Tagja vagyok egy nemzetközi Peaceful Parenting csoportnak. Ma arról olvastam egy beszámolót, hogy az 5 éves kisfiú mérgében földhöz vágta az iPadjet, miután az anyukája elkérte tőle. Az édesanya ezek után saját maga számára is meglepő nyugalommal és következésséggel járt el annak érdekében, hogy a kicsi valóban átérezze ennek a súlyát és átélje, szavakba öntse a megbánását anélkül, hogy ez kívülről lenne rákényszerítve. Vagyis nem döngölte földbe a gyereket, ami nem kis teljesítmény egy ilyen helyzetben.
Mégse tudok szótlanul elmenni amellett, ami nyilvánvaló: az a gyerek önhibáján kívül került olyan helyzetbe, amelyben képtelen volt uralkodni az indulatán, és innen kezdve csupán a szülőn múlt, hogy ez „csak” ennyi következménnyel járt. Neki szerencséje volt. De ordít a kérdés:
Amíg a gyerek képtelen kezelni a digitális játék megszakításával járó indulatait, elég érett-e ahhoz, hogy használja magát a készüléket?
Nekünk se vált be
Jonatán másfél éves volt, amikor először tettem fel magunknak ezt a kérdést. Tíz percnyi „apás” programként indult a Dupló applikációzás, amit aztán tíz perc kiborulás követett. Nem volt elvárható tőle, hogy önszántából adja vissza az iPadet, amikor kérjük. Lehetett volna úgy is, hogy minden alkalommal „egy kis hiszti árán” hagyjuk játszani, hiszen úgy élvezi! De mit tanítottunk volna neki azzal egy olyan időszakban, amikor lépten-nyomon afelé terelgetjük a játszótéren is, hogy ne vedd ki a másik kezéből a játékot, nézd csak, így tudod elkérni!
Évekre kikerült az éltünkből a tabletezést, miután kezdtük felrúgni a saját szabályainkat egy szombat délután, gondosan kitámasztott tablettel, párnákon felpolcolt gyerekkel az ebédlőasztalnál…
Sokkal később derült ki számunkra, hogy koránt sem tanult volna annyit ettől az eszköztől, mint amennyit képes lett volna elvenni az első éveinkből.
Fogalmunk sem volt akkoriban, hogy a „kütyüzés” ártalmait már vizsgálták és lejegyezték. Csak hát, ha nincs a szülő orra elé dugva, a nagyszülők számára meg teljesen ismeretlen a probléma, akkor – hogy is mondjam –, könnyebben csábul el a szülő a rövid távú kompromisszumok felé a hosszú távú megoldások keresése helyett. Kis eséllyel gondolkodunk el ezen, ha magunk is hozzászoktunk a háttér tévézéshez, és akár játék- vagy telefonfüggők vagyunk.
Láthatóan nagyon nehéz helyzetben vannak a mostani szülők, mert a kütyüket azzal az ígérettel engedtük be az életünkbe, hogy közelebb hoznak egymáshoz, megkönnyítik a kapcsolattartást, az információáramlást, „általuk kitárul a világ”. Mégis azt tapasztalhatjuk a mindennapokban, hogy inkább elszigetelnek egymástól. Akinek ott a kezében a telefon, egyedül játszik rajta, közösségi oldalon szörfözik, az valójában nincs ott. Azzal valójában nem vagyunk ott.
Mikortól hagyjuk a gyereknek? Meddig lehet? Ti mit gondoltok erről? És hogyan csináljátok vagy nem csináljátok?
]]>“Lehet, hogy éppen elfelejtetted, hogy apa alszik, és kiabáltál egy nagyot, amire felriadt… Lehet, hogy ráhasaltál a deszkára, ami ettől elmozdult, mikor éppen méricskéltük… De hogy letetted ide a nyalókádat, pedig már éppen bekaptad volna, és előbb odaültél vacsorázni, mert megkértelek, na, az nem semmi dolog volt kisfiam!”
A lényeggel kezdem. Ezek a mondatok nagyon sokat jelentettek neki és nekem is. Végre elcsíptem a kulcspillanatot, amikor magam is tisztán látom, hogy mi számít és mi nem. Mi felett hunyhatunk szemet és mi az, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.
Olyan sokszor felcseréljük a kettőt…!
Nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, amikor valami nem az elképzelésünk, az elvárásaink szerint történik, mint ami igen. Kétszer-háromszor többet korrigálunk, mint amennyiszer dicsérünk! — és most valószínűleg keveset mondtam. (Érdemes lenne leírni egy napunkat: csak címszavakban, gyorsan bepötyögni a telefonba, és nap végén összeadni, azt hiszem, megdöbbentő eredményt kapnánk.)
Mintha attól félnénk, hogy ha elmulasztunk egy “rászólást”, akkor sose tanulja meg…! Mintha mi olyan tökéletesen csinálnánk mindent! Mindig kedvesen szólunk a párunkhoz, sose vagyunk udvariatlanok senkivel, mindig annyit szedünk, amennyit meg tudunk enni, annyit vállalunk, amennyit teljesíteni tudunk, mindig akkor csináljuk a napi kötelezőket, öltözés, tisztálkodás, amikor kell, sose nyúlunk az orrunk belsejébe papírzsepi nélkül, amikor viszket… — felnőttként. Aztán hogy gyerekkorunkban hogy csináltuk…?
“Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.” /Carl William Buehner/
Azt szeretném, hogy a kisfiam gyarapodjon és örömre leljen a szavaimban, bebújhasson alá hüppögni, mikor a “megértelek” és a “majd ez is menni fog” borul rá megnyugtatóan, ha arra van éppen szüksége. Tudom, hogy az állandó, jószándékú rászólás, korrigálás, okítás nem képes erre, csak is a megbecsülés. Kipróbáltam. Bár magam is hadilábon állok a dicséret fogadásával — nem mindegy, hogy kitől és hogyan kapom… —, és látom, hogy nála sem mindig akadálytalan a befogadás, de ez a valami — nevezzük szemléletváltásnak — képes egymás felé fordítani minket. Onnan már csak a szemeibe kell belenéznem, hogy tudjam: lehet, hogy éppen elfelejtette…
]]>Minden reggel és este gondolj a jó élményeitekre! Igyekszem ebből merítkezni akkor, amikor úgy érzem, hogy éppen nem tudom megteremteni a jelenben… — itt hagytam abba 2 nappal ezelőtt.
Szeretem meglátni a félhomályban imbolygó kis fejét, ami egy pillanat múlva az ölelésembe fészkel. Ráhúzom a dunyhát. Az elmúlt napokra gondolok, de most kifejezetten a jó élményeket keresem fel, a kapaszkodókat. Van egy párnapos, mikor a Vekerdy tanár úr előadásán vettünk részt. Készültem rá lelkileg, mert egy ovis nap után, sötétben megindulni egy másfél órás előadásra — 10 perc késéssel —, elég sok konfliktust rejthet. De ahogy a kistáskájával a hátán vidáman kilötyögött az ajtón már éreztem, hogy nagy baj nem lehet…
Jonatán előtt nem is tudtam Vekerdyről — emlékszem, amikor az első cikke szembejött velem —, azóta pedig úgy kísérnek a szavai, mint egy bölcs ismerős. A nézőtér tele volt apukákkal és anyukákkal, nagyszülőkkel. Az érzés, hogy MI mindannyian azért vagyunk most itt, mert hasonló törekvéseink, élményeink és kérdéseink vannak, már önmagában élmény. A Tanár úr bár sok gyakorlati példát hoz, mégis az előadás zömmel arról szól, hogy olyan meggyőződéssel egyszerűsít le a gyakorló szülők számára fontos dilemmákat, amit nemcsak a több évtizedes szakmai, de az élettapasztalata is megenged már. Megtehetné, hogy otthon ül, de neki még mondanivalója van számunkra, amit annyiszor elismétel, ahányszor lehetősége nyílik rá.
Hogy elhisszük-e a helybélinek, hogy arra zsákutca van vagy inkább meggyőződnünk róla magunk is… — már rajtunk áll.
Volt egy momentum, amikor a kisfiam véletlenül megreptetett pár darab puzzle-t, ami lassított felvételként szállt az előttünk ülő hajába, és ezen csendes röhögőgörcsbe gyulladtam ki, de az idő további részében szinezett és kirakózott és hangos nevetésben tört ki, mikor a fölnöttek is. Mennyire büszke voltam rá!
Valószínűleg nincsen megfejhetetlen történés a háttérben, ami miatt ilyen rossz állapotba kerültem a múlt hétre — és ami ne történt volna már meg korábban, jellemzően az év téli időszakában. Kivédhetetlennek érzem azokat a többedjére ismétlődő 1-1,5 heteket, amikor a férjemnek úgy összejönnek a munkái, hogy késő estig nem tud jelen lenni, én pedig a beteg gyerek mellől dolgozom — és ápolom, játszom vele, ellátom magunkat és az otthonunkat. Egyiket se viszem túlzásba, de mindegyikre van igényem.
Ebből viszont mégis csak az lesz, hogy végül ők visznek túlzásba engem…
Hiába tartom jónak az arányainkat alapesetben és örülök, hogy megtehetem, hogy ne vigyem közösségbe a gyereket, amikor nincs jól — hogy egy pozitívumát említsem annak, amire nem véletlenül rendezkedtem be —, de az baj, hogy nincs B-terv a nem alapesetekre. És olyankor lemerül az ember.
Kicsit hadilábon állok még azzal, hogy belássam, nem gondoskodtam jól magamról. Egyrészt a fenti körülmények miatt, másrészt azért, mert az önvádat, mint motivációs eszközt sikerült kicsorbítani az évek alatt, de most újra összekarcolt. Az ön-elfogadás mutatóm pedig mélyre csúszott.
Nehéz olyankor szeretni önmagamat, amikor úgy érzem, hogy nem szeretem jól a fiamat. Vagy nehéz jól szeretni őt, amikor nem szeretem jól önmagamat…? — talán én ezt a kérdést viszem magammal az Újévre.
]]>Őszi kompozíció gesztenyével, Buddhával és a háttérben repkedő gyermekkel. Nekünk bevált?
Azt hiszem, ebben a fotóban minden benne van, amiről a gyereknevelés szól nálunk jelen pillanatban. Benne a majdnem 5 éves Jonatán, aki újra és újra nekifut, bíztatja magát, hogy mindjárt sikerül — Anya, már csak egy lábról rugaszkodtam el! —, sikongat, majd derűsen konstatálja: Milyen jó, hogy megtanultam repülni. Mindig is ezt szerettem volna! — szakadok a nevetéstől, de csak magamban. Előtte nem szabad, az bántaná.
Van amit anyának sem szabad. És ő ezt megmondja. Sokszor pont olyan kérlelhetetlen hangon, ahogy tőlem hallhatta — azt egészen rossz viszonthallani. Amikor okoskán közli, azt csípem. Például, ha rászegezem a mutatóujjam, akkor visszamondja, hogy csak a tárgyakra mutogatunk, vagy amikor kicsúszik egy “izé”, akkor hogy Nem izélünk, anya!
Aztán van, amikor úgy érzem, hogy átlép egy határt. Egy kisgyereknek nem szabadna így beszélnie az anyjával! Hogy hogy nem érzi, hogy egy gyerek így nem viselkedik a felnőttel szemben?! — kellemetlen helyzetbe hoz.
— De ki húzta meg ezt a határt itt, bennem?
Szinte azonnal bejelez, ahogy a gyerek áthágja. Bejelez és aktivizál, mint egy riasztórendszer. Behatoltak, rés a pajzson, védelem kell, különben…
Különben mi? Különben elviselhetetlenné hatalmasodik az erőtlenségem? Az, hogy abban a pillanatban nem vagyok hatással rá? Megrémülök attól, hogy hirtelen nincs semmilyen eszköz a kezemben, hogy azonnal véget vessekez ellen tegyek?
— És hogy érte…?!
Az utóbbi heteink óriásfelismerése volt számomra, hogy rajtunk múlik, hogy hogyan beszél másokkal. Ami egészen érdekes, mert valami ilyesmiről már két évvel ezelőtt is írtam, mégis az újdonság erejével hatott újra.
Vajon mi hányszor ismétlünk úgy, hogy észre sem vesszük…?
Megdöbbentő, mennyire visszatükrözi azt a hangnemet, azt az indulatot, szóhasználatot, ahogy a kulcsfontosságú helyzetekben fordulunk felé! Persze a jót is, a kedveset, de nyilván az kevésbé aggasztja a szülői szívet…
Én is átlépem a határt újra és újra, amikor nem szívem teljes szeretetével fordulok felé, nem a neki járó tisztelettel beszélek hozzá, hanem úgy, ahogy egy felnőttel eszembe nem jutna…
— Persze egy felnőtt nem akadékoskodna ennyit az esti lefekvésnél!
— Valóban, hiszen ő már fölnőtt. Tisztában van a körülményekkel, a szokásokkal, az aktuális állapotával, amit kontrolálni is bír — ha bír —, meg úgy egyáltalán: elintézni magát önállóan.
Mindebből sokat tud már egy majdnem ötéves is sőt, vannak napok, amikor láthatóan mindent, a víz megengedésétől elkezdve a törölközésen át a lefekvésig. De jellemzően ránkutalt az érzelmi és fizikai állapotát illetően.
Felelősség. Nemcsak akkor, amikor átkelünk az úttesten, nemcsak akkor, amikor ápolni kell, vacsoráztatni, tiszta ruhát adni, hanem akkor is, amikor nem könnyű szeretni. Amikor nem az az első gondolatom, hogy dejó, hogy vagy nekem! Hanem akkor is, amikor vállalom a számomra legnehezebbet: megbírkózni önmagammal — érte —, hogy aztán erőszakoskodás nélkül tudjam terelgetni. Szívás. Nem kicsit.
Egészen eddig a pontig nincs nevelés, csak kompenzálás: saját gyerekkori sérelmeink újraélése — “a revans” —, miközben a fejünkben élő felettes szülői énnel küszködünk. És csak ezután tud a kezünkbe kerülni a döntés, hogy MI hogyan reagálunk. Már nem cincálnak az érzelmek, hogy aztán este lelkiismeretfurdalással szuszogjunk bele az álmába, mert nem fogunk olyat tenni, amivel vétünk ellene. És a céljaink ellen.
A haragunktól, a kiabálástól csak megretten, de nem alakul ki mögötte semmi olyan, amivel a szülő áltatja magát, amire áhít: tisztelet és rend. Pszichológiai tény. Ahogy talán az is, hogy az, aki repülni tud, még másképp tekint le a mindennapokra…
]]>Elvben nagyon sok minden működik, de a gyakorlat sokszor merőben más
— hogy egy ilyen közhellyel indítsam ezt az egyáltalán nem közhelyesnek szánt írást. Hiszen itt a kötődő büntetésről lesz szó, kérem! Milyen hülyén hangzik, nem? Mégis elég sok minden benne van. A múlt, a jövő, de leginkább az átmenet, amit elképzelésem szerint mi, modernnek kikiáltott szülők képviselünk. Fél lábbal még a saját gyerekkori mintáinkon tapodunk, másikkal pedig a kitaposatlan úton egyensúlyozunk, érzésre időnként kutyakakiba lépünk, hol virágos rétekre…
Szülőnek lenni már csak ilyen. És ahogy az lenni szokott: apának rendszerint nehezebben megy ez a terpesz, pláne, mikor erőből futna át a két lába között a gyermek… De tesszük mindezt annak reményében, hogy az ő generációjuk már stabilan lépdelhessen előre, és hogy mi, jelenlegi szülők, még teljesebb életet élhessünk a gyerekeinkkel. Vagy valami ilyesmi.
A modernnek kikiáltott szülők, apák és anyák együtt, vagy akár külön-külön, már hallani sem akarnak arról, hogy 3 napon át sírni hagyják az újszülöttet, mert attól tanulja meg átaludni az éjszakát! A ferberizációs bemegyek, de nem veszem ki módszerrel is csak azért próbálkozunk be a 10-11. hónap derekán, mert már annyira mondták, hogy elkapattuk ezt a gyereket, hogy majdnem el is hittük. Mi már nem adunk tehéntejet a csecsemőnek, se kristálycukros teát. Nem csapunk a kezükre (leszámítva az első esetet, ami kicsúszott, mint egy cifra káromkodás), nem állítjuk sarokba őket, kikérjük a véleményüket és meghallgatjuk a mondandójukat. Nem kötelező a köszönés, a puszi, a pacsi, nem tiltott a kislányoknak a bugyijukban matatni, sem az orrpiszkálás. Az illemrend elsajátítását nem a szégyenérzetükre alapozzuk. Nem érv, hogy “mert én vagyok az anyád”, és nem ér a rendőr bácsival, zsákossal, szuristűvel való riogatás.
És innen kezdve, hogy ki meddig tudott és akart szoptatni, mosta-e a pelust vagy nem, hordozóban altatta-e a babáját vagy babakocsiban énekelve, bio étellel kezdte-e a hozzátáplálást, BLW-módszer szerint vagy lelkesen pürésített, egy ágyban aludtak-e éjjel vagy külön működött jobban, az mindegy is.
Aztán a gyerek elmúlik három, az első dackorszak-hullám pipa. Éljen a kötődő nevelés!
Ki emlékszik már arra, mikor úgy kellett beletrükközni a fürdőben MINDEN ESTE, aztán meg ki! Meg a pelenkacseréért folytatott harcra, a játszótéri add ide-nem adom csetepatékra MINDEN ALKALOMMAL?!
Aztán a gyerek oviba megy, és már nem csak a legszűkebb környezet formálja. Egyszerre lesz nagy, megtévesztően kamaszos, de valójában kicsipici, amiről könnyű megfeledkezni — dackorszak újratöltve, mielőtt még nagyon elkényelmesedtünk volna.
Ha korábban nem is, mostanra biztosan kiderült mindannyiunk számára, hogy nincs általános igazság, mindenkinél ugyanúgy működő recept, módszer, se gyerek, csak adaptáció.
És a kérdés 4-5 éves korukra, hogy ér-e már nyakon vágni azt a gyereket, amikor ezredjére se…, meg azért is…, vagy csak azért se! Mert elég nagy már ahhoz…, annyiszor elmagyaráztam már neki…, és nekem ehhez már nincsen türelmem…!
Álltam a gyerekemmel szemben, aki fél órán belül 2x futóbringázott előre olyan távolságra, hogy a gyomromnál fogva rántott meg a láthatatlan köldökzsinórral, és legszívesebben felpofoztam volna! Túl voltunk már a határozott figyelmeztetésen, részletes magyarázaton — előtte negyed órával is éppen —, úgyhogy az első lecseszést követően erősen kutattam a fejemben a megoldás után.
Mivel a “bűnhődésre” alapozott megbüntetés hosszútávon hatástalan, azt a megoldást kerestem, amivel valóban megtanulja a leckét. Azt már kapisgáltam, hogy ezt mindig ott találjuk valahol az empátia, a szeretet és a játék Bermuda-háromszögében…
— Jonatán, a gyógyszertár előtt mondtam el, hogy ne menj ennyire előre, igaz? — megvártam, amíg legalább bólint, hogy biztos figyeljen — Előtte meg a játszótér sarkánál, ugye? — soroltam a tényeket, tartva a szemkontaktust. — Úgy látom, hogy ezt valamiért nehezen jegyzed meg, pedig nagyon fontos! — folytattam az aggodalmammal, de igyekeztem nem ironikus hangon! — Tegnap is megharagudtam érte, emlékszel? — bizonyítva a helyzet komolyságát illetve annak kellemetlen részét ránézve…
— Tudom, hogy nagyon szeretsz futóbringázni, és még az is lehet, hogy annyira belejössz ilyenkor, hogy eszedbe sem jut megállni, mert olyan jó lefelé hajtani a dombról, hmn? — az arcát tekintve erről lehett szó —, és nem azért, mert nem akarsz megállni – jeleztem, hogy mi egy oldalon vagyunk, én megértem őt
— De ezt mégis csak meg kell jegyezd valahogy, hogy soha többet…! — hatásszünet.
— 3 napig nem hozzuk most ki a bringát, amit biztos nagyon fogsz sajnálni és én is, de pont emiatt fogsz rá emlékezni máskor, hogy mik a közlekedés szabályai — vagyis így tudom segíteni a tanulásban. Az önállóságával folytattam, mintegy dicséretképpen — Te ilyenkor résztveszel a forgalomban, ráadásul nélkülem. Fogom én a kezed közben? Nem! — ezen láthatóan elgondolkodott — Te egyedül haladsz, egyedül vigyázol magadra. Szerintem ez elég nagyfiús dolog! És úgy látszik, még meg kell tanulnod időben megállni, mert anélkül nem biztonságos…
Gyanítom, hogy azért nem volt hiszti a döntés ellen, mert nem olyan hangot ütöttem meg, amivel kivontam volna a vörös posztót előtte. Nem is döngöltem a földbe, hogy az egészből csak a mérge maradjon meg irányomba. Hazafelé nem büntettem néma csenddel, se szapulással, mert a haragot ilyenkor már csak a sértődés táplálta volna — “mi az, hogy nem állt meg, amikor szóltam?!” —, az ijedtség elpárolog, amint meggyőződünk, hogy nem esett baja. Ám felnőtt szülő nem sértődik meg a gyerekére, hanem nevel. Még ha hirtelen fingja sincs, hogy hogyan! — mert a modern szülő szerint is fontos a következmény, csak másképpen…
]]>“Azt mondja, nem nevelni kell a gyereket, elég ha őszintén élünk együtt vele.” – írja Munk Veronika, a Vekerdy Tamással készült interjúja bevezetésében.
Ebben a megfogalmazásban úgy hangzik, mintha őszintén élni vele pofon egyszerű volna, nevelni pedig a nagy feladat – én pont a fordítottját gyanítom…
Ki mer manapság a megérzéseire, az anyai ösztönre hallgatni, mikor ott az internetes fórum, házhoz jön a védőnő, a háziorvost mobilon is eléred, az anyukád, az anyósod téged ér el és biztosan beszereztél 1-2 szakirodalmat is? Az információ dömpingben nehéz kihallani a bennső szót, nem elcsábulni a “tuti módszereknek”, vállalni a felelősséget, hogy ne más mondja meg a hogyant, feladni a kényelmet és gondolkodni, ne adj’ Isten, még ha egy részét törvénybe is foglalják…
]]>