2016. december 19. | GyereknevelésBüntetés nélkül | olvasók: 1385

Mit szólnál, ha te gyereked mondaná ezt?

Mit szólnál, ha ezt hallanád a szomszédos asztalnál ülő kisfiú szájából?

“Anya. Ha azt mondtam, hogy szalonnát is tegyél a tányéromra, akkor szalonnát is tegyél!

Nem érted?”

És ha a saját gyereked mondaná? Tudom, tudom, ő sose mondana ilyet. Még csak az kéne! Vagy ennél cifrábbat is tud?

Én arra gondoltam, hogy kezdjük elcseszegetni ezt a kommunikáció dolgot vele. Nevezzük stílusnak. Bár ez nem az. Ez bunkóság. Amit biztos nem magától talált ki.

Két út van: első blikkre lecseszem, hogy hogy mondhat ilyet?! Elvégre gyerek ilyet nem mondhat a szüleinek! — És a szülő a gyerekének…?! Vagy ránézek a naptárra, és arra jutok, hogy 5 napom van ezen javítani, ha nem akarok hülyét kapni tőle! Se a rokonságtól, miután elereszt egy-egy ilyen mondatot a körükben.

Hogyan fogjunk neki?

Mostanában sokszor visszacseng, amit egy anyuka mondott az előadásom után:

“Belegondoltam, hogyha mással beszélnék úgy, mint időnként a gyerekemmel, valószínűleg többet nem állna szóba velem az illető!”

Nehéz belőni, hogy tanítás címszó alatt mit engedhetünk meg magunknak velük szemben. Konstatálnom kellett, hogy sokszor mennyire borzasztó a stílusom! Azért rákérdeztem az apjánál, hátha mást mond, de sajnos nem hazudtolt meg. Türelmem fogytán pont ilyen pikírt tudok lenni és sápitozó. Ez az üzenet formai része. És van a tartalom. A kommunikációs fordulat, hogy “ha azt mondtam, hogy…” nem tőlem ered. Erre nem vagyok hatással. Viszont újra felhívhatom a figyelmét arra, ahogy jónak tartom. És megkérhetem, hogy emlékeztessen rá, amikor nekem sem úgy sikerül. Ezzel máris bevontam a játékba.

Mert ez egy játék. Nem lecke, nem fejmosás, nem bünti. Játék a szeretet nyelvén. A kedvesség az egyik legfontosabb gesztus, amit egymás felé mutathatunk. A kedvességnek vannak varázsszavai is, amiket már jól ismer: kérem szépen, köszönöm szépen, szívesen, légyszíves. Ha elfelejti, akkor csak annyit kérdezek vissza, hogy hogy mondod? — többet nem, nem akarok túl nagy feneket keríteni neki, sem folyton kijavítgatni, elég egy rövid emlékeztető.

Egy ilyen mondat után viszont nem elég. Elfújom, amit első blikkre gondolok, mert félrevisz. Abbahagyom a pakolást a mosogatógépbe, és odahajolok hozzá.

— Szerettél volna szalonnát is?

— Igen.

— Képzeld, elfelejtettem! Légyszi emlékeztess rá kedvesen!

— Anya… Légyszíves adjál nekem szalonnát is még. Sokat.

És erre adok sokat.

— Látod, ez így kedves volt, már csinálom is. Tudod, beszéltük már, hogy most oda fogunk figyelni arra, ahogy egymással beszélünk. Mert sokszor egyáltalán nem kedvesen szólunk egymásnak, igaz? Én megemelem a hangom vagy rikácsolok — bemutatom, hogy kinevessen—, te meg visszakiabálsz vagy ilyen csúnyán szólsz oda, ugye? És ez nem jó érzés egyikünknek sem.

Néz azokkal a nagy szemeivel, bele az enyémekbe, és ilyenkor elhiszem, hogy mindenttudó vagyok! Hogy bármire képes vagyok! Hogy jó ember vagyok.  Ezek a jelentős pillanatok — arra gondolok. Aztán visszapillant a kenyerére, harap egyet és fejét ingatva majszol. Vége, fordulhatok vissza a mosatlanok felé. 

Aztán varázslatos pillanat ide vagy oda, a jelenet megismétlődik nem sokkal később. Csak most az én fejemből jön ki egy olyan mondat, ami színvonalon aluli. Vagyis inkább a hanghordozásom a túlzás. Még nem jelzi szavakkal, de a viselkedése válaszol: bedurcázik.

Melós 5 nap elé nézünk. Nagy levegő, tompítom magam, visszaveszem a hangerőt.

— Most felemeltem a hangom, bocs! Nem így akartam. De ne szórakozz az asztali dísszel, légyszi! Ez nem a te játékod. Én se megyek oda, hogy leromboljam az építményeidet, igaz? Ha eljátszod a kavicsokat a tálból, azzal lerombolod a dekorációt, amit csináltam és aminek örülök. Köszi, hogy abbahagytad.

Ha így mondom érti. Ha ráripakodok, akkor csak hárít. Végül is megértem: az egyik kommunikáció, a másik agresszió. Csak ne lennének olyan könnyen összetéveszthetőek…!

 

‘a gyönyörű illusztráció innen

Hozzászólások:

hozzászólás