. És megkérhetem, hogy emlékeztessen rá, amikor nekem sem úgy sikerül. Ezzel máris bevontam a játékba.

Mert ez egy játék. Nem lecke, nem fejmosás, nem bünti. Játék a szeretet nyelvén. A kedvesség az egyik legfontosabb gesztus, amit egymás felé mutathatunk. A kedvességnek vannak varázsszavai is, amiket már jól ismer: kérem szépen, köszönöm szépen, szívesen, légyszíves. Ha elfelejti, akkor csak annyit kérdezek vissza, hogy hogy mondod? — többet nem, nem akarok túl nagy feneket keríteni neki, sem folyton kijavítgatni, elég egy rövid emlékeztető.

Egy ilyen mondat után viszont nem elég. Elfújom, amit első blikkre gondolok, mert félrevisz. Abbahagyom a pakolást a mosogatógépbe, és odahajolok hozzá.

— Szerettél volna szalonnát is?

— Igen.

— Képzeld, elfelejtettem! Légyszi emlékeztess rá kedvesen!

— Anya… Légyszíves adjál nekem szalonnát is még. Sokat.

És erre adok sokat.

— Látod, ez így kedves volt, már csinálom is. Tudod, beszéltük már, hogy most oda fogunk figyelni arra, ahogy egymással beszélünk. Mert sokszor egyáltalán nem kedvesen szólunk egymásnak, igaz? Én megemelem a hangom vagy rikácsolok — bemutatom, hogy kinevessen—, te meg visszakiabálsz vagy ilyen csúnyán szólsz oda, ugye? És ez nem jó érzés egyikünknek sem.

Néz azokkal a nagy szemeivel, bele az enyémekbe, és ilyenkor elhiszem, hogy mindenttudó vagyok! Hogy bármire képes vagyok! Hogy jó ember vagyok.  Ezek a jelentős pillanatok — arra gondolok. Aztán visszapillant a kenyerére, harap egyet és fejét ingatva majszol. Vége, fordulhatok vissza a mosatlanok felé. 

Aztán varázslatos pillanat ide vagy oda, a jelenet megismétlődik nem sokkal később. Csak most az én fejemből jön ki egy olyan mondat, ami színvonalon aluli. Vagyis inkább a hanghordozásom a túlzás. Még nem jelzi szavakkal, de a viselkedése válaszol: bedurcázik.

Melós 5 nap elé nézünk. Nagy levegő, tompítom magam, visszaveszem a hangerőt.

— Most felemeltem a hangom, bocs! Nem így akartam. De ne szórakozz az asztali dísszel, légyszi! Ez nem a te játékod. Én se megyek oda, hogy leromboljam az építményeidet, igaz? Ha eljátszod a kavicsokat a tálból, azzal lerombolod a dekorációt, amit csináltam és aminek örülök. Köszi, hogy abbahagytad.

Ha így mondom érti. Ha ráripakodok, akkor csak hárít. Végül is megértem: az egyik kommunikáció, a másik agresszió. Csak ne lennének olyan könnyen összetéveszthetőek…!

‘a gyönyörű illusztráció innen

A legideálisabb módja annak, hogy a kisgyerek elsajátítsa a hogyant, ha vele együtt mosunk fogat. Adjuk a kezébe a saját fogkeféjét rágcsálni már az első fogacskák megjelenésétől kezdve, de 1,5 – 2 éves korában feltétlen, hogy beleivódjon ez is a napirendjébe! — így képzelem utólag.

De mi van akkor, ha erről már lecsúsztunk? Nem voltunk ilyen előrelátóak, sőt, igazából el-elblicceltük ezt a dolgot, mert örültünk, ha sikerült beterelni a fürdőbe, aztán ki, majd rá a pizsit, és be az ágyba. Mentségünkre legyen mondva, hogy nem könnyű új szokást bevezetni a nagy önállósodás közepette, aminek egyik fő motívuma az ellenkezés — illetve az arra adott szülői válasz kitartó és rendszeres megfigyelése…

Volt, amikor azt gondoltam, hogy úgy csinálom, mint az egyik ismerősöm, aki nem is értette, hogy ez miért kérdés nálunk. Ő megfogta az ölében a gyereket, és megmosta a fogát, ha tiltakozott, ha nem. Egy-kétszer rávetettem magam én is, mert elbizonytalanodtam, hogy “mi van, ha neki van igaza??!”, és azt mondtam magamban, hogy „legalább ezen a ponton könnyítek az esti szeánszon!”

De egyáltalán nem volt könnyebb az ellenkező gyerekem fogait sikálni, mint játékos megoldásokat bedobni az együttműködésért cserébe. Nem lettem türelmesebb tőle, sem elégedettebb, mert nem hagyott nyugodni a jóérzésem, hogy ez így nagyon nem stimmel.

Mérlegeltem és arra jutottam itt is — csak úgy, mint a pizsi felvételnél, a fürdésnél, a körömvágásnál —, hogy ennél már az is elfogadhatóbb, ha kétnaponta mossuk meg a fogát, mert a fogai kisebb veszélynek vannak kitéve, mint a kapcsolatunk. Azon belül is a bizalom és a gyerek testudata.

Évi kérdezett erről a levelében:

“Mit csinálsz, ha valamit nagyon nem akar (így 20 hónaposan a ‘nem akarsz’ a kedvenc mondata, és ezt hajtogatja bármit kérek tőle) pl megmosni a fogát este és bárhogy közelítem a dolgot, csak tiltakozik. Hagynád, hogy akkor neki legyen igaza vagy a végén mégis megmosnád, hiába nem akarja?”

Bizony volt, amikor jobbnak láttam, ha bele se kezdünk. Viszont, ha már szóltam neki, és ő nem és nem, akkor legalább annyit próbáltam elérni nála, hogy a szájába vegye a fogkefét, és mosás címén megrágcsálja — éljen a következetesség!

Biztos volt, amikor fenyegetően hangzott el a számból, hogy „Addig itt ülünk, amíg nem hagyod, hogy megmossam!” — pedig jobb kivonni ezt a rossz felhangot belőle, hogy ne legyen mumus a fogmosásból, se belőlünk.

Most a fogmosás következik, és amint ezzel készen vagy, jön az esti mese, ahogy szoktuk. A lépcsőn se tudsz úgy felmenni, hogy ne lépjél rá minden lépcsőfokra, igaz?

Kerüljük a negatív motiválás csábító csapdáját is, vagyis ne mondjuk olyat, hogy: „Csak akkor lesz mese, ha megmostad a fogad!” — mert a fogmosás megint csak nem a kötelező rossz, hanem a szükséges jó.

Előbbre való az, hogy ne legyen ráerőltetve, mint hogy „ne szenvedjen csorbát a szülői tekintély”! Szerintem ezt a félelmünket máris dobhatjuk a kukába: nem ezen múlik! Ne is az erőfölényünkkel akarjuk kivívni magunknak a tiszteletet! És amint megszabadulunk a felbújtó hangoktól, tisztábban tudunk gondolkodni és keresni a valós megoldásokat.

Mi ezeket variáltuk:

1. Együtt, fürdés közben: nem volt gond, ha lefolyt, kifolyt, közben lehetett zuhanyrózsát babrálni.

2. Tükör előtt: hogy nézhesse magát, és amikor mondom, hogy cápa! krokodil! oroszlán! épp olyan nagyra tátja a száját.

3. Ölben adtam rá a pizsit, és az odakészítettem fogkefével egyből megmostam a fogát, miközben szóltam neki, hogy nézzefen fel a lámpára, – akkor meg tudtam mosni felül –, aztán arról beszéltem neki, hogy „Ég benne a villanykörte, ami nem is körte, hanem... blablaba. Meg ott a szekrény tetején a bőrönd, amivel utazni szoktunk, nézz oda!” – így sikerült oldalt is megmosni.

4. A metrós: ez Artúr apukájának zseniális trükkje! Szemben áll velem, vagy ül a WC-n, ágyon, és az ő szája az alagút, a fogkefe pedig a metrószerelvény. Van felső, alsó, hátsó, első megálló… Sokszor már magától mondta, hogy metrósan mossuk meg!

5. Fogmosás helyett alma
Ez amolyan vésztipp fű alatt, mert mindannyian kerülhetünk olyan helyzetben, hogy már előre érezzük magunkon: hogy ha most ellenkezik, akkor elhúzhat a metró is a francba, nem lesz türelmem itt játszadozni! Olyankor szoktam odanyújtani egy fél almát, hogy rágcsálja el, és befekszem mellé a másik felével. Bár a fogorvosunk biztos nem repesne, de én nyugodtan alszom, hogy a gyümölcssav letisztítótta legalább a lepedéket…

+ Aztán 2, 5 éves kora felé stratégiát váltottam több ponton is, mert kezdtem azt érezni, hogy már elégszer ismételgettem a miérteket, elégszer vezettem az együttműködés felé, hogy tudja, mikor, merre induljon. Most már ő következik, hogy önálló lépéseket tegyen. Ha nem hagyja nekem, akkor mossa meg ő magának! Amikor elsőre nem ment, megkérdeztem, hogy tudja-e, miért tartom fontosnak, hogy megmossa? És mindig elmondta, hogy azért, hogy ne legyen sárga és ne lyukadjon ki.

– Szuper, látom érted, hogy miért kérlellek, akkor én most kimegyek és szólj, ha megmostad, légyszíves! Én is a sajátomat tudom a legjobban megmosni!

Letettem a fürdőben a poharat és a fogkefét. Mikor arra jártam a konyha felé menet, ő már a vécén ülve lógatta a lábait, és babrált a fogkeféjével, aztán megmosta a fogait, mert ez megint csak a bizalomról szólt és az önállóságról, amit kért, így megérett arra is, hogy elvárjam tőle.

Két és fél éves kora körül lépten-nyomon rám kiáltott a semmiből, ha éppen ő szeretett volna megcsinálni valamit, amit én már megtettem vagy félúton voltam felé. Mintha kaktuszba nyúlna olyankor az ember! — napjában legalább ötször.

Derengeni kezdett, hogy egészen kiszámíthatóan mozog a kisemberem ebben a térben: mindig ugyanazt akarja. Kivinni a szemetet, kinyitni az ajtót, megnyomni a vízforraló gombját, kimérni a kávét, beledobni a cukrot, kivenni a tejet, önteni a tejet, visszatenni a tejet, kinyomni a sütő óráját, lehúzni a vécét, beindítani a mosógépet. Mintha életre kelt volna az árnyékom…  (Erről szólt a Variációk banánturmixra bejegyzés is.)

Oké, megértettem, számolok ezzel amennyire tőlem telik.

De nehogy már lecsesszen az egyméterke, ha éppen nem vagyok figyelmem teljében, és előbb nyomom meg azt a rohadt gombot!

Ez egy elég életszerű igény egy anya részéről, nem igaz? Elvégre nekem is ér kiakadni, nekem is ér sietni, amikor nem tudom éppen kivárni, hogy ő csinálja meg.  – De mindezt idegből jelezni felé, kikapni a kezéből, megharagudni rá, mert naná, hogy ellenáll, az zsákutca. Sokszor belefutottam.

Lecseszés helyett

A helyzet „lecseszés” íze tőlünk jön. Akkor, amikor visszakiáltok, hogy ne üvölts! Meg amikor olyanért dorgálom meg, ami belőle ösztönsen jön. Elképesztő, hogy beszélni is csupán hallás, másolás útján tanult meg. Gondoljunk bele, milyen erős késztetésről lehet szó!

Ez is a felnőttségünk próbája, hogy tudunk-e határokat szabni. Nem neki. Hanem elsősorban magunknak. Be tudom-e lőni, hogy mi az a pont, ami után tuti robbanni fogok, mert már megtörtént előtte tízszer? És képes vagyok-e ezúttal előtte két lépéssel cselekedni?

Odalépni hozzá, és határozottan, de kedvesen elmondani, hogy most én szeretném megcsinálni a kávém, mert nagyon gyorsan kell. Ilyet még nem is láttál! Van kedved megfigyelni a villámkezem? Idehozhatod Dömit is, hogy megnézze! — és amíg térül-fordul, a fő attrakciót le is tudom – kávét kimerni a kikanállal. És mindig ott a zárómondat a végén, mert úgy kerek a sztori: Azért holnap ugye segítesz majd? — és kész, ennyi, ezzel ő boldog.

Ha mégsem volna az, mert nem sikerült jól terelni az együttműködés felé — vagy eddig nem így csináltad és most kezdenéd csak erre szoktatni magatokat —, akkor sem érdemes ráhagyni, mert félő, hogy közben átléped a saját határaidat.

Megelőzés

Volt, hogy puffogva kivártam, amíg kimeregette a kávét, bele a cukrot, miközben ott pumpált bennem egyre hangosabban az egóm. Ne már, hogy mindig az legyen, amit ő akar! Tiszta hülye vagyok, hogy ezt hagyom! — és amikor kilöttyent a tej már ugrásra készen álltak ezek a gondolatok. Leszidtam, kivettem a kezéből a tejet, csóváltam a fejem magyarázva, mint valami házsártos öregasszony, és végül sokkal több feszültséget kapott szegény kisfiút, mint amennyire azt mondhatnánk, hogy indokolt volt.

És miért?

Azért, mert belementem egy sokszor lejátszódó jelenetbe. Látszólag „csak” jó anya akartam lenni, ezért engedtem az akaratának. De mi van, ha csak a ”balhét” akartam megúszni? És kicsit már tudtam, hogy amint hibázik, legalább lecseszhetem, mert nekem lett igazam. Ha nem vállaljuk a felelősséget magunkért, az nem fair.

A közös nevező

Persze dönthetünk (!) úgy, hogy belefér, csinálja meg ő, mert láthatóan nem tágít, de akkor is jelöljük ki a kereteket, mert ez mindkettőnek segítség.

— Oké, látom, hogy nagyon szeretnéd, megértettem. Van egy ötletem! Együtt megcsináljuk a kávét, mert ezt szeretnéd, és utána menj be összeépíteni a legóautót, én pedig befejezem, amit még kell. Rendben? — és akkor kezdünk csak bele, ha már jelét adta, hogy megértette.

Ez nem a jó, DE… szituáció így, amikor a de után általában a kötelező rossz jön. Ne is hozzuk ilyen relációba! Pl: „Megcsinálhatod, de utána bemész!”  Hajlamosok vagyunk arra koncentrálni, ami a DE után jönne, pedig az ő szempontjából nem az a lényeg. Nyugodtan erősítsük azt, hogy igen, most úgy történik, ahogy ő szeretné és ez jó érzés. Ettől fogja jobban érzi magát, és máris közelebb kerülünk egymáshoz. Amikor pedig odalépne, hogy mégis ő akar majd kitántorogni a szeméttel, meg ő akarja betenni a kulcsot a zárba tíz percen át, akkor ugyanolyan kedves határozottsággal lehet emlékeztetni arra, amit korábban megbeszéltünk a konyhában.

Jónak lenni jó

Ha tudjuk, hogy jól cselekszünk — nem ügyködik bennünk kétely, nem torzít ránk egyet a feszültség—, akkor tudunk igazán nyíltan és türelemmel fordulni feléjük. Nem kell megijednünk attól, ha eleinte bömbölni kezd, teljesen érthető. Ha nem váltunk vissza a korábbi felállásba, hanem egyszerűen megértéssel fogadjuk ezt a reakciót is, akkor meg fogja tanulni, hogy ezek a dolgok így működnek. Ekkor tud anya is jókedű maradni, ő meg résztvenni egy csomó mindenben. Át fog menni az üzenet.

Egyik nap éppen a sebtapaszt bontottam ki a szobában. Futva érkezett mellém, nyilván meghallotta, hogy sztori van:

— Anya, én szeretném azt…, én azt oda… Anyaa, szólok előre!

— Sebtapasz! Jó, köszi. Látod milyen jó, hogy szóltál előre? Épp most bontottam ki, na gyere!

Láttam, ahogy megnyugszik a kis arca, már csak a ragasztás izgalma élénkíti meg, mert végre sikerült kifejeznie előre, amit annyira akart. Roppant precízen erősítette az ujjamra a tapaszt, meg is lapogatta a végén, le ne jöjjön. Hejj, de jó! — vinnyogtam magamban, és arra gondoltam, hogy a bűntudatot mennyivel nehezebb lenne most elviselni…

— Ez mi?

— Ez mi? — ismétlem meg még egyszer azon a bármit felelsz, folytatom a fejmosást hangon. De szerencsére ő nem ismeri még ezt, úgyhogy nyíltan válaszol.

— Kefír.

— Azt látom — folytatom nyersen, mint ha csak egy könyvből olvasnám — Megmondtam, hogy nem eszünk a kanapén! — Halo, te adtad neki oda a kefírt! — szólal meg bennem a józanság, de nem hagyom könnyen eltéríteni magam, hát korrigálok.

— Mondtam, hogy vigyázz, nehogy kiöntsd! — Bravó, így sokkal jobb! — cukkolom magam magamban, ami azért elég jó feszültségoldó. De makacs vagyok és mélyen kódolt, bár puhul a hangom, de folytatom:

— Jonatán, látod, ezért nem szeretem, ha itt eszel. Egyáltalán mi ez a kanapén evés újabban? Szépen elmondtam, hogy gyere oda az asztalhoz! Látod, ezért nem jó, ha itt eszel, mert kiöntöd! — kezdem újra belelovalni magam, de próbálok visszavenni, nem könnyű egyensúlyozni a következetesség és józanság határán: — Figyelj, a kanapét nem tudom bedobni a mosógépbe, mint a ruhát, ha leöntöd, mert nagy, nem fér bele. Ezt csak a tiszítóba lehet elvinni, mint múltkor, emlékszel?

Nem, nem jó az irány, mert csak a mondanóm változott, de a hangnem még hasít. Látom, ahogy megszeppen. Ezt most azért csinálom, hogy elsírja magát? — beszélek hozzá, de közben belül cikáznak a gondolatok — Ugye tudod, hogy az nem a megbánásról fog szólni?! Most komolyan egy 3 éves gyereket büntetsz le azért, mert kefírt adtál a kezébe a kanapén ülve, és ő kiöntötte?  A büntetésből képtelen tanulni a gyerek! Már amikor odanyújtottad, bevillant, hogy az asztalnál kellene meginnia, de inkább ráhagytad, mert nem akartál vesződséget, így igaz? Hozd helyre! Nincs baj! Hogy is volt az az idézet…? A törött poharat meg lehet ragasztani, de gyermeki lelket nem… — Ezen a ponton sikerült befogni a szám, kimenni a konyhába, hogy aztán újrakezdjem.

— Picim, kezdjük újra, jó?

— Jó — néz rám megkönnyebbülve, legalább is átsuhan az arcán egy bágyadt mosoly.

— Ezt nem direkt csináltad igaz, véletlen volt?

— Véletlen.

— Hogy volt? Mutasd meg!

— Itt ültem, naananaananaa — beledalol, ahogy mutatja, így szokta, egyemmmeg! —, és akkor puff!

— Értem, ez várható volt, ilyenek megtörténnek. Szerinted hogy kerüljük ezt el? — kérdeztem, mert azt szerettem volna, hogy ezúttal ő mondja ki, amit én már annyiszor hangoztattam, mert csak úgy fog működni: Szerinted hova üljünk, amikor eszünk?

— Az asztalhoz! — kiáltott fel.

Az asztalnál ülve még megosztom vele a folttisztítás nehézségeit, mire igazán előzékenyen reagál:

— Anya, van egy ötletem! Vízzel mosd ki!

— Mekkora ötlet! — bólogatok és arra gondolok, hogy a humornak ezt a faktorát, amit úgy nevezünk, hogy irónia, ők még egyáltalán nem is értik…

— Te hozol egy vizet, Anya, ráöntöd, meg szivacsot és úgy kijön a folt! És én meg nézem, ahogy csinálod, jó?

— A legjobb! — nevetek fel, mire ő is.

Már alszik, mire felszárad a kanapén a folt. Egy pillanatra megállok a pakolásban, nézem és arra gondolok, hogy nevelői szándékkal majdnem földbe döngöltem a semmiért, ami már nincs is ott, nem úgy mint a szavak, amiket a szánk kimond…