Szösszenet. Ami ha nem így végződik, akkor olyan súllyal nehezedik a napunkra, de a délelőttünkre mindenképpen, hogy még az ember lányának aktuális korához is hozzáadni tűnik vagy plusz tizet…
Szóval állok a zongora előtt, épp csak hátat fordítottam a gyermeknek, mert harmadjára felejtettem el és jutott újra eszembe, hogy írni szerettem volna a barátnőmnek már két hete. Ezt megelőzően a fürdőszobában jutott eszembe, mikor is okvetlenkedve megjelent ott is a gyermek, hogy… Nem is tudom miért. Csak úgy! Ma reggel így ébredt. Felemelem a telefont, hogy lefotózom, ettől mindig elmenekül. 1 percre.
“Sose foglalkozik velem! Persze ez mindig reggel van… dolgozik… Amíg apa alszik… Olyan rossz nekem…!”
Ilyeneket hallok a hátam mögül. Már váltottunk pár üzenetet a barátnőmmel, tőle is 10 cm-re áll a gyermek, küldi a fotót.
— Anya, megyünk egy kört a házban? — ezt már hangosan adresszálja. Egy papírdobozban ül.
Elköszönök. Majd folytatjuk. Egyszer. Valamikor. Most nem, mert még a végén behisztizek, mert miazhogy egy percem sincs és folyton ráfigyelek, erre ő meg azt mondja, hogy… És ha anya behisztizik, akkor lekiabál, meg szúrós megjegyzéseket tesz, leblamál és goromba lesz.
Hogy értessem meg egy egocentrikus ötévessel, hogy miért is vagyok kiakadva? Hogy nincs is igaza! De ami fontosabb, hogyan nyugtassam le magamat…?
Megkapaszkodom a bögrémben, és megpróbálom átstrukturálni a történteket valahogy úgy, hogy szót értsünk.
— Jonatán, reggel, miután felkeltél, hívtalak, hogy gyere, öleljük meg egymást…, igaz? — bólogat — Erre te bementél a szobádba, és becsaptad az ajtót! Becsaptad volna, ha nem akadna meg a padlószőnyegben… Foglalkoztál vele, hogy én mit szerettem volna? Vagy hogy mit fogok csinálni helyette? Nem! — kicsit megállok, hogy visszahúzódjon a sértettség a hangomból, meg a szemrehányás, mert az teljesen hatástalanítaná a mondanómat. Nem összeveszni akarok vele, se földbe döngölni.
— Jó, gondoltam magamban, akkor lejövök, megcsinálom a teát neked, kávét magamnak, és leülök olvasni. Közben te nem tudtad, hogy én mit csinálok, ugye? — mosolyog, mint aki rácsodálkozik erre — Aztán mi történt? Egyszer csak megjelentél, hogy csináljuk ezt, csináljuk azt! És amikor nem dobtam el mindent, hogy jó, csináljuk! — itt felkiáltok, hogy elnevesse magát — Na, akkor olyanokat kezdtél mondani, hogy én nem is foglalkozom veled! — itt megint meg kell állnom, mert mégis kezd a hangom a magasabb tartományba csúszni…
— Amikor bementél a szobádba, mert mást szerettél volna csinálni, én se álltam ott… Ugye nem álltam az ajtódnál, hogy de, de gyere, ölelj meg, te nem is foglalkozol velem? — inkább kérdezem, mint mondom, mert ha ő válaszol, az általában jobban átmegy.
— Nem… – mosolyog.
— Érted már? Én akkor elfoglaltam magam, amíg te is a szobádban. És közben eszembe jutott a Szilvi barátnőm, tudod, Dusi és Dejkó anyukája, és éppen neki írtam smst. De nem tudtam befejezni, mert amint megjelentél, azt akartad, hogy hagyjam félbe. Úgy éreztem, hogy ez nem igazságos. Persze lehet, hogy te még ezt nem is érted annyira, mert egy kis ötéves vagy, aki csak a saját szemszögéből tudja látni a dolgokat… — de a mondat végét már csak magamnak mormolom.
A saját szavaim mosták el a mérgem, mintha kellett volna a füleimnek, hogy kimondja a szám mindezt… Már nem akartam kidobni őt sem az ablakon, és láss csodát, erre kibukott a nap két felhő közül, és úgy terült el a nappalinkban, mint a jóérzés bennem, ahogy megnyújtotta a sziluettem mellette…
Úgy 5 percre. De lefotóztam! Belül is, hogy nyoma maradjon. Hogy ennek maradjon nyoma! — ne annak, ami akkor lett volna, ha meg se próbálok fölnőttként viselkedni, csak tolom magam előtt azt a nyamvadt dobozt, ami egyszerűen nem tud jópofa lenni, csak pont olyan, ahogyan én éreztem volna magamat, mikor két kör után szétesik…
]]>Minden reggel és este gondolj a jó élményeitekre! Igyekszem ebből merítkezni akkor, amikor úgy érzem, hogy éppen nem tudom megteremteni a jelenben… — itt hagytam abba 2 nappal ezelőtt.
Szeretem meglátni a félhomályban imbolygó kis fejét, ami egy pillanat múlva az ölelésembe fészkel. Ráhúzom a dunyhát. Az elmúlt napokra gondolok, de most kifejezetten a jó élményeket keresem fel, a kapaszkodókat. Van egy párnapos, mikor a Vekerdy tanár úr előadásán vettünk részt. Készültem rá lelkileg, mert egy ovis nap után, sötétben megindulni egy másfél órás előadásra — 10 perc késéssel —, elég sok konfliktust rejthet. De ahogy a kistáskájával a hátán vidáman kilötyögött az ajtón már éreztem, hogy nagy baj nem lehet…
Jonatán előtt nem is tudtam Vekerdyről — emlékszem, amikor az első cikke szembejött velem —, azóta pedig úgy kísérnek a szavai, mint egy bölcs ismerős. A nézőtér tele volt apukákkal és anyukákkal, nagyszülőkkel. Az érzés, hogy MI mindannyian azért vagyunk most itt, mert hasonló törekvéseink, élményeink és kérdéseink vannak, már önmagában élmény. A Tanár úr bár sok gyakorlati példát hoz, mégis az előadás zömmel arról szól, hogy olyan meggyőződéssel egyszerűsít le a gyakorló szülők számára fontos dilemmákat, amit nemcsak a több évtizedes szakmai, de az élettapasztalata is megenged már. Megtehetné, hogy otthon ül, de neki még mondanivalója van számunkra, amit annyiszor elismétel, ahányszor lehetősége nyílik rá.
Hogy elhisszük-e a helybélinek, hogy arra zsákutca van vagy inkább meggyőződnünk róla magunk is… — már rajtunk áll.
Volt egy momentum, amikor a kisfiam véletlenül megreptetett pár darab puzzle-t, ami lassított felvételként szállt az előttünk ülő hajába, és ezen csendes röhögőgörcsbe gyulladtam ki, de az idő további részében szinezett és kirakózott és hangos nevetésben tört ki, mikor a fölnöttek is. Mennyire büszke voltam rá!
Valószínűleg nincsen megfejhetetlen történés a háttérben, ami miatt ilyen rossz állapotba kerültem a múlt hétre — és ami ne történt volna már meg korábban, jellemzően az év téli időszakában. Kivédhetetlennek érzem azokat a többedjére ismétlődő 1-1,5 heteket, amikor a férjemnek úgy összejönnek a munkái, hogy késő estig nem tud jelen lenni, én pedig a beteg gyerek mellől dolgozom — és ápolom, játszom vele, ellátom magunkat és az otthonunkat. Egyiket se viszem túlzásba, de mindegyikre van igényem.
Ebből viszont mégis csak az lesz, hogy végül ők visznek túlzásba engem…
Hiába tartom jónak az arányainkat alapesetben és örülök, hogy megtehetem, hogy ne vigyem közösségbe a gyereket, amikor nincs jól — hogy egy pozitívumát említsem annak, amire nem véletlenül rendezkedtem be —, de az baj, hogy nincs B-terv a nem alapesetekre. És olyankor lemerül az ember.
Kicsit hadilábon állok még azzal, hogy belássam, nem gondoskodtam jól magamról. Egyrészt a fenti körülmények miatt, másrészt azért, mert az önvádat, mint motivációs eszközt sikerült kicsorbítani az évek alatt, de most újra összekarcolt. Az ön-elfogadás mutatóm pedig mélyre csúszott.
Nehéz olyankor szeretni önmagamat, amikor úgy érzem, hogy nem szeretem jól a fiamat. Vagy nehéz jól szeretni őt, amikor nem szeretem jól önmagamat…? — talán én ezt a kérdést viszem magammal az Újévre.
]]>A tudatos jelenlét, avagy a mindfulness ma már az élet minden területén jelen van – és igen, még abban is segít, hogy türelmesebb anya légy. De vajon mit lehet tenni, ha már megy fel a pumpa? A kiabálás, mint tudjuk, nem válik be. És az sem segít, hogy a gonosz kis belső hang ilyenkor azt szajkózza: Rossz anya vagy! Mi a csudát lehet ilyenkor tenni?
Nos, semmit. De tényleg semmit — nyugtat meg Dr. Laura Markham — Tudatosítjuk az érzést, mélyeket lélegzünk, és NEM csinálunk semmit. Amikor megy fel a pumpa, jön vele az a sürgető érzés is, hogy tenni kell valamit. Bármit. De ez csak vészreakció. És a gyereknevelés, bár sokszor nem így érezzük, általában nem vészhelyzetek sorozata.
Tehát a legtöbb (és legeredményesebb), amit tehetünk, hogy mielőtt bármit is tennénk, előbb visszanyerjük a nyugalmunkat. Hogy miért? Mert ha indulatosak vagyunk, az agyunk racionális része kikapcsol. Így, ha dühből vagy félelemből cselekszünk, sosem tudunk konstruktívak lenni.
Kedvenc definícióm szerint a mindfulness azt jelenti, hogy felfigyelünk, ugyan, a saját érzéseinkre és gondolatainkra, de nem reagáljuk le őket. Sharon Salzberg, meditációs oktató még lényegre törőbben fogalmaz, amikor azt mondja,
„a tudatos jelenlét annyit tesz, hogy nem vágod szájon a másikat”
Teljesen természetes, hogy akkor és ott úgy érezzük, MUSZÁJ közbelépnünk, különben a gyerek „megússza” a rosszalkodást, és ettől, felnőve, szörnyű ember válik belőle. De ezt csak a félelem mondatja velünk, és, ha ennek hatására cselekszünk, azzal csak rontunk a helyzeten. Később, persze, észbe kapunk, hogy bizony elragadtattuk magunkat, és nem szeretettel terelgettük a gyereket a helyes irányba. Nem segítettünk neki abban, hogy felelősségteljesebb és együttműködőbb AKARJON lenni. Ehelyett – csordultig telt érzelmi puttonyunkból – rázúdítottuk szeretett, kiszolgáltatott gyerekünkre ezeket a rémes érzéseket.
Mit lehet érdemben TENNI, amikor azt érezzük, hogy megy fel a pumpa?
1) Vegyük észre, hogy kezdünk belecsúszni abba a bizonyos „harcolj vagy menekülj” lelkiállapotba. A jel, az lehet egy ingerült sóhajtás, a hangerőnk emelkedése, az állkapcsunk befeszülése. De jelezhetik frusztrált gondolatok is. A lényeg, hogy amint észrevesszük, hogy kezdünk kijönni a sodrunkból, azzal máris adtunk magunknak egy figyelmeztető jelzést: Vigyázz! Ebből baj lesz! De még eldöntheted, hogyan reagálsz.
Tény, hogy nehéz észrevenni ezeket kis bosszúságokat még azelőtt, hogy elöntené agyunkat a lila köd. De, ha gyakorolunk, ez is egyre könnyebben megy majd – ezzel, ugyanis, szó szerint átprogramozzuk az agyunkat, és arra trenírozzuk, hogy lassítsa le azt a folyamatot, ami alatt eljutunk a haragig. Szerencsére gyakorlásra, nap, mint nap, mindannyiunknak bőven van lehetősége. (És még azt hittük, hogy ez rossz dolog!)
2) Álljunk meg, (egy pillanatra) dobjunk el mindent, és vegyünk egy mély lélegzetet. Ha a helyzet nem igényel fizikai beavatkozást, akkor csak maradjunk veszteg, és lélegezzünk mélyeket. Ha épp azon vagyunk, hogy leállítsuk a gyereket, hogy ne püfölje tovább a kutyát, vagy ne hajigálja a játékait, közben akkor is lélegezzünk mélyeket. Ez megakadályozza, hogy stresszhormonok árasszák el a vérünket. Ráadásul tudatosítja bennünk a harag érzését, így nem kapcsolunk át robotpilótára, és kezdünk őrjöngeni, Gondoljunk erre a módszerre úgy, mint egy hatalmas PAUSE gomra!
3) NE tegyünk semmit! Csak lélegezzünk mélyeket, és tűrjük a bennünk kavargó érzelmeket, amíg el nem múlnak. Ezek garantáltan borzalmas érzések lesznek. Kedvünk lenne tombolni (értsd harcolni), vagy elfutni (vagyis menekülni), esetleg kajával vagy kütyüvel tompítani magunkat (lefagyni). Lehet, úgy érezzük, nem kapunk levegőt, esetleg a hányinger kerülget minket. De ha mélyen beszívjuk a levegőt, miközben ezekre az érzésekre koncentrálunk, akkor el fognak múlni. Ha ez nem megy, öleljük körbe és szeretgessük meg magunkat. (Igen, ez giccses, de beválik.)
Hogy ez sikerülhet-e minden alkalommal, amikor mérgesek vagyunk? Az csak egy szentnek menne. De valahányszor sikerül, kiürül az érzelmi puttony, így legközelebb már kisebb lesz az esélye az eltévelyedésnek. Ráadásul ezzel példát mutatunk a gyereknek érzelmi intelligenciából. Dan Siegel agykutató szerint ezzel kifejezetten elősegítjük a gyerek agyi fejlődését.
4) Igyekezzünk a gyerek nézőpontjából látni a dolgokat! Ha biztosak vagyunk benne, hogy nekünk van igazunk, és a másik téved, azzal máris harci üzemmódra váltottunk, és az ellenség maga a gyerek. Csípjük, hát, fülön azokat a gondolatokat, amelyek azt üzenik, hogy a gyerek most direkt nehezíti meg az életünket. Mert ha ezek elszabadulnak, akkor előbb vagy utóbb, de eldurran az agyunk. Fogalmazzuk át ezeket úgy, hogy közelebb álljanak az igazsághoz: „Ezzel most azt mutatja meg, hogy nehéz pillanatokat él ált; szüksége van a segítségemre.”
5) Válasszuk a szeretetet. Amikor cselekszünk, az mindig egy lehetőség arra, hogy válasszunk szeretet és félelem között. (A harag mögött, ugyanis, mindig félelem bujkál.) Ha sikerül elszakadni a „harcolj vagy menekülj” kényszerszülte döntéshelyzetből, akkor végre azt tehetjük, amit a gyerekeinknek is tanítunk: Jobb döntést hozhatunk.
Hogy ez mit jelent, azt az adott pillanatban, mindig tudni fogjuk. Talán azt, hogy:
És a tanulság? Azt majd akkor vonjuk le, ha már mindketten megnyugodtunk. Akkor már meg tudjuk hallgatni őt, és empatikusan tudunk reagálni. Jobb döntéseket hozunk, és olyan szülőként viselkedünk, amilyenek lenni szeretnénk. De amíg nem nyugodtunk le, addig ne oktassuk ki a gyereket, különben óhatatlanul is rosszra tanítjuk.
Emberek vagyunk, gyerekkel élünk, rendszeresen előfordul, hát, hogy „harcolj vagy menekülj” üzemmódba lépünk. Erre bizton lehet számítani.
A gyerek dacol.
A gyerek nyavalyog.
A gyerek hisztizik.
A gyerek elfelejt valamit.
A gyerek ránk se bagózik.
Az egyik gyerek csépeli a másikat.
Képes vagy a szeretet választani?
Written by Dr. Laura Markham, founder of AhaParenting.com and author of Peaceful Parent, Happy Kids: How To Stop Yelling and Start Connecting and Peaceful Parent, Happy Siblings: How to Stop the Fighting and Raise Friends for Life
Fordította: Garamvölgyi Andrea
Forrás:
]]>Nehéz szó nélkül szemlélni azokat a helyzeteket, amikor egy szülő a gyerekén vezeti le a stresszt. Amit egy másik felnőtt okozott benne…
Tudjátok, amikor apa és apa összeszólalkozik, aztán rá 5 percre túl nagyot lendül a hangunk a gyerek aktuális kérésére. Persze önigazolást mindig találunk rá mi, felnőttek, mert megőrülünk a nyávogástól, nem hisszük el, hogy mindig kell valami, meg nem igaz, hogy nem lehet egy mondatot végigveszekednimondani! Vagy amikor nem akarjuk leteremteni a gyereket, de végül annyira felstresszel a szomszéd, hogy milyen dolog ez vagy amaz, és a végén mégis csak le lesz cseszve az a gyerek. És van, amikor nyílt összetűzés hiányában csak a felszín alatt 10 cm-vel húzódik a feszültség illetve annak előzménye a családi hétvégén, arra várva, hogy kitörjön.
Akkor próbálok a felszínen maradni. Nem akarok azon lamentálni, hogy ezt most illik-e, zavarja-e a nagymamát, mit gondol majd, ha… Ha leülök és bekapcsolom a tévét. Micsoda rebellis tett! — gondolom magamban, hogy ezt gondolja ő magában, csendben humorizálok. De elárul, hogy még egyszer leellenőrzöm magam gondolatban:
“A konyhában nincs teendő, megérdeklődtem. Pakolni más házában úgysem tudok, amit ilyenkor otthon tennék, beszélgetni sem tudok most senkivel, valahogy mindenki eltűnt, hát igazán nem bántok most senkit azzal, ha leülök tévézni!”
Hiába a körültekintés, felfigyelt a kisfiam a tévére és a gondosan felépített szerepjátéknak annyi a szoba másik felében, lelépett. Az ölembe húzza magát, hogy elvegye a kapcsolót.
Ezekben a sziutációkban rendszerint egyszerre indul meg bennünk egy halom érzelem, jól összekuszálódva. És emiatt reagálunk úgy ahogy. De később visszagondolva könnyen szálakra bonthatjuk. A szálakból pedig kötelet fonhatunk, hogy legyen min feljebb kapaszkodni. Miért? Hogy az önvizsgálat útján át eljussunk az önmarcangolás szintjéről a fejlődés felé.
Ez volt akkor az én gombolyagom:
A piros a szülői szál, mert nem úgy van az, hogy a gyerek kikapja a kezemből a távirányítót!
Ebbe gabalyodik mélyről a sárga, enyém most a távirányító, enyém!
Mártírzöld a folytatás: nehogy már ne tudjak leülni egy percre nyugodtan!
Összecsomózza egy mélykék színű, mint megszégyenült tini torkában a gombóc: hagyj már békén, akkor se adom oda!
Egy égő narancs szálat pedig meglendít a mögülem érkező sóhajtás: “Minek kellett bekapcsolni most azt a tévét?!” — nem hangzik el, de érzékelem.
És egy viola is fodrozódik a nagy kuszaságban, de nem nagyon talál utat: ne pánikolj! Te vagy a felnőtt, meg tudod oldani, csak ne vedd ki a kezéből, ahogy ő tette, kérd vissza, ez a jó példa…!
Nehéz utólag szembesülni azokkal a helyzetekkel, amikor a gyerekünkön vezettük le a feszültséget. Veszekedni kezdtem, mint egy gyerek, aki a felháborodott szülőt utánozza. Nem tanítottam, nem mutattam jó példát, nem állítottam fel gyorsan a határokat. Ettől csak jobban belelovallta magát és én is. Egy perc alatt gúsba kötött a bordó, a sárga, a zöld, a kék… Végül felemelt hangon zavartam el, mert nem tudsz rendesen viselkedni. És én sem. Kint játszottak az udvaron az unokanővérével, én meg bent nyomkodtam a kapcsolót, mint a labdával egyedül maradt gyerek, miután elüldözte a kisebbet…
]]>A munka évei az irányításra kondícionáltak, kinek, mikor és mit kell csinálni — ezért feleltem. Felelős döntések és lehetőleg pontos kivitelezések sorozata.
A főiskolai tréningek is mind arra treníroztak, hogy hogyan érjem el a kitűzött célt, a hatásom alá vonva az eseményeket. A szüleim forgatta életpszichológiai könyvek meg a “te vagy a főnök” hozzáállásra buzdítottak, mondván az lehet csak ura az életének, aki ura önmagának…
És akkor az ember szül egy kisbabát, aki még sosem dolgozott, nem okították iskolák, sem könyvek, és mégis elsöprő határozottsággal veszi át a gyeplőt — és a szülő többé nem ura önmagának, se az életének…
Legalábbis a nehéz napokon ez suhan át (tombol) a fejemben, amikor meg akarom csinálni, amit elhatároztam, de folyamatosan akadályoztatva vagyok, és máris kész a konfliktus. Viszont vesztemre a másik oldalon feszülő alig 70 centiméternyi akarat kérlelhetetlenül kerekedik felül minden alkalommal (még jó!) és fűti azt a tehetetlen haragot a “leigázottban”…
Haragot, az édesdrága szemünk fénye-szívünk csücske ellen. (Vagy apukára testálódik a szerep, ha épp belesétál a célkeresztbe…) Mégis hogy történhet ez? Teljesen igazságtalan.
Azt sejtem, hogy azok a készségek, amikre “a mai világban” építeni lehet, a szülővé váláskor pont buktatói lehetnek a harmonikus családi élet kibontakozásának. Amiben például nincs helye apa és anya dominancia harcának, hogy kinek az igényei fontosabbak, a pénzkeresőnek vagy a “csak” babázónak. A belénk égetett teljesítménykényszer is félrevezet, minthogy csak anyának lenni nem elég, mellette képezd magad, vállalj félállást, de ha otthon is maradsz, legyél mindig nagyon-nagyon elégedett és sugárzóan boldog, hisz te csak babázol. És az anyák csendben kűzdve azt kérdezik maguktól: rossz anya vagyok, ha néha úgy elmenekülnék?
Tudatosságra neveltek az elmúlt évek és ez fontos, jó tulajdonság, de úgy érzem, hogy a babám gondozásához most másfajta éberség kell. Olyan, amelyik nem az önérvényesítésre vértez fel, hanem az anyai ösztönre hangol. Az odaadó szeretet vezette értő figyelemre, amivel képes vagyok lehántani magamról a felesleget és egyensúlyba hozni mindazt, ami voltam és ami még lehetek…
]]>A babánk gondozásához másfajta éberség kell. Olyan, amelyik nem az önérvényesítésre vértez fel vele szemben, hanem az anyai ösztönre hangol. Értő figyelemre, amivel lehántjuk magunkról a felesleget, hogy összehangoljuk mindazt, akik eddig voltunk és mostantól lehetünk. Talán ha el tudnánk engedni a bűntudatot: „Csak én vagyok ilyen szemét, hogy ezen gondolkodom?” Feloldanánk a kételyt: „Most rossz anya vagyok?” És vállalnánk a nehezebbnek tűnő utat: „Változtatni fogok a mindennapokon!” Akkor megtalálnánk azt az egyensúlyt „az új életünkben” is, amelynek hiányától (némán) ordítunk.