Ha megpróbálunk elszakadni a megszokott sémáktól – és van időnk kreatív megoldásokra –, akkor biztos, hogy mindig sikerül kitalálni valamit. Már azzal magunk mellé állíthatjuk a gyereket, ha látszik rajtunk, hogy eltökéltek vagyunk, és ő is segíteni fog megoldást találni.

„Hmm… nem akarsz fogat mosni… ÉS mégis valahogy meg kellene tisztítanunk azokat a fogacskákat, nehogy kilyukasszák őket a fognyűvő manók… Mit csináljunk, hogy mindkettőnk kívánsága teljesüljön?”

• „Mi lenne, ha előbb te megmosnád Mackó fogait, aztán én a te fogaid?”
• „Mi lenne, ha én mosom a te fogadat, te mosod az én fogamat?”
• „Mi lenne, ha elénekelném a kedvenc dalodat, míg fogat mosol?”
• „Mi lenne, ha felemelnélek, hogy lásd magad a tükörben, míg fogat mosunk?”
• „Mi lenne, ha olvasnék neked, míg fogat mosol?” (A lányomnál ez a módszer vált be a legjobban. Kamaszként még mindig olvasott magának fogmosás közben. Neki voltak a legtisztább fogai!)

Ha megőrizzük a nyugalmunkat, akkor szinte mindig sikerül úgy megoldani a helyzetet, hogy azzal mindenki nyer. Persze, ami ezen a héten bevált, az talán jövő héten már nem működik, így folyton keresni kell az új módszereket, és ez nem kevés kreativitást igényel a részünkről. De ahogy a gyerek számára egyre egyértelműbbé válik, hogy a fogmosás nem vita tárgya, úgy csökken az ellenállása.

Hogy ez „melósnak” tűnik? Az is!

Mind azt szeretnénk, hogy a gyerekeink egyszerűen csak tegyék, amit kérünk – főleg esténként, amikor már mind fáradtak vagyunk –, anélkül, hogy nekünk mindegy egyes alkalommal elő kellene ásnunk a kreativitásunkat és a türelmünket.

Csakhogy apró emberekkel van dolgunk, akiknek még fejletlen a homloklebenye. Még nem értik, miért fontos fogat mosni, és az önfegyelmük kialakulása is nagyon kezdetleges szinten áll. Ám az önfegyelemért felelős idegi hálózat minden egyes alkalommal tovább fejlődik, amikor ÚGY DÖNTENEK, hogy lemondanak arról, amit per pillanat akarnak (ami, ez esetben, a fogmosás elhagyása), és azt választják, amire mindennél jobban vágynak (ami minden esetben a szeretetteljes kapcsolat a szülővel).

Amikor kényszerítjük őket valamire, akkor nem ők döntenek, és nem is fejlődik tőle az önfegyelmük. Épp, hogy a velünk szembeni ellenállásuk és dacosságuk erősödik és fejlődik tovább.

Szóval igen, ez bizony nem kevés munka. De nem csak, hogy kellemesebb, mint lefogni a gyereket vagy megbüntetni őt, de jobban is szolgálja a gyerek fejlődését. Az ilyesmi sosem elvesztegetett idő! Az ilyen alkalmak tovább építik a kapcsolatunkat, erősítik a kötődésünket, és segítik a gyerek önfegyelmének kialakulását. Ilyenkor, ahelyett, hogy arra tanítanánk, hogy „akié az erő, azé a hatalom”, csodás tanulságokat kínálhatunk neki:

• Anyának és Apának fontos, hogy én mit akarok, és próbálnak velem együtt megoldást találni, ahelyett, hogy az erejükkel visszaélve kényszerítenének vagy fenyegetnének. Ez arra ösztönöz, hogy együttműködjek velük.
• Nem vagyok rossz gyerek azért, mert nem akarok fogat mosni. A szüleim megértenek. De attól még fogat kell mosnom.
• Az embereknek különbözhet a véleményük és az igényük; ha megerőltetjük magunkat, mindig találhatunk egy olyan megoldást, ami mindenkinek megfelel.
• Továbbra sem értem, miért olyan fontos a szüleimnek, hogy megmossam a fogamat, de nem olyan rossz dolog az. Még mókás is tud lenni, mert így közel érezhetem magam a szüleimhez.
• SZERETEM a szüleimet. Szuperek! Ezért megteszem, amit kérnek, csak mert ők akarják.

Mi többet kérhetnénk?

Written by Dr. Laura Markham, founder of AhaParenting.com and author of Peaceful Parent, Happy Kids: How To Stop Yelling and Start Connecting and Peaceful Parent, Happy Siblings: How to Stop the Fighting and Raise Friends for Life

Forrás

Fordította: Garamvölgyi Andrea

Az eredeti cikk 6 részletben, személyes kommentárral került közlésre. Lapozz előre-hátra az egyes lépésekhez!

Egy újabb gyöngyszemet teszünk közkinccsé Dr. Laura Markham engedélyével, amit Garamvölgyi Andrea fordítói munkájának köszönhetően, ismét magyar nyelven olvashattok!

„Nem tudom, hogyan lehet korlátokat szabni anélkül, hogy a következményekkel fenyegetőznénk. Például, ha a lányom nem akar fogat mosni. Az szóba sem jöhet, hogy erőnek erejével rákényszerítsem, így azt mondom, ha nem mos fogat, nem olvasok neki mesét. Nem értem, hogyan lehet meghúzni a határokat, ha nincs következménye annak, hogy ő átlépi azokat.”

Remek kérdés! Hogyan lehet rávenni a gyereket arra, hogy azt csinálja, amit akarunk, ha nem vetjük be az „erőfölényünket”? A fogmosás, egyébként, tökéletes példa, mert én sem ismerek egy olyan gyereket se, aki belső indíttatásból mosna fogat – és egy olyan szülőt se, aki soha nem került még ilyen frusztráló helyzetbe a fogmosás miatt. Ilyenkor ösztönösen büntetéssel fenyegetnénk a gyereket. Hiszen tényleg ez az egyetlen módja annak, hogy rávegyünk egy másik embert arra, hogy megtegyen valamit, amit nem akar. De ennek ára van:

• Elveszik az esti rutin egy olyan eleme, amely révén közelebb kerülhetünk egymáshoz (az esti mese.) Eredmény: egy gyerek, aki MÉG KEVÉSBÉ motivált az együttműködésre – most is, és más, fontosabb kérdésekben is.
• Elveszik a közös olvasás lehetősége, ami vitathatatlanul az egyik legfontosabb közös tevékenység és kapcsolódási pont szülő és gyerek között a nap folyamán, mind szellemi, mind érzelmi értelemben.
• Kialakul egy hatalmi harc. Fenyegetéssel akarjuk együttműködésre bírni a gyereket, ahelyett, hogy olyan kapcsolatot alakítanánk ki vele, amelyben magától AKAR együttműködni. Mit csinálunk, ha ez a fenyegetés többé már nem válik be? Akkor emelni kell majd a tétet, súlyosabb következményekkel kell fenyegetőznünk. Ez előbb vagy utóbb, de mindig zsákutcába vezet, kivéve, ha hajlandóak vagyunk erőszakot alkalmazni.
• És mindebből a gyerek azt tanulja meg, hogy a nézeteltéréseket fenyegetéssel és erőszakkal kell rendezni, ahelyett, hogy felismernénk mindkét fél nézőpontját, és találnánk egy kölcsönösen előnyös megoldást.

Nyilván nem ilyen eredményekre törekszünk. De vannak dolgok, amelyekből nem engedhetünk. Ilyen, például, a fogmosás. Mit tehetünk, hát?

Dr. Laura Markham erre rendre választ is ad, még hozzá egy jól lekövethető, átvehető, lemásolható formában. Folytatás következik!

A konfliktus minden emberi kapcsolat természetes velejárója. És ha gyerekek is vannak a háztartásban, akkor a konfliktusok néha a gyerekek előtt kerülnek felszínre. Ami, bizony fontos kérdéseket vet fel.

Sérül-e a gyerek attól, hogy veszekedni látja a szüleit?

Régebben a szakértők többsége igyekezett megnyugtatni a szülőket, mondván, hogy semmi baja se lesz a gyereknek attól, ha veszekedni lát minket, feltéve, hogy azt is látja, hogy utána kibékülünk. Azonban a legújabb neurológiai kutatások eredményei alapján megkérdőjelezhető ez a nézet. Kiderült, hogy – minő meglepetés –, a dühös kiabálás hatására megugrik a gyerekek stresszhormon szintje. Még egy alvó csecsemő is érzékeli a hangos, dühös hanghatásokat, az ő szervezetét is elöntik ilyenkor az ún. stressz vegyületek, és időbe telik, míg kiürülnek.

A kutatások, tehát, megerősítették, aminek bármelyik gyerek a megmondhatója, miszerint neki ijesztő, amikor a felnőttek kiabálnak egymással. Hiszen a gyereknek a szülei jelentik a biztonságot. Így, amikor a szülők „megvadulnak”, a gyerekek elveszítik a biztonságérzetüket, és a világ egy ijesztő hely lesz.

Ez a stresszreakció még sokáig érezteti hatását, a gyerekekből csak lassan múlik el a feszültség, ezért történhet, hogy például, nem tudnak elaludni, mert a stresszhormonok csak órák alatt ürülnek ki. Mivel a gyerek nem várhat vigasztalást a veszekedő felnőttektől, ezért elnyomja a félelmét, ami később szorongás, dacoskodás vagy rosszalkodás formájában bukkan fel újra.

Ami a legrosszabb, talán, ebben az egészben, az az, hogy ha a felnőttek kiabálnak egymással, abból a gyerek azt tanulja meg, hogy a nézeteltérések rendezésének „felnőtt módja” a kiabálás.

Van egyáltalán olyan helyzet, amikor jó, ha a gyerek látja, hogy a szülei valamiben nem értenek egyet?

Igen! Az csodálatos, ha a gyerekek azt látják, hogy a felnőttek tiszteletteljesen vitatják meg a nézeteltéréseiket, és úgy közlik az igényeiket, hogy közben nem dorongolják le a másikat. Magyarán, az egészséges vitákból a gyerekek is sokat tanulhatnak. Még akkor is, ha egy kicsit elszalad velünk a ló. A lényeg, hogy sikerül-e hamar megoldani a konfliktust, és a gyerekek annak is szemtanúi lehetnek, hogy helyreáll a rend, és rendeződik a szülők kapcsolata. Mert ezzel a kapcsolat erejéről és rugalmasságáról, ún. rezilienciájáról teszünk tanúbizonyságot.

Szóval nyugodtan beszéljük át és meg a kisebb nézeteltéréseket a gyerekek előtt. De ne feledjük: az már messze nem egészséges, jó példa, ha a vita tiszteletlenséggé és kiabálássá fajul. Érdemes ezt előre megbeszélni, és megegyezni, hogy ha a vita hevében valamelyikünk kezd kijönni a sodrából, akkor ott véget vetünk neki, és majd folytatjuk négyszemközt, csukott ajtók mögött. Válasszunk magunknak egy jelszót vagy kifejezést, amely jelzi a másiknak, hogy „értem, szeretlek, de kezd ez a vita túl heves lenni ahhoz, hogy a gyerekek előtt rendezzük, folytassuk inkább máskor”.

Ilyen esetekben, ha kezd eldurvulni a helyzet, hívjuk segítségül a humorérzékünket, és zárjuk le a vita „nyilvános” részét egy öleléssel, hogy a gyerek is megnyugodhasson, látván, hogy mindegy mennyire nehéz a helyzet, a felnőtteknek feltett szándéka pozitívan rendezni a vitás kérdéseket.

Mi a teendő akkor, ha a gyerek előtt veszekedtünk… és, hát, nem épp tiszteletteljes volt a hangnem?

Semmi pánik! A gyerek számára az ismétlődő élmény jelent valós kockázati tényezőt.

Végezzük el a következő kísérletet!

A kutatások azt igazolják, hogy ezek a gyakorlatok jó hatással vannak a párkapcsolatunkra is. Amellett, persze, hogy példát mutatunk a gyereknek egészséges kötődésre és vitára, amiből sokat tanulhat.

Közeleg a Valentin-nap, és talán nincs is jobb ajándék, mint egészségesebbé tenni az otthoni vitakultúránkat.

Egyre több minden került a hátizsákomba a nap folyamán, már kezdett beállni tőle a vállam. Véletlenül fejbe is kólintottam vele a mellettem ülőt a villamoson. Ráadásul a pántja is megreccsent, ahogy leszálláskor a hátamra vetettem. Az ajtó előtt végképp elszakadt, és kiborult belőle minden. 

Tele van a puttonyom!

Találó kifejezés arra, amikor túl sok súly nehezedik ránk és torkig vagyunk. Észrevétlenül meg tud telni az érzelmi puttonyunk is, amit pont úgy hurcibálunk egész nap, mint az igazit. Akaratlanul „megbántjuk” a másikat, „tartjuk magunkat” egész nap és jellemzően otthon „borulunk ki” a nap végén.

A gyerek is az érzelmi puttonyával a hátán érkezik haza. Minden belekerült, amivel napközben nem tudott megbirkózni. Ha nem sikerül kiüríteni estig, akkor nem biztos, hogy rakoncátlanság vagy éberség lesz a dologban, amikor kilenckor még pörög az ágyában. Próbáltál már egy megtömött hátizsákkal aludni?

Csináld az ellentettjét! – mint ami elsőre eszedbe jutott.

Amikor kigyullad bennem az a gondolat, hogy „Ez már tényleg felháborító/idegesítő/tarthatatlan viselkedés!” , akkor jobb, ha pont az ellenkezőjét csinálom annak, mint amit első felindulásból tennék vagy mondanék. Faramuci megoldás, de nekem bevált. Például nem tudtam még, mire megy ki ez a rendhagyó műsor tegnap este, de tudtam – mert már számtalanszor bebizonyosodott –, hogy ha most „nem oltom le”, akkor előbb derül ki, mi baja. Vagyis előbb tud elaludni.

Szüksége van a segítségemre!

Amikor célravezetőbb lenne türelmesnek lenni, de egyszerűen azt érzem, hogy úgy szabadjára engedném a gyeplőt – jelentsen ez bármit is, amit akkor tesz egy szülő, amikor bemérgesedett –, akkor kimondom magamban, hogy „Szüksége van a segítségemre”, és ettől megenyhülök, miközben elnézem, ahogy már másodszorra indul pisilni a kis pizsamás.

„Anya, ezt nem fogod elhinni! Nekem megint pisilni kell. Ez őrület, igaz?” – mondja kedélyesen HARMADJÁRA.

Némi hezitálás után azt válaszoltam, hogy semmi gond, menjen ki, ahányszor csak kell. Átvittem a fürdőbe a konnektorba dugható éjjeli fényt, hogy egyedül közlekedjen. Ezzel elejét akartam venni annak, hogy engem is bevonjon a zarándoklatba, ha mégis csak turpisság lenne mögötte. 

Utána sem tudott lenyugodni, de a kijárkálást abbahagyta. El kezdtem arról kérdezgetni, hogy mi foglalkoztatja ennyire. Milyen gondolatok vannak a fejében?

„Anya, engem olyan sok minden érdekel!”

Az csodás! Viszont engem az is érdekelt, amelyik nem hagyta aludni. Volt ma valami olyan az oviban, amit nem értettél? – kérdeztem. Ez a megfogalmazás korábban bevált. Felhozta, hogy nem érti, miért sírta el magát az egyik barátja, amikor az óvó néni kiküldte a rongyért, hogy feltörölje a vizet, amit előzőleg kiborított. Aztán tovább görgedte a szálakat, hogy történt még egy rossz azzal a kisfiúval: „M. ökörrel szembe ütötte, de ez titkos!” – Úgy érted, hogy a kezével? – úgy értette. Elmondta, hogy mit csinált erre az óvó néni és kik a verekedős gyerekek a csoportban. Talán ez nyugtalaníthatja? Ha mondok négy választást, kiválasztod hogyan érezted magad, amikor ezt láttad? – egyenként nyitottam az ujjaimat:

1. Ijesztő volt, kicsit féltél.
2. Érdekes volt.
3. Vicces volt. – Itt közbe szólt, hogy ez biztos nem, csukjuk is le.
4. Dühös lettél.

Megpuszilta a negyedik ujjam, hogy „Ez biztos”. Aztán az elsőt, és lehajtotta a másodikat is. Vagyis elsőre ijesztő volt a jelenet, aztán dühös lett. Biztosítottam róla, hogy én is pont így éreztem volna magam, és szerintem apa is. Onnan kezdve megeredt a nyelve, sok mindent megosztott az ovis élményeiből, aztán jóéjt kívántunk.

Erről maradtam volna le?

Van, amikor a szülőnek kell pontot tenni az este végére. De ez most kulcspillanat volt. Vagyis óra.

Ami azzal is telhetett volna, hogy kijövök, ám kis idő múlva ő is, megmérgesedve visszakísérem, megint ácsingózom mellette, végül hagyom, hogy nálunk aludjon el, ezért kialvatlanul ébredek azzal a mélyen munkáló érzéssel, hogy „nem tudtam urrá lenni a gyereken”, amit észre se veszek, csakhogy olyan feszült vagyok már korán reggel és mindenre kiakadok. Vagy ennek varációi. 

Még reggel is éreztette hatását az így éledt szeretés, megölelt és azt mondta, hogy „Téged szeretlek a világon a legjobban!” – ami felől voltak kétségeim az elmúlt napokban, de erről majd legközelebb…

Akkor gondoltam arra, hogy mindenképp megírom, ahogy ez zajlott, mert tudom, hogy milyen könnyen elfogadjuk azt a haragot magunkban, amivel a gyerek szobájából távoznánk. Vagy amivel ott hagynánk reggel az oviban, ha száz év volt, amíg átváltotta a cipőjét. Sajnos meglehet, hogy sokszor jobban tudunk haragudni, mint elfogadni és dicsérni. De szerintem ezen tudunk változtatni.

Szuper, hogy egyre több hasznos cikk kering a beszoktatásról. Időnként ugyan eltérő tanácsokkal, de a lényeg, hogy él a téma. Ahogy a szülésnél és a csecsemőgondozásban már megtörtént a paradigmaváltás – legalábbis egyre több fórum vonatkoztat el a korábbi gyakorlattól, és helyez előtérbe más szempontokat –, a kisgyerekek „intézményesítésének” módja is megérett az újragondolásra.

Úgy tűnik, hogy egyelőre a szerencsénken múlik, hogy mivel találjuk szemben magukat. Azonban általánosságban elmondható, hogy nem kapunk kellő tájékoztatást és támogatást ebben az érzékeny időszakban. De a pedagógusok sem! – derült ki számomra.

Ha nehéz az elválás…

Ebben a bejegyzésben csak az elválásra szorítkoznék. Azon belül is arra az esetre, amikor fennakadás van. Mindegy, hogy az első reggelen, a másodikon, vagy majd három hét múlva, de egyszer csak azt tapasztaljuk, hogy a gyerek ódzkodik bemenni a csoportba. Gyorsan elköszönünk, de ő a combunkra tapad.

Nyugodj meg, ez teljesen normális! Nem ciki, nem „túl anyás”, nem „anyámasszonykatonája”.

Ha tiltakozik az ellen, hogy lefejtsék rólunk, akármilyen kedves szavak kíséretében is teszik, igaza van a gyereknek. A testünknek is, amikor ösztönösen hárítanánk az óvó néni közeledést, mert összerándult a gyomrunk. A félelmeinknek már kevésbé, ha hajlamosak vagyunk engedni egy erélyesebb fellépésnek, mert a testünk már válaszolt a gyereknek – „Anya nem akarja, hogy elvegyenek tőle!” –, hát neki az a dolga, hogy kapaszodjon.

Nem tudok olyan élethelyzetet mondani, amikor rendben lenne, hogy ilyen módon válasszuk le magunkról a gyerekünket, kiváltképp egy idegen. Nincsen életveszélyben! Elkövetkező éveinek meghatározó helyszínére vezetjük be, ahol annyi klassz dolog vár rá! Felelősek vagyunk mind – szülők és pedagógusok –, hogy hogyan lépi át a küszöböt.

Ha elönt a pánik, inkább mondd ki, mert takargatni úgysem lehet, leveszi!

Mondjuk ki nyugodtan, hogy „A macska rúgja meg, micsoda helyzetbe kerültünk, kisfiam! Nem erre készültünk, igaz?” – vagy valami gyerekkompatibilis káromkodást követő együttérző mosoly, felkacagás, huncutság sokat oldhat a feszült helyzeten.

Utána viszont lépj a tettek mezejére!

Fontos. Ha nem tesszük, az óvó néni lesz kénytelen. Ha hagyjuk, hogy ő vegye el tőlünk, ellene fog kűzdeni a gyerek, így őt helyezzük a mumus szerepébe. Pedig kivel kell maradnia? – Vele. Ha csak egy kis bizonytalanságot látunk, de még nem fagyott le teljesen a rendszer, akkor hajrá, szorítsuk magunkhoz, mondjuk el határozottan, hogy „A kismajom három puszi után nagyot ugrik!”, számoltassuk háromig, és hoppázzuk be a csoportba!

Ha a gyerek találja ki az elköszönés módját, az növelheti a biztonságérzetét. Erre van leginkább szüksége. Miközben azt történik, amit a szülő akar, bemegy a csoportba. Mindenki jól járt. A bölcsiben közvetlenül a gondozó kezébe lendítettük át Jonatánt, kedves rutin lett belőle. Az ovi első napjaiban már ő találta ki, hogy a hátam mögött lépedelve jut el a csoportig, én nyitom ki az ajtót, aztán három számolást követően lép be a csoportba.

Amikor nem megy az elválás…

Még akkor sincs gond, ha elpityeredik, miközben vállán az óvó néni kezével lépdel a csoport felé, mert ha túlcsordulnak az érzelmek, ér sírni. Viszont, ha annyira befeszült, hogy csak kényszeríteni lehetne az elválást, akkor mérlegeljünk: megéri-e?

Nehéz szívvel gondolok vissza arra a napra, amikor a kisfiam sehogy sem akart bemenni a csoportba. Elismerve az első napok sikereit, az óvónők türelmesen hagytak, hadd próbálkozzon anyuka. Csakhogy mindenki eltűnt már a folyosóról – Három perc múlva zárják a kaput! –, és a kisfiam még mindig nem mozdult. Ettől bestresszeltem. Bármelyik pillanatban kijöhetnek érte! Ha akkor azt mondták volna, hogy „Semmi baj. Ha úgy érzi, hogy tíz perc múlva megindul magától a gyerek, akkor maradjon itt vele nyugodtan! Ne szórakoztassa, nógassa!”– akkor merek maradni. Nem bizonytalanodom el. Nem húzom fel magam és haragszom meg rá, hogy végül belefáradva hagyjam, hogy kivegyék a kezemből. Tompán álltam a csukott ajtó előtt, miközben ő mögötte üvöltött.

Ez egy elhibázott lépés volt az őt körülvevő felnőttek részéről.

Neked még van választásod!

Lélekjelenlét. Kicsivel több kellett volna ahhoz, hogy időt kérjek, ha már nem tudtam elejét venni a helyzetnek. De ki is sétálhattam volna vele aznap.

„Vajon miért tartunk jobban a „kihágástól”, mint a gyerek traumatizálásától?”

Már megtenném. Nem drámázva, menekülve a kölyökkel, mint egy anyatigris, mert azzal szabotálnánk a másnapot. Hanem például azzal a megegyezéssel, hogy:

„Ez ma nem sikerült kisfiam. Nekem sem. De ezzel nincs semmi baj. Holnapra jól összeszedjük magunkat, rendben? Nézd csak, itt egy kavics (rágógumi, zsepi, fecni, akármi) a zsebemben. Dugd el valahova, hogy holnap megtaláljuk, amikor jövünk. Ha akkor is megijednél, erről tudni fogod, hogy idáig már eljutottunk: jól  belekapaszkodsz, és sikerül besétálni a többiekhez. De a terv titkos, rendben? Csak annak mondjuk el, akinek mi akarjuk.”

Ha ismétlődően kényszeríteni kell az elválásra, az hosszútávon több gondot okozhat, mint egy elbliccelt nap. Nem lesz belőle rendszer, „elkapatás”, ha ahhoz tartod magad, amit elmondtál. Ha játékot és együttérzést ajánlasz a dráma helyett, az a bizalmát erősíti benned és önmagában. Ezt a muníciót rejted a kavicsba!

Nem arra buzdítalak, hogy első adandó alkalommal lelépj a gyerekkel. Csak egy megerősítést szerettem volna adni arról, hogy van választásod, mert engem visszavetett, hogy fel sem merült bennem.

„Nem tudom, hogy csinálod, de ehhez valami irdatlan energia és türelem kell… Én tuti megsértődtem volna, és hagytam volna csalódottan az egészet a francba.”

Elhiszem! Mert én is csináltam már így nem is egyszer…  Akkor hogyan sikerült most másképpen?
Röviden: a hosszútávú érdekeimet tartottam szem előtt. Hangozzon ez bármilyen hülyén is…
Hosszabban kifejtve pedig úgy, hogy 6. éves anyukaként sok jó tapasztalatot szereztem már arról, hogy mennyire megéri a megoldásra hajtani. A megoldás rendszerint az, hogy nem ülök fel a haragnak, megsértődésnek, amit elsőre érzek. Hanem megvárom, amíg lecsillapodom, és utána leegyszerűsödik minden. Meglátom, hogy ez most miről szólt nála és miről nálam, hogy hol mentünk el egymás mellett. A viselkedés kommunikáció, üzenet. Főleg egy gyereknél, aki sokszor még nem tudja nyíltan a szemünkbe mondani, hogy mi bántja, ahogy olyat se, hogy „már pedig így nem beszélsz velem”, „több tiszteletet, ha hozzám beszélsz”…

Megfogadtam már, hogy vakon bízhatok abban a döntésemben, hogy nem reagálok azonnal. Hacsak nincs vészhelyzet. Az pedig nem vészhelyzet, ha a gyerekem éppen nem söpri fel a kajamaradékot az asztal alól, hiába kérem. Ahogy az sem, ha éppen nem öltözik fel, nem jön enni, nem mossa meg a fogát, nem száll ki a kádból…

– Soroljam még azokat a helyzeteket, amikre rendszerint úgy lendül az egonk, ha „nem fogad szót!!!”, mint ősanyáink inaiban az ösztön, mikor a kardfogú elől rántotta el a gyereket? – nem viccelek!

Csak túlzok egy kicsit, hogy megértsük végre, a mi életünkben már sokkal nagyobb jelentősége lenne a „finomhangolásnak”, az érzelmi nevelésnek, mint ezekkel az elnagyolt mozdulatokkal való ámokfutásnak (túlzok?!), amit gyereknevelésnek hívnak jelentőségét vesztett ösztönök, idejét múlt társadalmi rendek közé rekedve. (Mert hogy jellemzően a városi, de a falusi gyerek sem „a családi gazdaság legkisebb egysége” már, akinek idejekorán „tudnia kell a helyét” az életben maradásért…)

Aztán ma elgondolkodtatott, hogy még az is lehet, hogy a testi kontaktusunk elutasítása is az üzenet része volt…!!

– Tudod miért adok neked egy puszit?
– Mondd!
– Mert annyira szeretlek.
– Tudod miért adok neked még egy… a második puszit? Mert… Ezért! – mutatta a kis üveget.
– És tudod miért adok neked a harmadik puszit?
– Mert nagyon szeretlek.

A szennyeskosarat a ráerősített fürdőköpeny madzagnál fogva vonszolja a fürdőből az ebédlőn át a WC felé. Hagyom, amúgy is éppen Triniti-módban próbálok rendet tenni 10 perc alatt, mert nem érdemes több időt rászánni!  — ez a “dumám”, ami nem mindig jön be…

— Jó, akkor ezt pakold vissza, légyszíves! — sóhajtok nagyot azzal szembesülve, hogy kipakolta az összes ruhát a WC elé. Fülig érő vigyor a válasz. Hahahah zsivány vagy! De én tuti nem szedem össze! — kungfupanda tekintet ON.

Megyek tovább a lakásban, darálom a rendet, közben kitalálom, hogy mit főzzek és megkérem még 1-2x, hogy azt szedje fel. Nem szedi, nyafogni kezd, hogy ő nem tudja. Járkálás közben folytatom: Nem érdekel, te szedted ki, pakold vissza! Lézeng a lakásban, nyafog. Állok a konyhapultnál, magyarázok. Odajön és levesz egy banánt.

— Azonnal kezdd el! Mert ha nem kezded el… Jó, csak egy banánt, de utána felszeded!

Irtó lassan eszik. Nem érdekel, visszapakolok inkább én, csak tűnjön már a szemem elől a rumli! Egyre mérgesebben hajlongok, sajnálni is kezdem magam, feljön minden vélt és valós sérelmem, amikkel alapból jól eléldegél egy szülő, ha nincsen különösebb trigger, ami felszínre hozza, de most van. Puffogva rángatom vissza azt a sz’rt a fürdőbe, miközben folyamatosan szapulom, hogy akkor nem kellett volna kihozni! Többet meg se próbáld! Elegem van már, hogy én pakolok, te meg folyamatosan rumlit csinálsz! blablabla — míg ő láblógatva ül a konyhapulton egy banánt eszegetve. Láthatóan elvesztette a fonalat, vagy legalábbis már a banán foglalja le a gondolatait, hiszen annak van íze, állaga, szaga. Nem vagyok kedves vele, nem hagyom, hogy segítsen adogatni a tojásokat, mikor főzni kezdek, mert éppen meg vagyok sértődve.

B) verzió

… Megyek tovább a lakásban, darálom a rendet, közben kitalálom, hogy mit főzzek és megkérem még 1-2x, hogy azt szedje fel. Nem szedi, nyafogni kezd, hogy ő nem tudja.

Megállok. Odamegyek. Leguggolok hozzá. És csak akkor kezdek el beszélni, mikor összetalálkozik a tekintetünk, hogy közben ne úgy szálljanak a szavaim a lakásban, mint a por (POR! Még fel kellene porszívóznom! De az várhat. 3 perccel több most, 18 perccel kevesebb később!)

— Figyelj csak! Már akkor tudtam, hogy ezt nem fogod felszedni, amikor megláttam, hogy kiborogattad. Miért jó, hogy itt a földön ez a sok ruha?

— Deanyaa! Ez egy híd.

— Egy híd?

— Igen. Azért kellett ideépítenem, hogy be tudjunk menni a WC-be, mert különben ezen a nagy tengeren kellene átkelnünk, és akkor vizes lenne a lábunk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy abban a pillanatban előttem is egy híd tornyosult, és nem egy újabb feladat, de legalább a végtelenképzeletű fiúcskámat láttam már magam előtt egy idegesítő kistestű helyett. Máris másképp tudtam hozzáállni!

— Gyere, számoljuk csak meg, hány darabból áll ez a híd! — mondtam hangosan, aztán suttogva folytattam a komoly anyaghangomon, mintegy kiszólva a szerepjátékból — Tudod, egyszer úgyis össze kell ezt szedni, és most segítek, de később nem tudok. —  Ki kezdi? — kiáltottam újra cinkosan.

Hamar eltűnt a kupac, ahogy elkezdtem számolva visszadobni a kosárba, ő folytatta. Még a kosarat is visszarakta a helyére. Aztán felültettem a konyhapultra, hogy elmajszoljon egy banánt, amíg főzök. Adogatta a tojásokat, én meg arra gondoltam, amire már annyiszor másfél éves kora óta, hogy a gyerekek eredendően jók. Csak merjünk felülemelkedni mindazon, amit eddig gyereknevelésnek mondtak  — bünetés, fenyegetés, megszégyenítés —, és akkor mindig visszatalálunk egymáshoz…

Minden jó, ha vége jó?

Tudom, nem úgy tűnik, mintha következetesen betartottam volna a szabályt, hogy pakolj el magad után! Mert amikor szabályokról beszélünk vagy hogy kijelöljük a határokat, akkor azt látjuk magunk előtt, hogy a felnőtt kimondja, mit csináljon a gyerek és a gyerek aszerint viselkedik. Ezzel szemben én megint csak játékot csináltam az egészből!

És valóban. Vagyis leereszkedtem a pulpitusról és azon a nyelven szólítottam meg, amit a gyerekek beszélnek — a játék nyelvén. Ettől máris jól érezte magát és megcsinálta, amire kértem: elkezdte visszapakolni a ruhákat. És nem ez lényeg?

Számtalanszor volt részem az A) verzióban is, ahogy gondolom neked is. Tudjuk mi a végkifejlet, ki hogyan érzi magát benne, és utána milyen tónusra lesz hangolva az egész nap. Tudjuk, mert nincs mindig energiánk a játékra. Mert néha még el tudunk bizonytalanodni, hogy nem kellene-e első szavunkra pattannia?! — és olyankor hirtelen követelőzésbe váltunk, ami pedig dominancia harcba torkollik…

Dr. Laura Markham megerősít abban, hogy mi, szülők is sokkal több örömet lelünk a gyereknevelésben, ha igyekszünk egy hullámhosszra kerülni velük, mielőtt kijavítanánk vagy bármire kérnénk. Mert az a gyerek, aki ezáltal szeretve és megbecsülve érzi magát, sokkal inkább együttműködik a szüleivel.

Ahogy a gyermek életéveinek száma nő, úgy csökken bennem a tudat, hogy én mindent tudok róla. De nyugtasson a mondás, miszerint a buta ember azt hiszi, hogy mindent tud, az okos meg tele van kételyekkel…!

Nehezebb dekódolni a problémás helyzetekben és bár a kételyeim működnek, nem éreztem okosnak magam, mikor rövid időn belül többször megismétlődött a jelenet, hogy őrjöngő sírásban tör ki előttem. Feltételezem, hogy az őt ért csalódás, pillanatnyi sikertelenség vagy megbántottság az oka. Elrohan a másik szobába és azt üvölti, hogy “Menj el! Menj innen! Nem érted? MENJ INNEN!” — bebújik az asztal alá.

Gondolhatnám azt, hogy nem tombolta ki magát a dackorszakban és most pótol, de erősen kétlem, hogy a kiegyensúlyozott majdnemötéves titka, hogy megvoltak-e a földön fetrengős jelenetek. Egyébként párszor ő is feküdt a földön, csak én is melléfeküdtem…

Gondolhatnám azt is, hogy ennnek most kell elejét vetni, mert mi az, hogy így odaüvölt nekem?!  De talán a jó kérdés ilyenkor úgy szól, hogy

Miért van az, hogy így odaüvölt nekem?

Láthatóan annyira bántja valami, hogy nem bír el vele. Megpróbálja, elrohan, elbújik, de nem akarja, hogy lássam sőt, visszabánt a számára elképzelhető legfájóbb módon. Elküld magától. Mintha csak azt mondaná, hogy

“Látod, Anya, így érzem magam! Ennyire meg vagyok bántva!”

Csak olaj volt a tűzre, ha megpróbáltam ölbe venni. Levegőért kapkodós sírásig feszült. Úgyhogy távol maradtam, és megegyeztünk abban, hogy miután lenyugodott, odajön hozzám, úgyhogy türelmesen kivártam. Azt gondoltam, hogy mégis csak nagy dolog, hogy le tudja magát nyugtatni!

Aztán egy reggel, mikor beléptem a szobájába, hogy jelezzem, elfogyott a mindjárt és tényleg öltöznie kell, egy morgás volt a választ és kezdte a “műsort”. Műsor, annak éreztem, mert nem volt semmi előzménye és láttam, ahogy szabályosan kezdi felspannolni magát: ide-oda toporgott, nyávogva, morogva, két kézzel túrta a haját és azt mondta, hogy

“Anya, menj innen, mert különben nem tudok nyugodt maradni! Menj innen!”

Ez nem az az őrület volt, mint korábban. Mérges volt, mert mint utólag kiderült, már csak egy játékot akart volna a helyére tenni és indult volna hozzám, de én megjelentem — a többedik hívás után, ezt aztán meg is beszéltük.

Túl felnőttesen hangoztak a szavai ahhoz, hogy ez tőle származzon. Hallhatta, amikor a nővéremmel erről beszélgettünk, és van annyira okos, hogy most bepróbálkozzon vele. Megerősített ebben a feltevésemben az, hogy kedvesen határozott szóval elejét tudtam venni. Volt egy pont, amikor majdnem tényleg átbillent, de valahogy megnevettettem, és elszállt a feszültsége.

Viszont péntek este minden attribútum adott volt — éhség, fáradság, figyelemhiány —, hogy egy óvatlan mozdulatomra újra a fentieket produkálja. Igaziból. Felkaptam és átvittem a másik szobába, hogy csak ketten legyünk. Bebújt az asztal alá és kiabált, hogy menjek el.

Felélénkültek a kételyeim, hogy biztos jól kezelem-e a helyzetet? De stabilitást adott, hogy tudtam, végre nincs bennem düh, szégyen, sem félelem, ami könnyen gúsba köti a szülőt egy-egy ilyen helyzetben, és szó szerint moccani sem bír vagy az érzelmei bábjává változik…

— Figyelj csak, most nem megyek ki egyből…

— De, de menj ki, menj innen!

— Nem, most itt maradok. Jonatán, figyelj rám, minden rendben, mérges lettél, ennyi történt…

— Anya, menj ki, hagyjál, itt akarok maradni! Majd kijövök… — ezek szerint pontosan tisztában van a helyzettel.

— Jó, az jó lenne. Csak egy baj van! Ugye nem fogsz felmászni az asztalra? — kérdően néz rám a könnyei mögül — Tudod, attól kicsit tartok, hogy én most kimegyek, te meg fölmászol az asztalra, onnan a polcra, és ott alszol! Ugye nem fogsz? — fülig ér a szája — Figyelj, én tényleg kimegyek, csak kérlek, hogy ne csimpaszkodj rá a függönyre, mint egy kis majom, jó?! Jajj, tényleg! És légyszíves ne vetkőzz le pucérra, hogy aztán a nagymami kendőjét vedd fel palástnak! Kimegyek, nem gond, csak attól azért tartok, hogy meg fogod enni a nagymami rózsáját, amit itt van a vázában, ugye nem? Ha nem, akkor semmi gond, már itt sem vagyok.

— De hát az nem is ehető! — nevet fel szipogva.

— Én tudom, de kit tudja, hogy te most mit szeretnél itt csinálni! Megkeresel majd, ha megnyugodtál?

— Felhívlak telefonon.

— Oh, hogy?

— Így — a füléhez teszi a kis tenyerét.

— Az nagyon jó lenne! De hogy fogom meghallani a konyhában?

— Hagyd nyitva az ajtót, Anya!

Jó, kisfiam, én mindig nyitva hagyom…

Mindenszentek, temetőjárás. Begurulunk az utolsó helyszínre. Rozika apukája vonakodva veszi elő a kismotort, mert mindannyian tudjuk, csak percek kérdése, hogy az előretipegő huszonkéthónapos akarat egyszer csak megforduljon, és akkor kő kövön nem marad, de a majdnemötéves is jogosan vár már a sorára. Egészséges bömbölés kíséretében lépjük át a temető kapuját. Majdnemötévesem előttünk teper a motorral. Elkérem hát nővéremtől a csöpp unokahúgomat, vállalva a helyzet kihívásait…

Az nem megoldás, hogy elvesszük a nagyobbacskától a játékot, mert a kisebbecske sír érte. Ahogy az sem, hogy ignoráljuk a kisebbecske bánatát, “majd megtanulja” alapon. Mindkét reakciónkkal a köztük lévő kapcsolatnak ártanánk. Felnőtt részről ennél több energiára lesz szükség: empátiára és játékos nevelésre. De inkább ezekre “pazaroljuk”, mint az előbbiekre!

Első felvonás

— Rozika, mondhatok valamit? Nézz ide! Mondhat Imo valamit? — keresem a kivörösödött szemecskéket, de a nyakacska tekereg, hogy lekövesse az unokabátyja nyomvonalát.

— Jó — biccent aztán, ahogy szokott, és egy pillanatra abbahagyja a sírást, figyel. Jól van, már majdnem megijedtem, hogy nem fog ez menni nekem, mégis csak más bömbölő gyerekét tartom a kezemben! Nem a sajátomat, akinek ismerem a reakcióit, korlátait és képességeit — de kétségtelenül a drága nővéremét, aki körül hasonló légkörben cseperedhet ez a gyerek…

— Elkapjuk Jonát? Te meg én. Futi, futi! — próbálom rávenni a játékra, hogy kizökkenjen a regresszív állapotból.

Fut velem egy kicsit, de nem bír el a nagy érzelmekkel, kacagása újra sírásba torkollik. Muszáj megkérnem Jonatánt, hogy cseréljenek. Ha ennyiben hagynánk a helyzetet, akkor tényleg azt üzennénk vele, hogy sírással eléri, amit akar. Viszont ahhoz, hogy folytatni tudjuk, előbb le kell nyugodnia.

— Rozika, akarsz cserélni? — címkézzük a helyzetet.

— Cseje, Lozi! Jó — nagyot biccent.

Rozika nyargalászik a motorral, mi kézenfogva futunk utána. Nevetés, enyhülés.

Második felvonás

— Rozi! Csere! Gyere, most add oda Jonának a motort, és mi fussunk utána!

Látom, hogy érti, amit mondok, meg-megindul felénk a motorral, de aztán nagy ívben kikerül. Nem futunk már utána. Tovább segítem a megértésben:

— Nézd csak, Rozi, itt a kezem! Hol a te kezed? — megmutatja és érdeklődve figyel — Hozd ide a pici kezed, tedd az enyémbe, és akkor futi, futi Jona utána, jó?!!

Mosolyog, érti, de nem jön. Csak köröz tovább. Újra és újra elmondom neki, cinkosan, játékosan. Nem adom fel. Tudom, hogy sikerülni fog.

Minden gyerek épp annyira értelmes, amennyire annak tartjuk.

Meggyőződésem. És ez most a bizalomjáték. Megbízom-e abban, hogy ő eredendően jó, tehát amint megérti a felállást, aszerint cselekszik? Vagy fölnőttesen eltürelmetlenkedem, mert zavarbahoz — vagy már meg is sértődtem —, hogy nem csinálja meg, amire kértem, ezért kezdem kényszeríteni, amitől azonnal kihátrál, és így omlik össze a lépésenként felépített jelent. Egyszer kell csak kivárni, másodjára már rövidebb idő alatt is meglesz!

Mutatom a kezem, keresem az övét. Már kétszer leszállt a motorról, odahozta, de mikor Jona nyúlna érte, gyorsan visszapattan rá. Most tűnik csak fel, hogy a fiúcskám árgus szemmel figyel. Ez erősít meg abban, hogy minden jól van úgy, ahogy van. A majdnemkettőnek ez a dolga: félteni a vélt tulajdonát, a majdnemötnek pedig a példamutatás. Még a régi emlékek is visszaszöknek közénk egy pillanatra, amikor őrá vártam hosszú perceket… Hmn… megérte. Most ő is tud várni itt, velem.

— Még várjunk egy kicsit, jó? Ez most fontos. Mindjárt ide fogja adni, figyeld csak!

— Rozikám, gyere, cserélj Jonával! Ügyesen! Gyere, gyere!

Magyaráz magának a kislány, ahogy a majdnem beszélő babák csinálják.

— Jona, motoj, cseje, nem, nem cseje, motoj, gyeje, cseje…

És siker! Megtapsolja magát ő is. Mi is. Futunk Jonatán után kéz a kézben. Akkora bulit csinálok belőle, amekkorát bírok!

Harmadik felvonás

— Jozi cseje!

Jona se egyből hozza vissza a motort, kell neki is egy kis kitérő. Futunk utána még egy kört.

— Jona, gyere cserélni! Ez most fontos. Így mutatod meg Rozikának, hogy vissza tudjátok cserélni! — szerencsémre jön és cserél, elvégre rá jutott a nagyfiú szerep.

A visszacserével érünk körbe. Ez már a megerősítésről szól, hogy oda tudja-e adni megint, mikor Jona kéri és a meggyőződésről, hogy ő is visszakapja tőle. Még jópárszor sikerül nekik.

Csattanó

Alig bírom betuszkolni a mellkasom az autóba! Nagyon megdicsérem Jonatánt, hogy türelmes volt Rozikával és hogy milyen klassz dolog, hogy megtanítottuk a cserére!

— Igen, mert ez úgy van, hogy mindent, amit én tudok, azt megtanulja tőlem a Rozika. És mindent, amit én tudok…

— Ahmn — meghatódva várom a folytatás.

— … azt meg apától tanultam!

— …

— Gyere ide, hadd tűrjem be a derekad!
(Ezt ti is így mondjátok?!)
— Ne, anyaa, nem akarom!
— Értem, de ez így nem jó, mert kilóg… — megindultam felé, miközben elmondtam, hogy miért fontos, hogy ne lógjon ki a dereka, persze velem szinkronban ő is megindult, csak ellenkező irányba.