Elvben nagyon sok minden működik, de a gyakorlat sokszor merőben más

— hogy egy ilyen közhellyel indítsam ezt az egyáltalán nem közhelyesnek szánt írást. Hiszen itt a kötődő büntetésről lesz szó, kérem! Milyen hülyén hangzik, nem? Mégis elég sok minden benne van. A múlt, a jövő, de leginkább az átmenet, amit elképzelésem szerint mi, modernnek kikiáltott szülők képviselünk. Fél lábbal még a saját gyerekkori mintáinkon tapodunk, másikkal pedig a kitaposatlan úton egyensúlyozunk, érzésre időnként kutyakakiba lépünk, hol virágos rétekre…

Szülőnek lenni már csak ilyen. És ahogy az lenni szokott: apának rendszerint nehezebben megy ez a terpesz, pláne, mikor erőből futna át a két lába között a gyermek… De tesszük mindezt annak reményében, hogy az ő generációjuk már stabilan lépdelhessen előre, és hogy mi, jelenlegi szülők, még teljesebb életet élhessünk a gyerekeinkkel. Vagy valami ilyesmi.

A modernnek kikiáltott szülők, apák és anyák együtt, vagy akár külön-külön, már hallani sem akarnak arról, hogy 3 napon át sírni hagyják az újszülöttet, mert attól tanulja meg átaludni az éjszakát! A ferberizációs bemegyek, de nem veszem ki módszerrel is csak azért próbálkozunk be a 10-11. hónap derekán, mert már annyira mondták, hogy elkapattuk ezt a gyereket, hogy majdnem el is hittük. Mi már nem adunk tehéntejet a csecsemőnek, se kristálycukros teát. Nem csapunk a kezükre (leszámítva az első esetet, ami kicsúszott, mint egy cifra káromkodás), nem állítjuk sarokba őket, kikérjük a véleményüket és meghallgatjuk a mondandójukat. Nem kötelező a köszönés, a puszi, a pacsi, nem tiltott a kislányoknak a bugyijukban matatni, sem az orrpiszkálás. Az illemrend elsajátítását nem a szégyenérzetükre alapozzuk. Nem érv, hogy “mert én vagyok az anyád”, és nem ér a rendőr bácsival, zsákossal, szuristűvel való riogatás.

És innen kezdve, hogy ki meddig tudott és akart szoptatni, mosta-e a pelust vagy nem, hordozóban altatta-e a babáját vagy babakocsiban énekelve, bio étellel kezdte-e a hozzátáplálást, BLW-módszer szerint vagy lelkesen pürésített, egy ágyban aludtak-e éjjel vagy külön működött jobban, az mindegy is.

Aztán a gyerek elmúlik három, az első dackorszak-hullám pipa. Éljen a kötődő nevelés!

Ki emlékszik már arra, mikor úgy kellett beletrükközni a fürdőben MINDEN ESTE, aztán meg ki! Meg a pelenkacseréért folytatott harcra, a játszótéri add ide-nem adom csetepatékra MINDEN ALKALOMMAL?!

Aztán a gyerek oviba megy, és már nem csak a legszűkebb környezet formálja. Egyszerre lesz nagy, megtévesztően kamaszos, de valójában kicsipici, amiről könnyű megfeledkezni — dackorszak újratöltve, mielőtt még nagyon elkényelmesedtünk volna.

Ha korábban nem is, mostanra biztosan kiderült mindannyiunk számára, hogy nincs általános igazság, mindenkinél ugyanúgy működő recept, módszer, se gyerek, csak adaptáció.

És a kérdés 4-5 éves korukra, hogy ér-e már nyakon vágni azt a gyereket, amikor ezredjére se…, meg azért is…, vagy csak azért se! Mert elég nagy már ahhoz…, annyiszor elmagyaráztam már neki…, és nekem ehhez már nincsen türelmem…!

Álltam a gyerekemmel szemben, aki fél órán belül 2x futóbringázott előre olyan távolságra, hogy a gyomromnál fogva rántott meg a láthatatlan köldökzsinórral, és legszívesebben felpofoztam volna! Túl voltunk már a határozott figyelmeztetésen, részletes magyarázaton — előtte negyed órával is éppen —, úgyhogy az első lecseszést követően erősen kutattam a fejemben a megoldás után.

Mivel a “bűnhődésre” alapozott megbüntetés hosszútávon hatástalan, azt a megoldást kerestem, amivel valóban megtanulja a leckét. Azt már kapisgáltam, hogy ezt mindig ott találjuk valahol az empátia, a szeretet és a játék Bermuda-háromszögében…

— Jonatán, a gyógyszertár előtt mondtam el, hogy ne menj ennyire előre, igaz? — megvártam, amíg legalább bólint, hogy biztos figyeljen — Előtte meg a játszótér sarkánál, ugye? — soroltam a tényeket, tartva a szemkontaktust.  — Úgy látom, hogy ezt valamiért nehezen jegyzed meg, pedig nagyon fontos! — folytattam az aggodalmammal, de igyekeztem nem ironikus hangon! — Tegnap is megharagudtam érte, emlékszel? — bizonyítva a helyzet komolyságát illetve annak kellemetlen részét ránézve…

— Tudom, hogy nagyon szeretsz futóbringázni, és még az is lehet, hogy annyira belejössz ilyenkor, hogy eszedbe sem jut megállni, mert olyan jó lefelé hajtani a dombról, hmn? — az arcát tekintve erről lehett szó —, és nem azért, mert nem akarsz megállni – jeleztem, hogy mi egy oldalon vagyunk, én megértem őt 

— De ezt mégis csak meg kell jegyezd valahogy, hogy soha többet…! — hatásszünet.

— 3 napig nem hozzuk most ki a bringát, amit biztos nagyon fogsz sajnálni és én is, de pont emiatt fogsz rá emlékezni máskor, hogy mik a közlekedés szabályai — vagyis így tudom segíteni a tanulásban. Az önállóságával folytattam, mintegy dicséretképpen — Te ilyenkor résztveszel a forgalomban, ráadásul nélkülem. Fogom én a kezed közben? Nem! — ezen láthatóan elgondolkodott — Te egyedül haladsz, egyedül vigyázol magadra. Szerintem ez elég nagyfiús dolog! És úgy látszik, még meg kell tanulnod időben megállni, mert anélkül nem biztonságos…

Gyanítom, hogy azért nem volt hiszti a döntés ellen, mert nem olyan hangot ütöttem meg, amivel kivontam volna a vörös posztót előtte. Nem is döngöltem a földbe, hogy az egészből csak a mérge maradjon meg irányomba. Hazafelé nem büntettem néma csenddel, se szapulással, mert a haragot ilyenkor már csak a sértődés táplálta volna — “mi az, hogy nem állt meg, amikor szóltam?!” —, az ijedtség elpárolog, amint meggyőződünk, hogy nem esett baja. Ám felnőtt szülő nem sértődik meg a gyerekére, hanem nevel. Még ha hirtelen fingja sincs, hogy hogyan! — mert a modern szülő szerint is fontos a következmény, csak másképpen…

Pedig olyan jó volt. Annyival könnyebbé tette a napjainkat! Közelebb hozott, és közelebb is tartott minket. 24 napon át.

Emlékeztek még a Karácsony előtti “projektre”? Amikor nekiálltam gatyába rázni a kommunikációt a kisfiam és köztem? Sikerült változtatni. Az eredmény már másnap mutatkozott. Meg harmadnap és negyednap… Egy-két hét múlva kezdett szokássá formálódni az, hogy szépen és kedvesen szólítjuk meg a másikat, nem ripakodunk rá egymásra, nem fejünket ingatva, felhúzott szemöldökkel, pikírt hangon kérjük meg a másikat valamire, nem blamáljuk le és nem kussoljuk le egymást.  Ha mégis felkúszna a hangunk abba az idegesítő, felső tartományba, akkor újrakezdjük a mondatot. Nem tévedés a többesszám. A gyerek pantomin művész módjára másolja a fejem! Fejünk.

A szemöldök dupla ugráltatása egészen muris, ezzel igyekszik nyomatékot adni a mondandójának. “Anya, megyünk legózni?” — dáing-dáing. De megy neki a magasra felhúzott és hosszan kitartott verzió is, leejtett szemhéjakkal, résnyire tátott szájjal: “Ezt most komolyan mondod?”. A fejingatással egybekötött verzió már a “Hányszor mondjam?” attitűdhöz párosul.

Van neki sajátja is, nem tőlünk koppintott arcmimika. Orrocska felhúzva, szemek könnybelábadva, szájacska vicsorít, majd kiált, hogy “NEEEEM!”, láb toppant, kéz ökölben. Amikor több hét után újra viszontláttam ezt magam előtt, akkor értettem meg, hogy eddig bírtuk. Eddig bírtam odafigyelni magamra.

Megakadhatnék az üvöltésnél, meg hogy mit pattog itt nekem, elvégre mindez nem sok tekintélyről árulkodik irányomba. De ez még leírva se tűnik releváns gondolatnak, mert a tekintély témakörét én más kontextusba és életkorra helyezném ki… Ezt minden szülő döntse el maga. Engem itt jobban érdekel a könnybelábadt szem — apró, árulkodó jel a szembeötlő reakció mellett. Mert ott lehet a nyitja, a miértje annak, amit annyiszor hangoztatunk mi, felnőttek: Miért vagy ilyen? Miért kellett ezt csinálni, kisfiam? Miért sírsz? Miért kiabálsz? Miért, miért, miért…?

Emlékszel még milyen érzés volt? — Ott állni a másik oldalon?

Mikor megindult a szoba felé, már harmadszorra szóltam neki, mert nem akartam, vagyis azt hittem, hogy tovább fog menni sáros cipővel, de csak a legós dobozig trappolt, ami az asztalon várta. Keringett még egyet a konyhakövön a dobozzal, mint a hóember a Szutyejev-mesében, és épp belekezdett volna, hogy “Anya, szerinted…?”, de erre rákiáltottam, hogy MOST vetkőzés van!

— Anyaa! — ekkor jelent meg a könnycsepp — De csak azt akartam… — tért volna vissza az előbbi gondolathoz a dobozra tekintve, ami engem abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, mert csak azt akartam, hogy vetkőzzön már le, mossunk kezet, érkezzünk haza…

— Te hallod, amit mondok? Most vetkőzés van!

— De anya! — förmed rám — Most én beszéltem! — próbálja ő is keményre venni, de elcsuklik a vége.

— Ez most nem az a helyzet! — szemöldökeim lecseszős pozícióban — Mert előtte már többször szóltam, hogy…

— NEEEEM! — üvölti el magát.

Összetört a mécses — mondják —, milyen kifejező! Elkomorodik a kis arc, még párat pislákol a szembogár, mielőtt eloltják fényét a könnycseppek. Majd beterít mindent a kiömlött viasz, és megdermed. Hogy szeded le úgy, hogy ne karcold fel…?

Megint túlzás volt reakcióm. Nincs jogom úgy beszélni vele, ahogy mással eszembe sem jutna. Ha ennyire fontos nekem ez a sorrend, akkor meg kell tanítanom neki, ehhez kell szoktani. Ha egyébként tudom, hogy máskor megy neki, sőt, önállóan végigcsinálja, akkor pedig muszáj tekintettel lennem a MOST-ra. És ez nem az a MOST, amit odakiabáltam — az én mostom— , hanem az övé.

Ő is szeret hazaérkezni, csak éppen másképp, mint én.

Belépünk és rámosolyog a lakásra. Még akkor is, ha előtte már minden baja volt a lépcsőházban, és tartottam a kapucnijánál fogva, amin annyira röhögött, hogy alig bírt lépni — én nem. Belépünk és felderül. Ráhasal a sámlira, nyűglődik egy kicsit rajta, hintáztatja magát, aztán úgy néz végig a lakáson újra, mint kisherceg a birodalmán! — vagy kiskakas a szemétdombon, nézőpont kérdése. Pásztázni kezd az a kíváncsi tekintete másfél méter magasságban. Így láthatta meg az asztalon hagyott legós dobozt. Hogy én eközben egyszerűen csak túl akarok lenni A Hazaérkezés Rutinján, és ide-oda cikázom, miközben vezényszavakkal bombázom — kit érdekel?!

Annyira fontos, hogy úgy legyen, ahogy én jónak tartom? Ahogy mi, rendes felnőttek csináljuk? De ő nem egy rendes felnőtt, hanem egy gyerek. Aki elképesztő módon játékot lát mindenben! — sokszor még 4 év után is rácsodálkozom, miközben én legszívesebb elbőgném magam, hogy haladjunk már…! Mert mi, felnőttek, haladni akarunk. Mindig. Ők nem. Ők csak lenni. És talán aki eleget tudott lenni, az tud majd később haladni…

Hiába a pozitív tapasztalat, mint megerősítés, mégis önkéntelenül vissza-visszakanyarodok a sápitozáshoz — csak hogy egy szóba tömörítsem mindazt, ami bőven túlmutat egy szócska jelentéktelenségén, hiszen az attitűd, amivel párosul káoszt gerjeszt maga körül.

Egy felismerésből könnyen lehet elhatározás. Az elhatározást sem nehéz tettekre váltani. De a tetteinket addig kontrollálni, amíg szokássá nem puhulnak — hát az nem egyszerű. Végül is a megdermett viaszt is csak lassan melegítve érdemes fölszedegetni…

Szóltam neki, hogy üljön be a gyerekülésbe, de mondta, hogy előbb fel kell vennie a karóráját, mert az mondja meg, hogy merre kell mennünk. Értem, akkor azt nem várom ki. Becsuktam az autó ajtaját, beültem előre. Meglepően hamar felkerült az óra, ő meg a helyére.

— Kösd be magad, légyszi! — válaszként megborzolja a hajam az ülésem fejtámlájára csimpaszkodva. Fú, de utálom ezt!

— Jajj, ne már! — nyávogok — Ülj be és kösd be magad, segítek majd bekapcsolni!

Csak vigyorog, és újra felkapaszkodik a fejtámlára, hát visszatolom, de ő újra fel, én meg mérgesen:

— Jonatán! Indulni szeretnénk. Ülj vissza, és bekötlek. Ne csináld már ezt, légyszi!

Próbálom újrarendezni a kommunikációt kettőnk között, mert látom, ahogy befeszül a hanghordozásomra, amit amúgy megértek…

— Bújj bele egyedül, ahogy szoktál, és szólj, ha sikerült! — hát nem vagyok meggyőződve róla, hogy átment az üzenet. Inkább visszafordulok.

P O Z I T Í V M O T I V Á L Á S — nyúlik el a gondolat a szélvédőn. Azt kellene most! Tudom. Csak azt nem, hogy hogyan. És ettől a hogyantól hirtelen levegőtlen lesz a tér és fülledt. Hú, de nincs most ehhez kedvem! — csattan fel bennem az önérzet. Apa egyből megneszeli a kínom:

— Anya, hagyd, majd én!

— Hagyom — és úgy nyugszom le a mobilomon scrollozva, mint a cumiját nyammogó kisbaba, nem is figyelek rájuk…

Arra kapom csak föl a fejem, hogy apa kiszáll a kocsiból, és felülteti Jonatánt az autó tetejére, hogy kizökkentse az ellenkezésből. De nem segít a magyarázat a miértre, csak nyegléskedik tovább, hát visszaülteti, és az egyre szögletesebb mozdulataira égtelen sírás a válasz. Elveszíti a türelmét, és kipenderíti az autóból a fűre, hogy akkor ott bömbölje ki magát. 

Úgy van, majd most megtanulja! — villant be, ahogy hátrafordulva elcsíptem a jelenet végét — Na, ez nem mehet így tovább! Mi az, hogy indulni akarunk mi, felnőttek, szépen kérjük, meg segítenénk is neki, erre ő itt variál! El vagy tévedve, kisfiam! — magyarázok gondolatban még 30 másodpercig.

Érdekes, hogy ha más szájából hallok ilyet, akkor kapásból megszólal bennem a riasztó, hiába tódultak hasonló érzések az én fejembe is az azt megelőző pillanatban. Mert egy lépéssel kiljebbről tisztábban látni: ha ezt abban a ráolvasós stílusban mondjuk, akkor mindkettőnkben csak növekszik a feszültség, ami hatására gyorsabban cselekszünk, mint ahogy gondolkodnánk…

— Apa, ne már! — csattanok fel hirtelen, mint akit megrázott az áram. Valószínűleg benne is felvillant már pár stop tábla, ahogy a szemébe meredve azt kiabálta neki, hogy ez nem így működik, kisfiam! Szót kell fogadnod! Érted? Elegem van ebből! — de már nem tudott leállni. Most lépne vissza ő is a gyerekhez:

— Menj arrébb! Majd én! — tuszkolom arrébb mérgesen. Mennyivel könnyebb már így, hogy rá haragszom, és nem a gyerekemre…

Ahogy most újra felidézem azt a pillanatot, mikor hátranéztem, észreveszem, hogy a jogosság nyomán érzett elégedettség is megbújt bennem, ami a revansra kész fölnőttek szülői élménye, mikor megbüntetik a gyereküket. Mert most ők jönnek! Ők diktálnak és ők büntetnek. Könnyen lekövethető, ahogy a tehetetlenségtől megtántorodott szülő hirtelen olyan erős kapaszkodót kap, amitől újra nyeregbe kerül — de legalább is legitimálja a reakcióját. Mert hát nem volt mit tenni már és ez most tényleg az a pont volt, amikor oda kell lépni. Meg ez a mozdulat, ez a hanghordozás és volumen az, amin ha nem is merengünk már felnőttként, ilyenkor mégis reflexszerűen visszaköszön a gyermekkorunkból.

Hány évtized távlatából működő mintákról is beszélünk? Nincs min csodálkozni. De vádaskodni sem, mert ne a múlt ellen beszéljünk, hanem a saját jelenünkről, és akkor nekünk talán nem emlegetik fel a gyerekeink később…

Vajon mi különbek tudunk lenni annál, amit olyan bosszantó, sőt fájó felismerni? Túl tudunk ezen lépni? Tudjuk másképp csinálni? Mert ez a kérdés. Ehhez kell a figyelem, nem a sebnyalogatáshoz. Ahhoz, hogy aztán ne kussoljunk a kocsiban hazáig, vagy ne essünk éppen egymásnak, hogy ezt most minek kellett?  És hogy meglássuk, ez nem az első eset volt, amit forgatókönyvszerűen így kanyarítottunk…

Anya éppen nem tud toppon lenni, leadja a jelzést apának azzal a jellegzetes, magas frekvenciájú hanggal, hogy már kivan. Amire apa begyullad, hiszen az már durva, ha anya se tudja kezelni! Azért ő megpróbálja, mert nem a tekintély elvén billeg az apasága, hogy egyből üvöltsön, amint ellenállást érez az utód részéről. De innen kezdve ér akár félgőzzel is, mert ott van már a biztosíték számára, mint a gyújtós, amit anya ejtett el egy mozdulattal — elvégre ő is csak akkor tud tüzet oltani majd, ha apa meggyújta…

Micsoda öntudatlan összjáték is ez a szülőség! — el bírnék még merengeni rajta. De leginkább ahhoz kell az éberség és a törődés, hogy a harmadik fél valóságát is meglássuk. Azét, aki ki van szolgáltatva a másik kettőnek. És nem fordítva — még ha sokszor úgy panaszoljuk is el. Az a gyerek éhes volt, éppen teli élménnyel egy órás dunai hajókázás után, fáradt is biztos. Számoljuk meg gyorsan, hogy hány ilyen összetűzésünk volt aznap? Biztos olyan rettenetes az a gyerek, mint ahogy abban a pillanatban éreztük? — és ennek nyomán — Biztos, hogy olyan béna szülők vagyunk mi magunk is, mint ahogy abban a pillanatban nyilal belénk a kétség, mire felhorkan az önérzet, hogy aztán lecsapjon rá?

Lépjünk tovább: mégis hogyan tudjuk majd legközelebb ennél jobban kezelni a helyzetet?

Az biztos, hogy minden egyes “jólsikerült” helyzet óriási erővel tölt fel — sikerélménnyel, szeretettel és magabiztossággal —, így bátrabban megyek bele a következő “agyameldobom” helyzetbe. De az igazán jó hír az, hogy egy valamit máris kihúzhatunk a szülői eszközlistáról, még pedig a MEGBÜNTETEM opciót, ami minden igyekezetünk ellenére belerondíthat abba a békés szemléletbe, ami mellett elkötelezettnek érezzük magunkat.

Kedves Anyák és Apák! Újra figyelmeztetnem kell magam valamire, ami hátha nektek is jól jön alkalomadtán. Arra, hogy nem kell lamentálni! “Ez az a pont? Most kell elcsattanjon az a pofon? Most kell megrángassam, hogy értsen a szóból? Sarokba küldeni, kirángatni a kocsiból? Nehogy a fejünkre nőjön”! Mert nem jön el az a pont, amikor CSAK ÍGY LEHET. Sőt, tegyük félre, töröljük ki, és máris sokkal közelebb kerülünk egy-egy helyzet feloldásához — a közös valóságunkhoz —, ha nem torlaszoljuk el az utat kettőnk között. 

Nekem sokáig bezavart ez az “opció”, mert azt éreztem, hogy sántít az empatikus szülő képe, ha pont 3 éves korára száll inamba a bátorságom — meggyőződésem—, és elkezdek afelé tendálni, amin külső szemlélőként megbotránkoztam a még újszülött babámmal a karomban… Egyre többször viselkedtem úgy, ahogy nem akartam utólag. És olyanokkal takaróztam magam előtt, hogy “Hát én is kiborulhatok!”, meg “Mi is felnőttünk valahogy!”, de egyáltalán nem éreztem elememben magam. Nem véletlen! A szülő, akiben kűzd a jóérzés a sorozatosan elkövetett negatív lépéseivel szemben, lépten-nyomon felbillen, semmi sem megy gördülékenyen, míg végül azt érzi, hogy az egész nap egy harc ezzel a gyerekkel! — Nem inkább önmagunkkal?

Bekötöm a kicsit, pár józan szóval nyugtatom, az ő hangja is nagyobb, mint a sérelem, vagy csak érzi, hogy már kifelé jövünk belőle, hamar enyhül. Apa tobzódik még mögöttem állva, hogy visszaléphessen a kisfiához. Jól ismerem már ezt az vétkes ábrázatot, nem kell tükröbe néznem nekem sem olyankor…

— Gondold meg, hogy mit mondasz most neki, nem kell a hullámzás… — és csak a kezemmel jelzem, hogy most ne kezdje el ölelgetni, meg bocsánatot kérni tőle. Hagyjunk egy kis időt, utána átbeszéljük…

— Vezetek én. Ki kér egy fél kiflit? — van rá jelentkező.

Elindulunk.

— Hát ez borzasztó volt…

— Az.

De legalább újra egyirányba tartunk…

„Egy átlag kétéves óránként 20-25-ször mond ellent a szüleinek” – állítja egy tanulmány.

11 és 15 hónapos korunk között mind megtanulunk egy csodálatos szót: Nem!

Ez a felfedezés pedig teljesen felvillanyoz minket. Megtanuljuk, hogy különálló, autonóm kis lények vagyunk, ráeszmélünk, hogy saját akaratunk van, és ezzel hatással lehetünk mindarra, ami kis világukban zajlik. Boldogan ismételgetjük, hogy „Nem, nem, nem!”, valahányszor alkalmuk nyílik rá.

Tőlünk ez a Nem! tulajdonképpen egy hatalmas Igen! Életerőnk egyszerű és nagyszerű kifejezése.

A szüleink eleinte még cukinak tartják, aztán általában már nem nagyon örülnek neki, mert sok esetben ezzel a fejlődési fázissal kezdődik a dackorszak. Primitív életerőnk eksztatikus kinyilatkoztatását többnyire nem követi megerősítés.

Mondott ilyeneket valaha valakinek az apja vagy az anyja?

„Úgy szeretem, hogy ilyen kis független és önálló vagy!”

„Látom, kezded megtanulni, hogy kiállj a magad igazáért. Ez később nagy segítségedre lesz!”

Az üzenet, amit tőlük kaptunk inkább ezekre rímelhet:

„Ne merészelj feleselni velem!”

„Ezt még csírájában kell elfojtani!”

E mellé néha a büntetés vagy a testi fenyítés ígérete – vagy valósága – is társult. És szinte minden esetben szeretetmegvonással járt: a szülők magára hagyták a hisztiző kisembert, akinek semmilyen más eszköze nem volt arra, hogy meghallják az „Nem!”-jét.

Ebben a tehetetlenségben és teljes függőségben hamar megtanuljuk eltitkolni a „Nem!”-jeinket. Jön helyette a nyafogás, a passzív ellenállás és a manipuláció. Mire elérjük a felnőttkort, addigra sokszor teljesen elveszítjük a kapcsolatot a saját, belső igényeinkkel, sőt, saját belső iránytűnkkel is, amely megmondja, mi jó nekünk.

Így, amikor a saját gyerkőceink rákapnak a NEM szóra, agyunkban megszólal a vészcsengő. Tudjuk, hogy a NEM veszélyes szó, még ha nem is tudjuk, pontosan miért. Azt gondoljuk, ilyenkor rögtön akcióba kell lépnünk, és meg KELL tanítanunk a gyerekeinknek, hogy ki is a főnök. Ha a gyerek – legyen bár két éves vagy tizenkettő – dacol velünk, arra mi érzelmi pofonnal reagálunk, amivel jól helyre tesszük őket.

A gond az, hogy a gyermeki ellenállás egyáltalán nem jelent veszélyt, sem ránk, sem a gyermekeinkre nézve. A dac csupán annak a jele, hogy a gyerekünknek valami baja van. Ha ilyenkor vasököllel csapunk le rá, azzal soha nem a valódi problémát kezeljük. És, hogy mi a valódi gond? Talán az, hogy gyerekünk úgy érzi, nem figyelünk rá. Vagy felzaklatta valami, és tőlünk várja, hogy biztonságos közeget teremtsünk számára, ahol kisírhatja magát. Vagy arra van szüksége, hogy megtanítsuk neki, hogyan fejezze ki az igényeit és az akaratát anélkül, hogy nekitámadna a másiknak. Vagy egyszerűen csak úgy érzi, meg kell védenie az integritását.

Ha már kiskamasz vagy kamasz a gyerek, annak örülni kell. Kutatások bizonyítják, hogy azok a kamaszok, akik hajlandóak szembeszállni a szüleikkel, nagyobb valószínűséggel fognak kiállni a társaikkal szemben is. (Elvégre hazudhatna is, hogy elkerülje velünk a konfrontálódást, és a legtöbben ezt is csinálják.) És azok a gyerekek, akik képesek megvédeni az igazukat, ezt már totyogóként elkezdik elsajátítani.

Szóval, bár nagy a kísértés, ez nem arról szól, hogy ki a főnök. A gyerek tudja, hogy a szülő a főnök. Ez a történet arról szól, hogy a gyereknek joga van az érzéseihez, miközben a szülő továbbra is ellátja a feladatait, vigyáz a gyerekre, és ésszerű határokat szab a viselkedésének.

Úgy is lehet nemet mondani, hogy a saját igazunkat sem adjuk fel, és a gyerekkel kialakított pozitív kapcsolat is megmarad. Igenis megoldható, hogy a saját igényeink tiszteletben tartása mellett a gyerek azon – egyébként korának nagyon is megfelelő – igényét is elismerjük, hogy érvényesíteni akarja a saját akaratát. A titok?

1) Ha a gyerek nemet mond, azt ne tekintsük támadásnak, amit vissza kell vernünk. Tekintsük inkább igennek, amivel beleegyezik abba, hogy tárgyalásokat folytassunk. Minden ilyen „tárgyalás” lehetőséget nyújt arra, hogy partnerként kezeljük a gyerekünket, és ezzel olyan kapcsolatot alapozunk meg, amely az elkövetkező években rengeteg örömöt nyújt. Arról nem is beszélve, mennyivel jobban viselkedik majd a gyerek.

2) Ne vegyük magunkra. A gyereknek joga van hozzá, hogy eltérő véleményen legyen. És az, hogy ezt az eltérő véleményt hajlandó is felvállalni, olyan erőre vall, amelyet táplálnunk kell

3) Figyeljünk oda arra a Nem!-re. „Azt mondod, nem, nem akarsz fürdeni, értem.” A gyereknek néha csak annyi kell, hogy meghallgassák, mit akar. És minél inkább azt érzi, hogy értik és figyelnek rá, annál kevésbé lesz szüksége arra, hogy ellenkezéssel hívja fel magára a figyelmünket.

4) Halljuk meg az Igen!-t a Nem! mögött. „Nagyon szeretsz ezzel a lovacskával játszani, és nem akarod itt hagyni őt a fürdés miatt, igaz? Akkor gyere, folytassuk a játékot a fürdőben, galoppozzunk be vele! Csupa por ez a lovacska az egész napos vágtázástól.”

5) Kerüljük meg a Nem!-et: a kérésből legyen játékra felhívás. A váltás úgy lehet zökkenőmentes, ha mi magunk alkotjuk a hidat. Nincs olyan gyerek, aki ellen tudna állni egy ilyen invitálásnak: „Mássz a hátamra, cowboy! Irány a hegyek között megbújó fürdőkád!”

6) Kerüljük meg a Nem!-et: kínáljunk a gyereknek választási lehetőséget. Így mindketten megkaphatjuk, amit akarunk. „Nem akarsz a kádban fürdeni? Akkor inkább a mosogatóban csutakoljalak le téged meg a lovacskádat?” Nem mindegy, hol lesz tiszta?

7) Kerüljük meg a Nem!-et: tartsuk tiszteletben az önállóságát, de ne vonjuk vissza a kérésünket. „Most még nem akarsz jönni fürdeni? Jól van, akkor várunk öt percet. Aztán kimehetsz a konyhába, és kiválaszthatod, hogy melyik műanyag dobozzal akarsz játszani a kádban. Melyikkel lehet a legjobban öntögetni a vizet?” Ha valamire felhatalmazást adunk a gyereknek, az úgy hat, mint egy varázsige. Erőnek erejével sem lehet majd távol tartani a kádtól.

8) Álljunk be mi is a sorba. Mondjunk ilyeneket, vicceskedő hangon: „Bármint is csinálsz, be NE szállj a kádba! NE, NE, NE, ne nyisd meg a csapot! NE, NE, NE, ne vedd le a ruháidat!”

9) Tartsuk tiszteletben az önállóságát. „Szeretnéd te megnyitni a csapot, és eldönteni, milyen játékokat viszel be a kádba? Ki vegye le a ruhádat?”

10) Tanítsuk meg neki, hogy nem kell nekünk támadnia ahhoz, hogy kifejezze az igényeit, mert meghallgatjuk, és válaszolunk neki. „Nyugtalannak tűnsz. Ó! Rád ijesztett az a dal, amiben a kisfiú lefolyt a kád lefolyójába. Nyugi! Addig nem húzzuk ki a dugót, amíg a kádban vagy, aztán nézheted, ahogy lefolyik a víz. Látni fogod, hogy csak a víz tud ott lemenni.”

11) Csak mondjunk igent! Vessük össze, micsoda gazdagság van a mi Igen!-ünkben a gyerek Nem!-jéhez képest! Bízzunk benne, hogy képesek vagyunk mindkettőnket boldoggá tenni azzal, hogy a gyerek Nem!-jére a bennünk rejlő Igen!-ek energiájával válaszolunk. „IGEN, ideje fürdeni, és IGEN, hozhatod a lovadat, és IGEN, felveszlek a hátamra, és együtt megyünk fel a fürdőbe, és IGEN, nagyon szeretlek, és IGEN, GYERÜNK!” A gyerekre is át fog ragadni a nagylelkűségünk.

12) Ne titkoljuk a csalódottságunkat, amikor nem tudunk egyetérteni a Nem!-mel. Amikor muszáj a sarkunkra állnunk, és nekünk kell nemet mondanunk, azt mondhatjuk úgy is, hogy közben kifejezzük az együttérzésünket. „Sajnálom, édesem, de ideje fürdeni. Látom, ettől elszomorodtál. Szeretnél még játszani. Fogadok, hogy nagy korodban minden nap egész éjszaka játszani fogsz. Igaz?” (Erre tuti rávágja, hogy Igen!)

Ezek a példák mind a totyogós életkorból származnak, de, persze, nagyobb gyereknél is alkalmazhatók. És ha már kezdettől fogva ennek szellemében neveljük a gyerekeinket, akkor olyan kiskamaszok, kamaszok lesznek belőlük, akik határozottan őrzik az integritásukat, és közben tiszteletben tartják a miénket is.

Ne feledjük, mindig van rá mód, hogy mindketten megkapjuk, amit akarunk. Ha nem veszítjük el a humorérzékünket, és tiszteletben tartjuk mind a gyerek, mind a saját Nem!-ünket, akkor mindig képesek leszünk túljutni a Nem!-en – és hasznosítani a közvetlen mögötte megbúvó Igen! energiáit.

Written by Dr. Laura Markham, founder of AhaParenting.com and author of Peaceful Parent, Happy Kids: How To Stop Yelling and Start Connecting and Peaceful Parent, Happy Siblings: How to Stop the Fighting and Raise Friends for Life

Fordította: Garamvölgyi Andrea

Forrás: http://www.ahaparenting.com/blog/Getting_Past_No

Bloggereknek: ha továbbviszed a cikket, légyszíves ne hagyd le a forrást és a fordító nevét sem!

Igen, ilyen is volt az utóbbi időben. És vigyorogva fut be a szobába, majd’ hónaljig húzott nadrággal, hogy “Anyaa, kakiltam!”, és gombszemekkel néz rám, ahogy elhalad mellettem. Ó, ne már! — bődültem fel, de vesztemre elnevettem magam, mert nagyon vicces volt az a huncut arc, amit ehhez a világmegváltó ötletéhez társított. Nyilván ezek után a szituáció többször megismétlődött, de már egyáltalán nem tartottam viccesnek.