Ahogy a gyermek életéveinek száma nő, úgy csökken bennem a tudat, hogy én mindent tudok róla. De nyugtasson a mondás, miszerint a buta ember azt hiszi, hogy mindent tud, az okos meg tele van kételyekkel…!

Nehezebb dekódolni a problémás helyzetekben és bár a kételyeim működnek, nem éreztem okosnak magam, mikor rövid időn belül többször megismétlődött a jelenet, hogy őrjöngő sírásban tör ki előttem. Feltételezem, hogy az őt ért csalódás, pillanatnyi sikertelenség vagy megbántottság az oka. Elrohan a másik szobába és azt üvölti, hogy “Menj el! Menj innen! Nem érted? MENJ INNEN!” — bebújik az asztal alá.

Gondolhatnám azt, hogy nem tombolta ki magát a dackorszakban és most pótol, de erősen kétlem, hogy a kiegyensúlyozott majdnemötéves titka, hogy megvoltak-e a földön fetrengős jelenetek. Egyébként párszor ő is feküdt a földön, csak én is melléfeküdtem…

Gondolhatnám azt is, hogy ennnek most kell elejét vetni, mert mi az, hogy így odaüvölt nekem?!  De talán a jó kérdés ilyenkor úgy szól, hogy

Miért van az, hogy így odaüvölt nekem?

Láthatóan annyira bántja valami, hogy nem bír el vele. Megpróbálja, elrohan, elbújik, de nem akarja, hogy lássam sőt, visszabánt a számára elképzelhető legfájóbb módon. Elküld magától. Mintha csak azt mondaná, hogy

“Látod, Anya, így érzem magam! Ennyire meg vagyok bántva!”

Csak olaj volt a tűzre, ha megpróbáltam ölbe venni. Levegőért kapkodós sírásig feszült. Úgyhogy távol maradtam, és megegyeztünk abban, hogy miután lenyugodott, odajön hozzám, úgyhogy türelmesen kivártam. Azt gondoltam, hogy mégis csak nagy dolog, hogy le tudja magát nyugtatni!

Aztán egy reggel, mikor beléptem a szobájába, hogy jelezzem, elfogyott a mindjárt és tényleg öltöznie kell, egy morgás volt a választ és kezdte a “műsort”. Műsor, annak éreztem, mert nem volt semmi előzménye és láttam, ahogy szabályosan kezdi felspannolni magát: ide-oda toporgott, nyávogva, morogva, két kézzel túrta a haját és azt mondta, hogy

“Anya, menj innen, mert különben nem tudok nyugodt maradni! Menj innen!”

Ez nem az az őrület volt, mint korábban. Mérges volt, mert mint utólag kiderült, már csak egy játékot akart volna a helyére tenni és indult volna hozzám, de én megjelentem — a többedik hívás után, ezt aztán meg is beszéltük.

Túl felnőttesen hangoztak a szavai ahhoz, hogy ez tőle származzon. Hallhatta, amikor a nővéremmel erről beszélgettünk, és van annyira okos, hogy most bepróbálkozzon vele. Megerősített ebben a feltevésemben az, hogy kedvesen határozott szóval elejét tudtam venni. Volt egy pont, amikor majdnem tényleg átbillent, de valahogy megnevettettem, és elszállt a feszültsége.

Viszont péntek este minden attribútum adott volt — éhség, fáradság, figyelemhiány —, hogy egy óvatlan mozdulatomra újra a fentieket produkálja. Igaziból. Felkaptam és átvittem a másik szobába, hogy csak ketten legyünk. Bebújt az asztal alá és kiabált, hogy menjek el.

Felélénkültek a kételyeim, hogy biztos jól kezelem-e a helyzetet? De stabilitást adott, hogy tudtam, végre nincs bennem düh, szégyen, sem félelem, ami könnyen gúsba köti a szülőt egy-egy ilyen helyzetben, és szó szerint moccani sem bír vagy az érzelmei bábjává változik…

— Figyelj csak, most nem megyek ki egyből…

— De, de menj ki, menj innen!

— Nem, most itt maradok. Jonatán, figyelj rám, minden rendben, mérges lettél, ennyi történt…

— Anya, menj ki, hagyjál, itt akarok maradni! Majd kijövök… — ezek szerint pontosan tisztában van a helyzettel.

— Jó, az jó lenne. Csak egy baj van! Ugye nem fogsz felmászni az asztalra? — kérdően néz rám a könnyei mögül — Tudod, attól kicsit tartok, hogy én most kimegyek, te meg fölmászol az asztalra, onnan a polcra, és ott alszol! Ugye nem fogsz? — fülig ér a szája — Figyelj, én tényleg kimegyek, csak kérlek, hogy ne csimpaszkodj rá a függönyre, mint egy kis majom, jó?! Jajj, tényleg! És légyszíves ne vetkőzz le pucérra, hogy aztán a nagymami kendőjét vedd fel palástnak! Kimegyek, nem gond, csak attól azért tartok, hogy meg fogod enni a nagymami rózsáját, amit itt van a vázában, ugye nem? Ha nem, akkor semmi gond, már itt sem vagyok.

— De hát az nem is ehető! — nevet fel szipogva.

— Én tudom, de kit tudja, hogy te most mit szeretnél itt csinálni! Megkeresel majd, ha megnyugodtál?

— Felhívlak telefonon.

— Oh, hogy?

— Így — a füléhez teszi a kis tenyerét.

— Az nagyon jó lenne! De hogy fogom meghallani a konyhában?

— Hagyd nyitva az ajtót, Anya!

Jó, kisfiam, én mindig nyitva hagyom…

A héten az Újpesti Anyuka Klub – Babahordozó Klubban kérdeztek arról, hogy mi vált be nekünk a másfél-kétévesnél, amikor csapkodással, hajhúzással fejezte ki a “mondandóját”.

Miután minden anyuka közel azonos helyzetről számolt be, megnyugtató következtetésre jutottunk: aggodalomra semmi ok, úgy tűnik korosztályos jelenségről van szó!

Ezután beszélgettünk az anyai félelmeinkről  — hogy elrontjuk, hogy a fejünkre nőnek, hogy elbizonytalanodunk a békés módszerekben… — , amelyek hatására sokszor pont úgy cselekszünk, ahogy nem kellene. Úgy, ami nem viszi előre hosszútávon, csak kulminálja a helyzetet.

Szerintem első lépésként megint csak kezdjünk magunkkal:

“Bennem mit vált ki, amikor a gyerekem belémcsíp?”

Űzzük el a félelmeinket és reagáljunk rá őszinte, emberi módon! Mutassuk ki, hogy fáj. Ilyenkor a higgadtan elmondott “nem szabad, anyának ez fáj” mit sem ér, de a könnyek súlyát megértik ezeket a kicsik is, hiszen ők is akkor sírnak, ha valami nem jó nekik. Persze felnőttként nem feltétlen fakadunk sírva, ha belénk csípnek (inkább adnánk egy pofont visszakézből), de kipróbálhatjuk, hogy akkurátusan a bibit vizsgálva jajongunk — elvonulás, szidalmazás vagy hosszas magyarázat helyett.Ebben a korban sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy mivel okoznak fájdalmat. Hát mutassuk meg! És következetesen igyekezzünk kerülni, hogy ez megismétlődjön. Vagyis érdemes megfigyelni, hogy

1. Milyen helyzetekben csíp, harap?
2. Mi miatt lehet feszült?
3. Hogyan SEGÍTHETÜNK a feloldásban?

Ezek a jó a kérdések.
A válaszok pedig ott vannak bennünk: nem nyálaskodva mondom, de ott van a szívunk mélyén, amikor beleéljük magunkat a kistestű helyébe, amikor igyekszünk meglátni a miértet a tettei mögött. Ami sokszor nem egy konkrét magyarázat, egy pszichológiai okfejtés, hiszen nem kell mindent kapásból tudnunk — szülők vagyunk, nem istenek, se gyermekpszichológusok. És egy érzésre könnyebb rátalálni, mert talán ott van még bennünk is, gyerekkorunkból hoztunk. Talán mi is voltunk ilyen helyzetben, talán minket jól leszidtak vagy a kezünkre csaptak ilyenkor…

Ha büntetni akarsz, akkor nem ebből az álláspontból válaszolsz. Felálltál és hátraléptél jó pár lépést, és csak a felszínről van tudomásod. Azt reagálod le, amint látsz, és nem azt, ami mögötte van. Ezért fog újra és újra megismétlődni. Ha csapkod, inkább adj neki egy párnát, mert azt lehet, az embert nem. Ez volt nekünk a “neszepárnázás”. Ha harap, lazítsd el az állkapcsát, oldd fel az ott koncentrálódott feszültségét a legegyszerűbb berregős gyerekjátékkal, amikor a mutatóujjatokkal pergetitek a szátokat. Vagy legyen egy rágóka, amit ilyenkor a kezébe nyomsz. Mert harapni ér, de nem az embert.

Az, hogy megértjük őket, nem egyenlő azzal, hogy nem adunk visszajelzést akkor, amikor egyértelműen nem helyesen cselekszenek. És ha mindezt empátiával tesszük, akkor az nem egyenlő azzal, mintha megbüntettük volna őket.

Szeretem az ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseket, mert nekem is sok gondolatot segítenek feleleveníteni, amikről a mindennapok során olyan könnyű megfeledkezni. Talán a legfontosabb mindközül az a nagy piros felirat, hogy:

NEM AZ A GYEREKES, AKI ELÉG FELNŐTT AHHOZ, HOGY MEG AKARJA ÉRTENI A GYEREKET, HANEM AKI ELÉG FELNŐTTES AHHOZ, HOGY MINDIG Ő MONDJA MEG, MIT CSINÁLJON A GYEREK…

Szép napot kedves fölnőttek!

Pedig olyan jó volt. Annyival könnyebbé tette a napjainkat! Közelebb hozott, és közelebb is tartott minket. 24 napon át.

Emlékeztek még a Karácsony előtti “projektre”? Amikor nekiálltam gatyába rázni a kommunikációt a kisfiam és köztem? Sikerült változtatni. Az eredmény már másnap mutatkozott. Meg harmadnap és negyednap… Egy-két hét múlva kezdett szokássá formálódni az, hogy szépen és kedvesen szólítjuk meg a másikat, nem ripakodunk rá egymásra, nem fejünket ingatva, felhúzott szemöldökkel, pikírt hangon kérjük meg a másikat valamire, nem blamáljuk le és nem kussoljuk le egymást.  Ha mégis felkúszna a hangunk abba az idegesítő, felső tartományba, akkor újrakezdjük a mondatot. Nem tévedés a többesszám. A gyerek pantomin művész módjára másolja a fejem! Fejünk.

A szemöldök dupla ugráltatása egészen muris, ezzel igyekszik nyomatékot adni a mondandójának. “Anya, megyünk legózni?” — dáing-dáing. De megy neki a magasra felhúzott és hosszan kitartott verzió is, leejtett szemhéjakkal, résnyire tátott szájjal: “Ezt most komolyan mondod?”. A fejingatással egybekötött verzió már a “Hányszor mondjam?” attitűdhöz párosul.

Van neki sajátja is, nem tőlünk koppintott arcmimika. Orrocska felhúzva, szemek könnybelábadva, szájacska vicsorít, majd kiált, hogy “NEEEEM!”, láb toppant, kéz ökölben. Amikor több hét után újra viszontláttam ezt magam előtt, akkor értettem meg, hogy eddig bírtuk. Eddig bírtam odafigyelni magamra.

Megakadhatnék az üvöltésnél, meg hogy mit pattog itt nekem, elvégre mindez nem sok tekintélyről árulkodik irányomba. De ez még leírva se tűnik releváns gondolatnak, mert a tekintély témakörét én más kontextusba és életkorra helyezném ki… Ezt minden szülő döntse el maga. Engem itt jobban érdekel a könnybelábadt szem — apró, árulkodó jel a szembeötlő reakció mellett. Mert ott lehet a nyitja, a miértje annak, amit annyiszor hangoztatunk mi, felnőttek: Miért vagy ilyen? Miért kellett ezt csinálni, kisfiam? Miért sírsz? Miért kiabálsz? Miért, miért, miért…?

Emlékszel még milyen érzés volt? — Ott állni a másik oldalon?

Mikor megindult a szoba felé, már harmadszorra szóltam neki, mert nem akartam, vagyis azt hittem, hogy tovább fog menni sáros cipővel, de csak a legós dobozig trappolt, ami az asztalon várta. Keringett még egyet a konyhakövön a dobozzal, mint a hóember a Szutyejev-mesében, és épp belekezdett volna, hogy “Anya, szerinted…?”, de erre rákiáltottam, hogy MOST vetkőzés van!

— Anyaa! — ekkor jelent meg a könnycsepp — De csak azt akartam… — tért volna vissza az előbbi gondolathoz a dobozra tekintve, ami engem abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, mert csak azt akartam, hogy vetkőzzön már le, mossunk kezet, érkezzünk haza…

— Te hallod, amit mondok? Most vetkőzés van!

— De anya! — förmed rám — Most én beszéltem! — próbálja ő is keményre venni, de elcsuklik a vége.

— Ez most nem az a helyzet! — szemöldökeim lecseszős pozícióban — Mert előtte már többször szóltam, hogy…

— NEEEEM! — üvölti el magát.

Összetört a mécses — mondják —, milyen kifejező! Elkomorodik a kis arc, még párat pislákol a szembogár, mielőtt eloltják fényét a könnycseppek. Majd beterít mindent a kiömlött viasz, és megdermed. Hogy szeded le úgy, hogy ne karcold fel…?

Megint túlzás volt reakcióm. Nincs jogom úgy beszélni vele, ahogy mással eszembe sem jutna. Ha ennyire fontos nekem ez a sorrend, akkor meg kell tanítanom neki, ehhez kell szoktani. Ha egyébként tudom, hogy máskor megy neki, sőt, önállóan végigcsinálja, akkor pedig muszáj tekintettel lennem a MOST-ra. És ez nem az a MOST, amit odakiabáltam — az én mostom— , hanem az övé.

Ő is szeret hazaérkezni, csak éppen másképp, mint én.

Belépünk és rámosolyog a lakásra. Még akkor is, ha előtte már minden baja volt a lépcsőházban, és tartottam a kapucnijánál fogva, amin annyira röhögött, hogy alig bírt lépni — én nem. Belépünk és felderül. Ráhasal a sámlira, nyűglődik egy kicsit rajta, hintáztatja magát, aztán úgy néz végig a lakáson újra, mint kisherceg a birodalmán! — vagy kiskakas a szemétdombon, nézőpont kérdése. Pásztázni kezd az a kíváncsi tekintete másfél méter magasságban. Így láthatta meg az asztalon hagyott legós dobozt. Hogy én eközben egyszerűen csak túl akarok lenni A Hazaérkezés Rutinján, és ide-oda cikázom, miközben vezényszavakkal bombázom — kit érdekel?!

Annyira fontos, hogy úgy legyen, ahogy én jónak tartom? Ahogy mi, rendes felnőttek csináljuk? De ő nem egy rendes felnőtt, hanem egy gyerek. Aki elképesztő módon játékot lát mindenben! — sokszor még 4 év után is rácsodálkozom, miközben én legszívesebb elbőgném magam, hogy haladjunk már…! Mert mi, felnőttek, haladni akarunk. Mindig. Ők nem. Ők csak lenni. És talán aki eleget tudott lenni, az tud majd később haladni…

Hiába a pozitív tapasztalat, mint megerősítés, mégis önkéntelenül vissza-visszakanyarodok a sápitozáshoz — csak hogy egy szóba tömörítsem mindazt, ami bőven túlmutat egy szócska jelentéktelenségén, hiszen az attitűd, amivel párosul káoszt gerjeszt maga körül.

Egy felismerésből könnyen lehet elhatározás. Az elhatározást sem nehéz tettekre váltani. De a tetteinket addig kontrollálni, amíg szokássá nem puhulnak — hát az nem egyszerű. Végül is a megdermett viaszt is csak lassan melegítve érdemes fölszedegetni…

Szép is a karácsonyi készülődés! Rabulejtő hangulat, ahogy süteményillat gomolyog a levegőben, csillogó dekorációk mindenütt és mi mindannyian egy céltól vezérelve lépjük át a bevásárlóközpontok kapuját, arcunkon az égősorok fénye tükröződik. Én minden évben elhiszem, hogy ez most jó lesz…

Aztán hirtelen gyereksírás ráz föl. Meg a boltokban bömbölő tuctuc zaj. Az embertömeg, a pénztárak előtt kígyózó sorok, műanyag fény, villogás… Mindeközben próbálok arra figyelni, mit is kell még vennem, kit hagytam ki — nem azt vettem tavaly is?

Kezdhetnénk hát a listát azzal, hogy NE VIGYÜNK MAGUNKKAL GYEREKET ilyen körülmények közé és vásároljunk online, meg előre. Nekem általában egyik sem jön össze. Íme pár tipp, hogy az ünneplőbe öltözött bevásárlóközpont ne legyen tele lépten nyomon fetrengve bömbölő gyerekekkel és kigyúlt arcú szüleikkel.

Mégis csak a szeretet ünnepére készülődünk, nem? Nekünk bevált.

Felkészülés lelkiekben
Cipőhúzás közben feltétlen tisztázom(ommm) magamban, hogy ez most valószínűleg nem lesz könnyű menet. Ismerem már, hogy mennyit bír el a gyerekem és hogy nekem hol vannak a határaim. Jó volna egy lépéssel előrébb járni ezúttal! Elvégre én vagyok a felnőtt, enyém a felelősség és egyben az érdem, ha egy őrjöngésbe fúló bevásárlás helyett végül egy röhögős és hatékony délelőttünk lesz.

Időzítés, tervezés
Mindig délelőtt megyek, ha egy mód van rá, akkor kevesebben vannak és ő is jobb passzban van. Akár több reggel 1-1,5 órára, ha csak úgy oldható meg. Van egy cetlim, hogy mit akarok venni, és csak akkor kezdek bámészkodásba, ha azok megvannak.

Ezt most bemásolom még egyszer: van egy cetlim, hogy mit akarok venni, és csak akkor kezdek bámészkodásba, ha azok megvannak.

Viselet
Rendszerint alulbecsültem annak fontosságát, hogy mit veszek fel ilyenkor. Persze a gyerek jól van felöltöztetve mindig, rá jut figyelem. Ezúttal magamra is. Nehéz téli kabát nem kell, helyette pulcsi mellénnyel, rétegesen, kényelmes cipő, frissen mosott haj, smink, ahogy jólesik, mert kétségtelenül millió helyről visszatükröződöm majd.

Nem kell bekockáztatni egy “hjajj, de szörnyen nézek ki!” belső lelki drámát…

Jármű
Hordozni klassz, ha még nem túl nagy a puttony és a babakocsi is jóbarát. A bezsongást mérséklendő kuckónak is kiváló, letakarva egy nagy kendővel. Így biztosítok neki egy kis nyugalmat a kavalkádban — bárcsak én is bebújhatnék! Lehet benne könyvet nézegetni, jegyzetfüzetbe bevásárlólistát írni anyának, vagy lerajzolni, aztán kiadni a függöny mögül. Ér benne állva is utazni, szigorúan kapaszkodva, hiszen a tenger nagyon viharos ma, nehogy kiessen a fedélzetről a hajós kapitány! — aztán magától továbbszövi a sztorit, ha a tükör elé parkolom a kocsit — pardon hajót —, míg felkapok pár holmit. Járműnek még jól jöhet a kismoci, ha befér alulra, mert akkor hallom, hogy merre zakatol és tempósabban haladunk, míg el nem fárad. Kisebb korában egy gurulós kiskutyát húzott maga után, azt terelgetve is kitartóbbnak bizonyult.

Feltöltődés
Van az a pont, amikor hirtelen megérzem, hogy lemerültem. Vagy csak annyit észlelek, hogy minden kezd egyre jobban idegesíteni, köztük a gyerekem is. Akit én is szintúgy, ami abban nyilvánul meg, hogy rosszaskodni kezd (ezt jobban szeretem a rosszalkodni helyett): ledobálja a holmikat, ha fel akarom venni eltol, ütöget ésatöbbi. Mikor is ivott utoljára vizet? Megint nem ettem semmit indulás előtt?

Ideje egy viszonylag csendes zugot — kávézót — keresni, hogy feltöltsük a tartalékainkat!

Erre ne sajnáljunk se időt, se pénzt! Aranyat ér az a pohár víz, a tejeskávé, lerogyni kicsit és egymásra figyelni, kizárni a külvilágot. Az én figyelmemnek is kell egy fix pont, amin ellazulhat, mert amikor a boltokban járkálunk, egyszerre kell figyelnem mindenre. Ő is ilyesmit élhet meg, csak sokkal védtelenebbül: mindenre odakapja a fejét, ettől egyre kimerültebb lesz, és olyankor ösztönösen töltődni akar, belőlem. Kivívni a figyelmemet, bármi áron. Ezért kell leülni kicsit, és közben azon sugdolózni, hogy annak a bácsinak vajon egy gyík van a zsebében vagy szöcske. Te jó ég, a néni nem vette észre, hogy rászállt a vállára egy papagáj! Szerinted szóljunk neki?

Vásárolunk
Úgy számítom, hogy a kis pihenő után sikerült újrakapcsolódni, minden érintett biztonságban érzi magát, nem éhes, nem szomjas, nem kell pisilni. Akkor folytathatjuk a vásárlás! Lehet próbafülkébe menni, együtt próbálni, kikérni a véleményét, tükör előtt illegni, kasszánál fizetni, szatyrokat lóbálni. És természetesen kihúzni a listáról, ami már megvan. Az ő általa írt listáról is.

Kommandó
A sikerélmény, hogy megvettük, amiket kellett és még nem csúszik taknyán a banda, egészen felvillanyozó! Most jöhet a ráadás láláláá, hol is láttam azt a sálat? Bevetésre megyünk, meg kell szereznünk anyának! Óvatosan lopakodunk a kismocival, a liftbe csak akkor szállunk be, ha nincs bent senki, jól körülnézünk, nem követ-e minket valaki, amíg el nem érjük a célt…

Dícséret a csapatnak
Sose mulasztom el megmondani neki, hogy milyen ügyes volt! Le a kalappal, megcsináltuk! Leltározunk, aztán végigvesszük az utolsó állomásra menet, hogy mi mindent csináltunk ma. Látni a kis arcán, ahogy eszébe jutnak az egyes momentumot, miközben hallgat. Kicsi fiú a nagy világban!  

Elkél még neki a gondoskodás, a terelgetés és hogy amennyire tudjuk, megvédjük őket attól, ami sokszor nekünk is megterhelő.

Szóltam neki, hogy üljön be a gyerekülésbe, de mondta, hogy előbb fel kell vennie a karóráját, mert az mondja meg, hogy merre kell mennünk. Értem, akkor azt nem várom ki. Becsuktam az autó ajtaját, beültem előre. Meglepően hamar felkerült az óra, ő meg a helyére.

— Kösd be magad, légyszi! — válaszként megborzolja a hajam az ülésem fejtámlájára csimpaszkodva. Fú, de utálom ezt!

— Jajj, ne már! — nyávogok — Ülj be és kösd be magad, segítek majd bekapcsolni!

Csak vigyorog, és újra felkapaszkodik a fejtámlára, hát visszatolom, de ő újra fel, én meg mérgesen:

— Jonatán! Indulni szeretnénk. Ülj vissza, és bekötlek. Ne csináld már ezt, légyszi!

Próbálom újrarendezni a kommunikációt kettőnk között, mert látom, ahogy befeszül a hanghordozásomra, amit amúgy megértek…

— Bújj bele egyedül, ahogy szoktál, és szólj, ha sikerült! — hát nem vagyok meggyőződve róla, hogy átment az üzenet. Inkább visszafordulok.

P O Z I T Í V M O T I V Á L Á S — nyúlik el a gondolat a szélvédőn. Azt kellene most! Tudom. Csak azt nem, hogy hogyan. És ettől a hogyantól hirtelen levegőtlen lesz a tér és fülledt. Hú, de nincs most ehhez kedvem! — csattan fel bennem az önérzet. Apa egyből megneszeli a kínom:

— Anya, hagyd, majd én!

— Hagyom — és úgy nyugszom le a mobilomon scrollozva, mint a cumiját nyammogó kisbaba, nem is figyelek rájuk…

Arra kapom csak föl a fejem, hogy apa kiszáll a kocsiból, és felülteti Jonatánt az autó tetejére, hogy kizökkentse az ellenkezésből. De nem segít a magyarázat a miértre, csak nyegléskedik tovább, hát visszaülteti, és az egyre szögletesebb mozdulataira égtelen sírás a válasz. Elveszíti a türelmét, és kipenderíti az autóból a fűre, hogy akkor ott bömbölje ki magát. 

Úgy van, majd most megtanulja! — villant be, ahogy hátrafordulva elcsíptem a jelenet végét — Na, ez nem mehet így tovább! Mi az, hogy indulni akarunk mi, felnőttek, szépen kérjük, meg segítenénk is neki, erre ő itt variál! El vagy tévedve, kisfiam! — magyarázok gondolatban még 30 másodpercig.

Érdekes, hogy ha más szájából hallok ilyet, akkor kapásból megszólal bennem a riasztó, hiába tódultak hasonló érzések az én fejembe is az azt megelőző pillanatban. Mert egy lépéssel kiljebbről tisztábban látni: ha ezt abban a ráolvasós stílusban mondjuk, akkor mindkettőnkben csak növekszik a feszültség, ami hatására gyorsabban cselekszünk, mint ahogy gondolkodnánk…

— Apa, ne már! — csattanok fel hirtelen, mint akit megrázott az áram. Valószínűleg benne is felvillant már pár stop tábla, ahogy a szemébe meredve azt kiabálta neki, hogy ez nem így működik, kisfiam! Szót kell fogadnod! Érted? Elegem van ebből! — de már nem tudott leállni. Most lépne vissza ő is a gyerekhez:

— Menj arrébb! Majd én! — tuszkolom arrébb mérgesen. Mennyivel könnyebb már így, hogy rá haragszom, és nem a gyerekemre…

Ahogy most újra felidézem azt a pillanatot, mikor hátranéztem, észreveszem, hogy a jogosság nyomán érzett elégedettség is megbújt bennem, ami a revansra kész fölnőttek szülői élménye, mikor megbüntetik a gyereküket. Mert most ők jönnek! Ők diktálnak és ők büntetnek. Könnyen lekövethető, ahogy a tehetetlenségtől megtántorodott szülő hirtelen olyan erős kapaszkodót kap, amitől újra nyeregbe kerül — de legalább is legitimálja a reakcióját. Mert hát nem volt mit tenni már és ez most tényleg az a pont volt, amikor oda kell lépni. Meg ez a mozdulat, ez a hanghordozás és volumen az, amin ha nem is merengünk már felnőttként, ilyenkor mégis reflexszerűen visszaköszön a gyermekkorunkból.

Hány évtized távlatából működő mintákról is beszélünk? Nincs min csodálkozni. De vádaskodni sem, mert ne a múlt ellen beszéljünk, hanem a saját jelenünkről, és akkor nekünk talán nem emlegetik fel a gyerekeink később…

Vajon mi különbek tudunk lenni annál, amit olyan bosszantó, sőt fájó felismerni? Túl tudunk ezen lépni? Tudjuk másképp csinálni? Mert ez a kérdés. Ehhez kell a figyelem, nem a sebnyalogatáshoz. Ahhoz, hogy aztán ne kussoljunk a kocsiban hazáig, vagy ne essünk éppen egymásnak, hogy ezt most minek kellett?  És hogy meglássuk, ez nem az első eset volt, amit forgatókönyvszerűen így kanyarítottunk…

Anya éppen nem tud toppon lenni, leadja a jelzést apának azzal a jellegzetes, magas frekvenciájú hanggal, hogy már kivan. Amire apa begyullad, hiszen az már durva, ha anya se tudja kezelni! Azért ő megpróbálja, mert nem a tekintély elvén billeg az apasága, hogy egyből üvöltsön, amint ellenállást érez az utód részéről. De innen kezdve ér akár félgőzzel is, mert ott van már a biztosíték számára, mint a gyújtós, amit anya ejtett el egy mozdulattal — elvégre ő is csak akkor tud tüzet oltani majd, ha apa meggyújta…

Micsoda öntudatlan összjáték is ez a szülőség! — el bírnék még merengeni rajta. De leginkább ahhoz kell az éberség és a törődés, hogy a harmadik fél valóságát is meglássuk. Azét, aki ki van szolgáltatva a másik kettőnek. És nem fordítva — még ha sokszor úgy panaszoljuk is el. Az a gyerek éhes volt, éppen teli élménnyel egy órás dunai hajókázás után, fáradt is biztos. Számoljuk meg gyorsan, hogy hány ilyen összetűzésünk volt aznap? Biztos olyan rettenetes az a gyerek, mint ahogy abban a pillanatban éreztük? — és ennek nyomán — Biztos, hogy olyan béna szülők vagyunk mi magunk is, mint ahogy abban a pillanatban nyilal belénk a kétség, mire felhorkan az önérzet, hogy aztán lecsapjon rá?

Lépjünk tovább: mégis hogyan tudjuk majd legközelebb ennél jobban kezelni a helyzetet?

Az biztos, hogy minden egyes “jólsikerült” helyzet óriási erővel tölt fel — sikerélménnyel, szeretettel és magabiztossággal —, így bátrabban megyek bele a következő “agyameldobom” helyzetbe. De az igazán jó hír az, hogy egy valamit máris kihúzhatunk a szülői eszközlistáról, még pedig a MEGBÜNTETEM opciót, ami minden igyekezetünk ellenére belerondíthat abba a békés szemléletbe, ami mellett elkötelezettnek érezzük magunkat.

Kedves Anyák és Apák! Újra figyelmeztetnem kell magam valamire, ami hátha nektek is jól jön alkalomadtán. Arra, hogy nem kell lamentálni! “Ez az a pont? Most kell elcsattanjon az a pofon? Most kell megrángassam, hogy értsen a szóból? Sarokba küldeni, kirángatni a kocsiból? Nehogy a fejünkre nőjön”! Mert nem jön el az a pont, amikor CSAK ÍGY LEHET. Sőt, tegyük félre, töröljük ki, és máris sokkal közelebb kerülünk egy-egy helyzet feloldásához — a közös valóságunkhoz —, ha nem torlaszoljuk el az utat kettőnk között. 

Nekem sokáig bezavart ez az “opció”, mert azt éreztem, hogy sántít az empatikus szülő képe, ha pont 3 éves korára száll inamba a bátorságom — meggyőződésem—, és elkezdek afelé tendálni, amin külső szemlélőként megbotránkoztam a még újszülött babámmal a karomban… Egyre többször viselkedtem úgy, ahogy nem akartam utólag. És olyanokkal takaróztam magam előtt, hogy “Hát én is kiborulhatok!”, meg “Mi is felnőttünk valahogy!”, de egyáltalán nem éreztem elememben magam. Nem véletlen! A szülő, akiben kűzd a jóérzés a sorozatosan elkövetett negatív lépéseivel szemben, lépten-nyomon felbillen, semmi sem megy gördülékenyen, míg végül azt érzi, hogy az egész nap egy harc ezzel a gyerekkel! — Nem inkább önmagunkkal?

Bekötöm a kicsit, pár józan szóval nyugtatom, az ő hangja is nagyobb, mint a sérelem, vagy csak érzi, hogy már kifelé jövünk belőle, hamar enyhül. Apa tobzódik még mögöttem állva, hogy visszaléphessen a kisfiához. Jól ismerem már ezt az vétkes ábrázatot, nem kell tükröbe néznem nekem sem olyankor…

— Gondold meg, hogy mit mondasz most neki, nem kell a hullámzás… — és csak a kezemmel jelzem, hogy most ne kezdje el ölelgetni, meg bocsánatot kérni tőle. Hagyjunk egy kis időt, utána átbeszéljük…

— Vezetek én. Ki kér egy fél kiflit? — van rá jelentkező.

Elindulunk.

— Hát ez borzasztó volt…

— Az.

De legalább újra egyirányba tartunk…

Az éppen kigyógyult gyereket a betegekkel közös váróterembe vinni mindig kockázatos — főleg, ha olyan reakciókra ismerünk rá, amiért a másikat elítéljük…

Mikor beléptünk a váróterembe, egy 2,5 éves forma kislányka ügyesen felállva egy kisszékre, átugrott a narancssárga várótermi székre, hogy páros lábbal ugráljon rajta. Anyuka egyből lekapta, hogy most már nyugodj le légyszíves, apuka meg átvette, és kettőt sózott a fenekére, aztán az ölébe ültette. “Úgy van!” — helyeselt anyuka, tíz másodperc csend. Nem követte sírás, a kislány lelökte magát apa öléből, és visszaadta, amit kapott: két ütés apa karjára.

Elvégre most mutatta meg neki apa, hogy hogyan kell viselkedni, amikor feszültnek és tehetetlennek érezzük magunkat. Ő sem érezhette magát másként 19:08-kor, azon az esős, szeles napon, 4 másik szülő pillantásával összezárva egy fülledt váróterembe, akiknek a gyerekei akkor éppen nyugodtan ültek. “Látod, mindenki normálisan viselkedik, csak te vagy megőrülve!” — sistereg, mire a kislány a ráolvasásnak eleget téve még jobban megőrül. A cáfolhatatlan kontraszt a teremben tartózkodó többi gyerek viselkedése és a sajátja között kudarcként gyöngyöződik a szülői homlokon, fejcsóválással sem lehet szabadulni tőle, se nagy sóhajtozásokkal. A néma felháborodásom sajnálatba csúszik, mert kihallom mögüle a segélykiálltást ordítást. Borzasztó érzés azzal szembesülni, hogy: Nem vagyok elég! Nem tudom ezt megoldani! — A kudarc a mélybe nyilal, bele az önérzetünkbe, ami meg ráken mindent a gyerekre: Te vagy a rossz, te vagy a kiállhatatlan, a hisztis, az őrült… Te vagy a gyerek. Én meg a szülő!

Anya is erre juthatott közben, mert a haggggyáj békénre alig észrevehetően rászorít a kicsi karjára, és hangosan mondja, hogy “Te nem beszélsz így a szüleiddel!” — demonstrálva, hogy ura a helyzetnek. Bár nála volna az a varázspálca, mint kislányként, amivel kővé dermesztette a babáit! Gondolkodás nélkül megtenné most az igazival is, csak hallgatna már el! Csak ülne már le a seggére egy kicsit és maradna nyugton! — szívja be a tehetetlenség. Mert a varázspálca rég szertefoszlott, csak a gyerekkori élmény nyom a helyén, hogy a szülő megbünteti a gyerekét, ha az nem úgy viselkedik, ahogy elvárják…

Ölünkben a sajátjainkat puszilgatjuk önkéntelen. A folytatást elnézve talán most fogadják meg a többiek is, hogy eddig sosem megyünk el. Mert hogy kívülről sem fest sokkal derűsebben a helyzet, de míg a szemlélő támaszkodhat az észérvekre: a gyerek beteg, a gyerek lehet, hogy éhes, álmos, unatkozik és végtelenül feszült, ő a legkisebb itt — addig anya és apa lába alól már kihúzták a talajt, és a földre kerülve csak annyit látnak be maguk körül, amennyit az a 90 centis gyerek, akivel egy szintre kerültek…

Vajon ér ilyenkor fölsegíteni őket? Elhívni egy percre és annyit mondani, hogy nyugi! Nincs katasztrófa, ne pánikolj! Állj le és megoldod. Nézz körül, most nézz rá, ő a te drága kislányod, aki a segítségedet kéri. Teljesen normális, ahogy viselkedik, nem kell szégyenkezz miatt, megértjük, voltunk már mi így, de most hagyd abba a büntetést és vidítsd fel! Máris könnyebb lesz vele és magaddal is… 

Legalább addig is a harmadik fél volna a célkeresztben, és a gyerek átkerül az ő térfelükre. Egy lépéssel közelebb kerülnének a feloldáshoz. Elvégre egy idegennel szemben könnyen anyatigrissé változunk, nem igaz? — persze nem kockáztattam akkor az enyém miatt. Meg nem tudom, hogy én mit szólnék ellenkező esetben, ha valamelyikőtök odajött volna hozzám az utcán, mikor éppen sírni tudtam volna a feszültségtől, látszólag csak azért, mert a gyerekem nem hajlandó normálisan menni a járdán. Persze kívülről sosem látszanak a részletek — hogy aznap mennyit aludtunk, hogy kit hiányolunk éppen magunk mellől, mitől búcsúzunk, mit kell megszoknunk, mennyi lemondás billent oldalra éppen.

Csak annyit látni, hogy kezd eldurranni az agyam, hát rászorítom a karmaimat a kis kezére, úgy vonszolom, “Istenit neki, Jonatán, gyere már, nem érünk oda a rendelőbe és mindjárt esni fog!”. Kirántja a kezét, és tüntetőleg megáll. Egyre szűkül a tér, nem látok ki a helyzetből, ami tarthatatlan, amiben nyakig merülök! Elindulok nélküle, hogy “Jól van, akkor maradj, én megyek!”, megrántva a láthatatlan köteléket kettőnk között, mint ló pofájában a zablát, megindul, bár nem akar. Én meg úgy vergődöm, mint akit az anyaság csapdájába csaltak…

Te odalépnél hozzám, hogy semmi baj? Látom, hogy most pánikolsz, tudom milyen rossz az. Nézz körül, most nézz a gyerekedre…

„Egy átlag kétéves óránként 20-25-ször mond ellent a szüleinek” – állítja egy tanulmány.

11 és 15 hónapos korunk között mind megtanulunk egy csodálatos szót: Nem!

Ez a felfedezés pedig teljesen felvillanyoz minket. Megtanuljuk, hogy különálló, autonóm kis lények vagyunk, ráeszmélünk, hogy saját akaratunk van, és ezzel hatással lehetünk mindarra, ami kis világukban zajlik. Boldogan ismételgetjük, hogy „Nem, nem, nem!”, valahányszor alkalmuk nyílik rá.

Tőlünk ez a Nem! tulajdonképpen egy hatalmas Igen! Életerőnk egyszerű és nagyszerű kifejezése.

A szüleink eleinte még cukinak tartják, aztán általában már nem nagyon örülnek neki, mert sok esetben ezzel a fejlődési fázissal kezdődik a dackorszak. Primitív életerőnk eksztatikus kinyilatkoztatását többnyire nem követi megerősítés.

Mondott ilyeneket valaha valakinek az apja vagy az anyja?

„Úgy szeretem, hogy ilyen kis független és önálló vagy!”

„Látom, kezded megtanulni, hogy kiállj a magad igazáért. Ez később nagy segítségedre lesz!”

Az üzenet, amit tőlük kaptunk inkább ezekre rímelhet:

„Ne merészelj feleselni velem!”

„Ezt még csírájában kell elfojtani!”

E mellé néha a büntetés vagy a testi fenyítés ígérete – vagy valósága – is társult. És szinte minden esetben szeretetmegvonással járt: a szülők magára hagyták a hisztiző kisembert, akinek semmilyen más eszköze nem volt arra, hogy meghallják az „Nem!”-jét.

Ebben a tehetetlenségben és teljes függőségben hamar megtanuljuk eltitkolni a „Nem!”-jeinket. Jön helyette a nyafogás, a passzív ellenállás és a manipuláció. Mire elérjük a felnőttkort, addigra sokszor teljesen elveszítjük a kapcsolatot a saját, belső igényeinkkel, sőt, saját belső iránytűnkkel is, amely megmondja, mi jó nekünk.

Így, amikor a saját gyerkőceink rákapnak a NEM szóra, agyunkban megszólal a vészcsengő. Tudjuk, hogy a NEM veszélyes szó, még ha nem is tudjuk, pontosan miért. Azt gondoljuk, ilyenkor rögtön akcióba kell lépnünk, és meg KELL tanítanunk a gyerekeinknek, hogy ki is a főnök. Ha a gyerek – legyen bár két éves vagy tizenkettő – dacol velünk, arra mi érzelmi pofonnal reagálunk, amivel jól helyre tesszük őket.

A gond az, hogy a gyermeki ellenállás egyáltalán nem jelent veszélyt, sem ránk, sem a gyermekeinkre nézve. A dac csupán annak a jele, hogy a gyerekünknek valami baja van. Ha ilyenkor vasököllel csapunk le rá, azzal soha nem a valódi problémát kezeljük. És, hogy mi a valódi gond? Talán az, hogy gyerekünk úgy érzi, nem figyelünk rá. Vagy felzaklatta valami, és tőlünk várja, hogy biztonságos közeget teremtsünk számára, ahol kisírhatja magát. Vagy arra van szüksége, hogy megtanítsuk neki, hogyan fejezze ki az igényeit és az akaratát anélkül, hogy nekitámadna a másiknak. Vagy egyszerűen csak úgy érzi, meg kell védenie az integritását.

Ha már kiskamasz vagy kamasz a gyerek, annak örülni kell. Kutatások bizonyítják, hogy azok a kamaszok, akik hajlandóak szembeszállni a szüleikkel, nagyobb valószínűséggel fognak kiállni a társaikkal szemben is. (Elvégre hazudhatna is, hogy elkerülje velünk a konfrontálódást, és a legtöbben ezt is csinálják.) És azok a gyerekek, akik képesek megvédeni az igazukat, ezt már totyogóként elkezdik elsajátítani.

Szóval, bár nagy a kísértés, ez nem arról szól, hogy ki a főnök. A gyerek tudja, hogy a szülő a főnök. Ez a történet arról szól, hogy a gyereknek joga van az érzéseihez, miközben a szülő továbbra is ellátja a feladatait, vigyáz a gyerekre, és ésszerű határokat szab a viselkedésének.

Úgy is lehet nemet mondani, hogy a saját igazunkat sem adjuk fel, és a gyerekkel kialakított pozitív kapcsolat is megmarad. Igenis megoldható, hogy a saját igényeink tiszteletben tartása mellett a gyerek azon – egyébként korának nagyon is megfelelő – igényét is elismerjük, hogy érvényesíteni akarja a saját akaratát. A titok?

1) Ha a gyerek nemet mond, azt ne tekintsük támadásnak, amit vissza kell vernünk. Tekintsük inkább igennek, amivel beleegyezik abba, hogy tárgyalásokat folytassunk. Minden ilyen „tárgyalás” lehetőséget nyújt arra, hogy partnerként kezeljük a gyerekünket, és ezzel olyan kapcsolatot alapozunk meg, amely az elkövetkező években rengeteg örömöt nyújt. Arról nem is beszélve, mennyivel jobban viselkedik majd a gyerek.

2) Ne vegyük magunkra. A gyereknek joga van hozzá, hogy eltérő véleményen legyen. És az, hogy ezt az eltérő véleményt hajlandó is felvállalni, olyan erőre vall, amelyet táplálnunk kell

3) Figyeljünk oda arra a Nem!-re. „Azt mondod, nem, nem akarsz fürdeni, értem.” A gyereknek néha csak annyi kell, hogy meghallgassák, mit akar. És minél inkább azt érzi, hogy értik és figyelnek rá, annál kevésbé lesz szüksége arra, hogy ellenkezéssel hívja fel magára a figyelmünket.

4) Halljuk meg az Igen!-t a Nem! mögött. „Nagyon szeretsz ezzel a lovacskával játszani, és nem akarod itt hagyni őt a fürdés miatt, igaz? Akkor gyere, folytassuk a játékot a fürdőben, galoppozzunk be vele! Csupa por ez a lovacska az egész napos vágtázástól.”

5) Kerüljük meg a Nem!-et: a kérésből legyen játékra felhívás. A váltás úgy lehet zökkenőmentes, ha mi magunk alkotjuk a hidat. Nincs olyan gyerek, aki ellen tudna állni egy ilyen invitálásnak: „Mássz a hátamra, cowboy! Irány a hegyek között megbújó fürdőkád!”

6) Kerüljük meg a Nem!-et: kínáljunk a gyereknek választási lehetőséget. Így mindketten megkaphatjuk, amit akarunk. „Nem akarsz a kádban fürdeni? Akkor inkább a mosogatóban csutakoljalak le téged meg a lovacskádat?” Nem mindegy, hol lesz tiszta?

7) Kerüljük meg a Nem!-et: tartsuk tiszteletben az önállóságát, de ne vonjuk vissza a kérésünket. „Most még nem akarsz jönni fürdeni? Jól van, akkor várunk öt percet. Aztán kimehetsz a konyhába, és kiválaszthatod, hogy melyik műanyag dobozzal akarsz játszani a kádban. Melyikkel lehet a legjobban öntögetni a vizet?” Ha valamire felhatalmazást adunk a gyereknek, az úgy hat, mint egy varázsige. Erőnek erejével sem lehet majd távol tartani a kádtól.

8) Álljunk be mi is a sorba. Mondjunk ilyeneket, vicceskedő hangon: „Bármint is csinálsz, be NE szállj a kádba! NE, NE, NE, ne nyisd meg a csapot! NE, NE, NE, ne vedd le a ruháidat!”

9) Tartsuk tiszteletben az önállóságát. „Szeretnéd te megnyitni a csapot, és eldönteni, milyen játékokat viszel be a kádba? Ki vegye le a ruhádat?”

10) Tanítsuk meg neki, hogy nem kell nekünk támadnia ahhoz, hogy kifejezze az igényeit, mert meghallgatjuk, és válaszolunk neki. „Nyugtalannak tűnsz. Ó! Rád ijesztett az a dal, amiben a kisfiú lefolyt a kád lefolyójába. Nyugi! Addig nem húzzuk ki a dugót, amíg a kádban vagy, aztán nézheted, ahogy lefolyik a víz. Látni fogod, hogy csak a víz tud ott lemenni.”

11) Csak mondjunk igent! Vessük össze, micsoda gazdagság van a mi Igen!-ünkben a gyerek Nem!-jéhez képest! Bízzunk benne, hogy képesek vagyunk mindkettőnket boldoggá tenni azzal, hogy a gyerek Nem!-jére a bennünk rejlő Igen!-ek energiájával válaszolunk. „IGEN, ideje fürdeni, és IGEN, hozhatod a lovadat, és IGEN, felveszlek a hátamra, és együtt megyünk fel a fürdőbe, és IGEN, nagyon szeretlek, és IGEN, GYERÜNK!” A gyerekre is át fog ragadni a nagylelkűségünk.

12) Ne titkoljuk a csalódottságunkat, amikor nem tudunk egyetérteni a Nem!-mel. Amikor muszáj a sarkunkra állnunk, és nekünk kell nemet mondanunk, azt mondhatjuk úgy is, hogy közben kifejezzük az együttérzésünket. „Sajnálom, édesem, de ideje fürdeni. Látom, ettől elszomorodtál. Szeretnél még játszani. Fogadok, hogy nagy korodban minden nap egész éjszaka játszani fogsz. Igaz?” (Erre tuti rávágja, hogy Igen!)

Ezek a példák mind a totyogós életkorból származnak, de, persze, nagyobb gyereknél is alkalmazhatók. És ha már kezdettől fogva ennek szellemében neveljük a gyerekeinket, akkor olyan kiskamaszok, kamaszok lesznek belőlük, akik határozottan őrzik az integritásukat, és közben tiszteletben tartják a miénket is.

Ne feledjük, mindig van rá mód, hogy mindketten megkapjuk, amit akarunk. Ha nem veszítjük el a humorérzékünket, és tiszteletben tartjuk mind a gyerek, mind a saját Nem!-ünket, akkor mindig képesek leszünk túljutni a Nem!-en – és hasznosítani a közvetlen mögötte megbúvó Igen! energiáit.

Written by Dr. Laura Markham, founder of AhaParenting.com and author of Peaceful Parent, Happy Kids: How To Stop Yelling and Start Connecting and Peaceful Parent, Happy Siblings: How to Stop the Fighting and Raise Friends for Life

Fordította: Garamvölgyi Andrea

Forrás: http://www.ahaparenting.com/blog/Getting_Past_No

Bloggereknek: ha továbbviszed a cikket, légyszíves ne hagyd le a forrást és a fordító nevét sem!

Zokogást mímelve álltam a szoba közepén, mert az igazi könnyek nem jöttek, csak a feszültség rázott belülről. Ha még egyszer kimondja, hogy anya, én megbolondulok! Lerogytam a kanapéra, és az arcomat a kezembe temettem, mint aki azt reméli, hogy ha nem lát, akkor őt sem veszik észre. Kétségbeestem, hogy az indulat egy perc alatt lekerítette mellőlem ezt a végtelenül jó és ép kis lelket is. Nem tudtam tekintettel lenni még rá sem. Az apjával sem kellene indulatosnak lenni sosem, persze, de vele kapcsolatban legalább tudhatom, hogy ér majd valamit a bocsánatkérésem. De a fiamnál…

„Nekünk, szülőknek kell megmutatni, hogyan tudunk lehiggadni, és visszafogni az indulatainkat, amikor behisztizünk. Enélkül ne is várjuk, hogy a gyerekünk képessé váljon rá!” – Dr. Markham mondata rázott fel.

Próbáltam arra fókuszálni, hogy mielőbb kint legyünk a lakásból, mert azt megtanultam, hogy ha változtatni akarok a „műsoron”, ahhoz előbb a díszleten kell dolgoznom. Megkönnyebbülés volt kilépni a napfényes utcára, és minden lépéssel egyre tágult a tudatállapotom. Csakhogy hamar visszaköszönt a viselkedésem anélkül, hogy észleltem volna, amit látok: kiabálva rántotta ki a kezemből a kissapkát, hogy ledobja a földre. Azzal a mozdulattal visszarántottam, rákiáltva, hogy kedvesebben már! Te jó ég! Elszégyelltem magam, és kioldalogtam a boltból, mielőtt odafordultam volna az eladóhoz szabadkozni.

Nem is írok több példát, hogy milyen nehéznek éreztem vele a délelőttöt. Máskor dalolva oldom fel ugyanazokat a helyzeteket. Minek is fognám rá az egészet? Ő az én gyerekem. Az sem fontos ebben a percben, hogy mennyi más dolog nyomaszt a háttérben. Mindig is lesznek hullámvölgyek az életünk többi területén is, aminek nem szabadna begyűrűznie közé és közém. Abban a helyzetben csak az számított, hogy mit tudok tenni azért, hogy ne viselkedjek így vele a nap további felében.

Elaludt. Van még két órám, hogy összeszedjem magam. Hajrá! Először is leültem enni, mert éhes anya nem jó anya. Sem az, akinek ott bökdösi az önérzetét, hogy még nyugodtan enni sincs időőőm! Most lesz. A fürdőszobatakarítást hátrébb soroltam. Főzés közben megnéztem egy részt a sorozatomból, angolul. Kötelezőt a hasznossal – lendültem át az apátián, amit a bűntudat hagyott hátra. Kiteregettem, mert az nem várhatott, de a mosogatógépet majd kipakoljuk együtt, ha felébredt. Nem a vetetlen ágy és a széthagyott játék most a prioritás, mert mit érek vele, ha a lakás jobban csillog, mint a gyerekszempár? – és ezt a képletet pillanatnyilag csakis vagy–vagy relációban tudom megoldani. Van, amire nem tudok hatással lenni. Van olyan problémám is, ami hosszabb távon fog csak megoldódni. Felfogtam, látom őket, számolok velük, többet nem tehetek jelenleg. A torokszorítást feloldottam, és kitisztult a fejem. Ledőlök pár percre kinyújtózni. Nincs idő belefogni másba. Inkább kivédem az érzést, hogy megint félbe kell hagynom valamit. Mosolyogva várom, hogy kócosan, duzzadt szemekkel kitotyogjon a szobából, maga után húzva a takaróját, mert akármilyen hangulatban ébred, visszatükrözi a miénket.

Kimerítő napunk volt, mégis a kanapéra rogyva most arra gondolok, hogy a mai napot azok közé sorolhatom, amikor a lehető legtöbbet hoztuk ki egymásból. Részemről majd’ beledöglöttem, de megérte.

És nem azért írom le, hogy én milyen nagyszerű voltam. Azt elég, ha feljegyzem magamnak, hogy merítsek belőle azokon a napokon, amikor meg nagyon nem. Hanem azért, mert bár úszik a lakás és ez ma már így marad, én belül ragyogok! Sikerült újra meggyőződnöm arról, hogy nem éri meg elakadni a mártír-anyaság határán, mert onnan csak egy lépés a tudatos boldogság…

Az utcán toporzékoló kisfiú mellé guggolva is eszembe kell jusson, hogy segítségre van szüksége, nem fegyelmezésre. Próbálkozom, tanulunk, hát ilyen ez. Elvégre még csak 33 hónapja létezünk mi így, együtt, mégis megszámlálhatatlan pillanat gyűlt már a mellényzsebbe, vagyis eggyel beljebb…