Ebben az időszakban szülői munkaköri leírásunk summás része betegeskedő gyermekeink ápolásáról szól. Amit nagy gonddal, odaadással és ember felettinek tűnő energiával látunk el. Napokon át, újra és újra – aztán egyre ritkábban, ahogy az immunrendszer tanul.

Mi ebben az önismeret?

Lebetegszik a gyerek, egyszeriben megváltozik a napi rutinunk, minden korábbi tervünk, feladatunk visszahőköl, hogy előtérbe kerüljön a legfontosabb. Ha figyelmesen hallgatjuk mindazt, ami a fejünkben-lelkünkben zajlik ezekben a napokban, talán többet is megtudhatunk magunkról annál, ami nyilvánvaló: gondoskodom, tehát vagyok. 

Összeállítottam egy kérdéssort, ami mentén elmélyíthető önmagunk megismerése, megértése: 

1. Mi az első gondolatom a beteg gyerekemet látva? 
2. Hibázatom-e magam vagy mást azért, hogy lebetegedett? 
3. Milyen a hozzáállásom a betegségekhez általában? 
4. Hogyan látom magamat ebben a megváltozott élethelyzetben? 
5. Hány nap után / milyen tünetek esetén viszem el orvoshoz?
6. Milyen viszonyban vagyok a nem gyógyszeres gyógymódokkal? 
7. Van-e olyan visszatérő tünet, amitől bepánikolok?
8. Hogyan hat rám az elesett, legyengült gyerekem látványa? 
9. Hány nap után kerülök mélypontra? 
10. Milyen megküzdési stratégiák alakultak ki a családban ezekre az időszakokra? 

Például 1) a beteg gyereket látva van, aki kifakad, hogy „Jajj ne, már megint!”, más meg lemondóan konstatálja, hogy „várható volt”. Vagy pillanatok alatt áthangolódik, és szinte örül, hogy kiszállnak egy kicsit a mókuskerékből. Ezzel az hangulattal érkezünk meg a helyzetbe. 

Vajon 2) eszünkbe jut-e mást hibáztatni, akár a gyereket, mert „nem vetted föl a sapkádat” vagy emészt a bűntudat, mert „biztos azért lett beteg, mert keveset voltunk együtt!” Esetleg a nagyszülőknek van egy-egy elejtett mondata, ami a szülői mulasztásunkat firtatja – és az milyen hatással van ránk?

Érdekes 3) a betegségekhez való alap attitűdünkre is ránézni. „Csak legyünk túl rajta mielőbb!” felkiáltással nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. A szezonális betegségeket a szükséges rossznak tekintjük, amin minden gyerek átesik ebben a korban. Vagy fokozott fenyegetettség érzés kezd eluralkodni rajtunk. Esetleg úgy interpretáljuk a betegségeket, hogy háborúban állunk a vírusokkal, bacillusokkal. Vagy egészen más megközelítésből úgy fogalmazunk, hogy „kellett neki a pihenő”?

És 4) ezekben a szenáriókban hogyan látjuk önmagunkat? Úgy érzem magam, mint egy cseléd, aki éjt nappallá téve kiszolgálja a gyermekét, a családot, vagy szuperanyuként tekintek magamra, akinek kulcsfontosságú a szerepe? Mekkora szerepet tulajdonítok az anyai jelenlétnek – babusgatásnak – a gyerek közérzetének javulásában?

Szintén ide kapcsolódik, hogy 5) konzultálni megyünk a háziorvosi rendelésre, ahol az orvos segítségével döntünk a kezelésről, vagy azért megyünk orvoshoz, hogy „csak adjon valamit, amitől jobban lesz a gyerek!”? (Alkérdések: mit várunk el a háziorvostól? Hogy kommunikálunk az orvossal, tudunk-e/merünk-e érdeklődni arról, hogy mit miért írt fel, vagy fel sem merül bennünk, „hiszen ő az orvos!”?)

Támaszkodunk-e 6) népi gyógyászatra (borogatások, pakolások, teafőzetek), vagy csak a gyógyszeres kezelésben bízunk?

Van-e mumusunk? 7) Betegségeket kísérő, visszatérő tünet alatt például a lázat értem. Sok hiedelem kötődik hozzá a mai napig (megerőlteti a szívet, a magas láz lázgörcsöt okoz, mindig csillapítani kell stb.), hiába változtak meg a lázcsillapításra vonatkozó irányelvek. Mi a legnagyobb félelmem, amikor lázas lesz a gyerek? Tudom-e, hogy annak mekkora valószínűsége van? Tudok-e „barátként” tekinteni a lázra?

Ide kapcsoldik az is, hogy 8) mit élünk meg az elesett gyermekünket látva? El tudjuk-e fogadni, hogy ez a betegségével együtt jár, és kísérjük, enyhítjük, amennyire tőlünk telik, vagy „nem bírom látni, ahogy szenved” alapon minden esetben fájdalomcsillapító gyógyszert adunk neki? 

Az aggodalom, a fáradtság juttat el a mélypontra 10), vagy inkább a megrekedtség, hogy akadályoztatva vagyok a betegség által abban, amivel szeretnék haladni? Hány napig tudok mindent eldobva, teljes szívvel ott lenni a gyerek mellett, és mikor érzem azt, hogy elfogytam: kezdek türelmetlen lenni, kelletlen? 

Fontos átgondolni, hogy 10) milyen stratégiák mentén szerveződik ilyenkor a családi élet. Egyértelmű, hogy mindent anya visz, vagy lehet rotálni a szerepeket, kiváltani egymást apával?

Milyen jó tulajdonsága – meglátása, tapasztalata, alap attitűdje – van az egyik szülőnek, amivel a másikat támogatni tudja ilyenkor, és fordítva? Hol vannak a gyenge pontjaink? 

Tehetetlenség és bizonytalanság

A tehetetlenség-bizonytalanság faktor növekedése nehezíti meg igazán ezeket az élethelyzeteket. Ez miből tevődhet össze?

Jelentős részére talán abból, hogy nem mi irányítjuk a körülményeket, és ez bizonytalanságot szül, ami tehetetlenségbe torkollik. Kinek mennyire erős a kontroll-igénye. Hiszen a gyerek nem kerül ki a betegségből egy csettintésre, nem tudunk bizonyosak lenni a pontos kórlefolyásban sem, vagy hogy mi okozta egyáltalán – sokszor az orvos sem. Itt játszanak fontos szerepet a korábbi tapasztalataink, megfigyeléseink. Tudok olyanról, aki a gyerek születése óta naplózza, hogy milyen betegségekkel találkoztak eddig, mi vált be, mi nem volt hatásos. Ez a tudatos odafordulás is egy módja a bizonyságérzet növelésének. Mert, hogy ennek a „faktornak” van egy része, amire hatással tudunk lenni, vagyis törekedhetünk arra, hogy normalizáljuk a helyzetet kísérő érzéseinket, még mielőtt eluralkodnának rajtunk. Más különben abból lesz a pánik. 

A fenti kérdések nekem ezen a téren segítettek eligazodni, ezáltal több tudatosságot vinni abba a nehéz élethelyzetbe, amit a január hozott – adott.

Használjátok egészséggel! 

Minden reggel és este gondolj a jó élményeitekre! Igyekszem ebből merítkezni akkor, amikor úgy érzem, hogy éppen nem tudom megteremteni a jelenben… — itt hagytam abba 2 nappal ezelőtt.

Szeretem meglátni a félhomályban imbolygó kis fejét, ami egy pillanat múlva az ölelésembe fészkel. Ráhúzom a dunyhát. Az elmúlt napokra gondolok, de most kifejezetten a jó élményeket keresem fel, a kapaszkodókat. Van egy párnapos, mikor a Vekerdy tanár úr előadásán vettünk részt. Készültem rá lelkileg, mert egy ovis nap után, sötétben megindulni egy másfél órás előadásra — 10 perc késéssel —, elég sok konfliktust rejthet. De ahogy a kistáskájával a hátán vidáman kilötyögött az ajtón már éreztem, hogy nagy baj nem lehet…

Jonatán előtt nem is tudtam Vekerdyről — emlékszem, amikor az első cikke szembejött velem —, azóta pedig úgy kísérnek a szavai, mint egy bölcs ismerős. A nézőtér tele volt apukákkal és anyukákkal, nagyszülőkkel. Az érzés, hogy MI mindannyian azért vagyunk most itt, mert hasonló törekvéseink, élményeink és kérdéseink vannak, már önmagában élmény. A Tanár úr bár sok gyakorlati példát hoz, mégis az előadás zömmel arról szól, hogy olyan meggyőződéssel egyszerűsít le a gyakorló szülők számára fontos dilemmákat, amit nemcsak a több évtizedes szakmai, de az élettapasztalata is megenged már. Megtehetné, hogy otthon ül, de neki még mondanivalója van számunkra, amit annyiszor elismétel, ahányszor lehetősége nyílik rá.

Hogy elhisszük-e a helybélinek, hogy arra zsákutca van vagy inkább meggyőződnünk róla magunk is… — már rajtunk áll.

Volt egy momentum, amikor a kisfiam véletlenül megreptetett pár darab puzzle-t, ami lassított felvételként szállt az előttünk ülő hajába, és ezen csendes röhögőgörcsbe gyulladtam ki, de az idő további részében szinezett és kirakózott és hangos nevetésben tört ki, mikor a fölnöttek is. Mennyire büszke voltam rá!

Valószínűleg nincsen megfejhetetlen történés a háttérben, ami miatt ilyen rossz állapotba kerültem a múlt hétre — és ami ne történt volna már meg korábban, jellemzően az év téli időszakában. Kivédhetetlennek érzem azokat a többedjére ismétlődő 1-1,5 heteket, amikor a férjemnek úgy összejönnek a munkái, hogy késő estig nem tud jelen lenni, én pedig a beteg gyerek mellől dolgozom — és ápolom, játszom vele, ellátom magunkat és az otthonunkat. Egyiket se viszem túlzásba, de mindegyikre van igényem.

Ebből viszont mégis csak az lesz, hogy végül ők visznek túlzásba engem…

Hiába tartom jónak az arányainkat alapesetben és örülök, hogy megtehetem, hogy ne vigyem közösségbe a gyereket, amikor nincs jól  — hogy egy pozitívumát említsem annak, amire nem véletlenül rendezkedtem be —, de az baj, hogy nincs B-terv a nem alapesetekre. És olyankor lemerül az ember.

Kicsit hadilábon állok még azzal, hogy belássam, nem gondoskodtam jól magamról. Egyrészt a fenti körülmények miatt,  másrészt azért, mert az önvádat, mint motivációs eszközt sikerült kicsorbítani az évek alatt, de most újra összekarcolt. Az ön-elfogadás mutatóm pedig mélyre csúszott.

Nehéz olyankor szeretni önmagamat, amikor úgy érzem, hogy nem szeretem jól a fiamat. Vagy nehéz jól szeretni őt, amikor nem szeretem jól önmagamat…? — talán én ezt a kérdést viszem magammal az Újévre.

Imádok reggel elsőként kelni. Magamtól, pont abban a pillanatban, amikor a tudatom kipattan, hogy “Kössz, jól vagyok! Felkelhetünk.” Szeretem a szabálytalan dolgokat: elindítani a mosást reggelt, elpakolni az esti maradékokat, tornát immitálni a padlón heverve… A családomra gondolok és akiket szeretek, velük beszélgetek – magamban. Puhán lépek, teszek-veszek, gondoskom, szeretek, hallgatok, szeretnek, felelős vagyok, képes vagyok, kisimulok, egyedül vagyok. A határaimat fölrajzolom újra minden reggel, mert estére elmossa a nappali lárma, élmények, benyomások és tapasztalatok tolongása. Pedig nem fér mind belém, különben kipukkadok! Kialszom magamból, ami nem kell és újraformálom a rendszert: kész vagyok. Jöhet az a kócos, egy szál pólóban kóválygós kis alak, gyere felém, elkaplak! Jó a reggel!

Ma azzal hívott fel egy régi barátnőm, hogy állítólag megígértem neki, hogy nem fogom abbahagyni az írást akkor sem, amikor már nemcsak kismama berkekben mozgok. Hangosan felnevettem. Aztán visszagondoltam az életünknek arra az időszakára, amitől most apró tűszúrásokat érzek az orrcimpáim körül. Inkább elmaszatolom…

El tudtok képzelni egy nagy tölcsért? De olyat, aminek széles tölcsérét követően hosszú csőre van, majd a vége újra tölcsérbe torkollik? – és ezen a ponton már bizonyára nem is hívhatjuk szimplán tölcsérnek. Hívjuk inkább “bölcsérnek”, ami egy átvezetés a gyermektelenségből a szülőségbe.

Volt egy viszonylag nagy átmérője az életünknek, amit egy időre bele kellett suvasztanunk egy sokkal kisebb átmérőjűbe. Vannak, akiknek könnyen megy ez a “beszűkülés”, boldogan dobják el a felesleget. Vannak, akik kitartóbban ragaszkodnak mindenhez, amiben önmagukat vélték felfedezni.

Így vagy úgy, végül pár év múlva mindannyian hasonló fejjel keveredünk ki a tölcsér másik felén: nem csinálnánk vissza semmit, de jobb, hogy nem tudtuk az elején, mivel jár ez az egész

Viszont ezután jön csak a tranzakció második fele!
Szabad a pálya, nyitni kellene újra, felvenni a ritmust és teljes spektrumon tolni az életet előre! Sokszor átmenet nélkül, x idő kihagyása után. Vagy duplázunk, triplázunk, és megnyúlik az ez előtti szakasz. Vagy úgy döntünk, hogy kitaláljuk újra a hogyant.

Nemcsak a munkára gondolok, hanem mindenre: a szerelemre, a barátságra, a szokásokra, a vállalásokra és kihívásokra. Új formába kellene önteni egy csomó mindent. Hiszen a “cuccunk” egy része a túloldalon maradt, különben nem fértünk volna át vele. Mindenki lead valamennyit útközben. Van sok új “cucc” velünk, persze – egy gyerek már biztos -, hát még ami vele jár! De ha nem töltjük meg tartalommal az életterünket, akkor előbb-utóbb csak a hiányt tapogatjuk — a telefont esténként, a chipszes zacskót, esetleg mást.

Félelmetesen könnyű olyan családdá válni, amelyben nem jó gyereknek lenni, de még felnőttnek sem. Félelmetes, hogy teljesen mindegy, hogy ezidő alatt milyen sikereink vannak, hogy új házba költöztünk, hogy az eszméletlenül sok változó végül mind jó irányba mutat, ha nem bírunk kiszakadni a mókuskerékből. Ha nem bírunk JELEN LENNI. Egymással lenni. Apa fiával, anya férjével, gyerek az anyjával és ennek kombinációi. Mert idegesít, mert idegesítem, mert kiborítjuk, mert kiborít minket, mert kevés az élmény és sok a feszültség. Ha nem a megoldásra hajtunk, hanem a túlélésre…

Édesanyának lenni olyan volt eleinte, mint egy játék, egy szerep, amit próbálgatok — sokszor magam sem hiszem el, hogy túlélem, hát még a gyerekem… —, de amikor anya és dolgozó nő lettem egyszerre, na akkor kezdődött a felnőtt életem. Mert ott faltól falig újra csak én vagyok jelen, nincs a kezemben az a kis biodíszlet, ami éveken át feladatot és érzelmi forrást adott, mégis számolnom kell vele. Tartalékolni az energiát, a kedvet, és az adott pillanatban visszakapcsolódni hozzá. Ha nem is a lépteit figyelni már, de minden szavát — amit egyszer írtó lassan formál, másszor meg darál —, a történéseket körülötte és benne, az oda-visszahatást, ami már nemcsak mi vagyunk, hanem a tágabb környezete.

Úgy örülök, hogy az első pár évben annyi energiám volt rá! — mert most nincs. Hogy nem spóroltam ki belőle a figyelmet, a gondoskodást! — mert most megteszem. Kicsit elfogyok időnként, kevés amiből töltekezem, hogy aztán újra adjak. Adnom pedig kell. Anya vagyok. Szeretetem végtelen, türelmem véges, és mégis így szeret az, akiért még ennél is többre leszek képes — holnap. Ma kiposztolom ezt az írást, hátha társra találnak a gondolataim veletek, aztán, mint aki jól végezte dolgát, fürdök egy nagyot, mint a fimekben. Gyertya is lesz. És még több írás, mert az nekem jó. És téged mi tölt fel?

Én ébredtem elsőnek! Ezt nagyon szeretem. (Ha már az én alszom legtovább nem reális opció..) Szépek az alvó fiúk, gyönyörködtem is bennük egy percig, aztán huss, kitolattam az ágyból —  a hajnali vendég jobbról észre se vette, a bal oldali nyúlt volna a kezem után félálomban.

Már most süt a nap!! — mennem kell nézni! Nézni a teret, ami a lábunk előtt hever. A fák éledező lombját, a hegyoldalban ülő házak ablakán, a reggeli napfény játékát.

Könnyebb ilyenkor már az anyukáknak, erre gondolok. Ott sétál egy kisbabás, szoktam látni, nem ismerem, mégis tudom, milyen lehet neki most. Ilyenkor már jobb! Nem fáj úgy a reggel, a hideg, a menet, amit bevállalt…

Talán egy meleg italt is vesz majd hazafelé, ha addigra kinyit a pékség a sarkon – én azt tenném. Mert attól is egy kicsit jobban érzi majd magát. Szabadabbnak, vagányabbnak, anyábbnak – nemcsak egy robotpilótának, aki menetel. Apró, jóérzést hozó dolgok és helyzetek sokat tudnak lendíteni ilyenkor, emlékszem.

Mintha a kisbabával a látkép is “kisebb” lenne, szűkebb. Minden a makrókörnyezetről a szól, a mostról, egy adott hangulatról és folyik! – jellemző tulajdonsága. Nem órához igazított, előre lefixált időpontok egymásutánja, hanem egy felgyorsuló, lassuló folyam, egyik napból bele a másikba. Nem is csoda, ha egy kismama azt se tudja milyen nap van! Semmi haszna belőle.

Majd úgyis visszanyerik kontúrjukat a napok újra, lesz mindegyiknek időre meghatározott eleje és vége, de akkor már nem is a papírpohár lesz a kezében szombat reggel meg a menet, hanem talán egy bögre, a gyereke meg az ölébe gömbölyödve – alig fér el.
Hangulatos napot neked!

Én vagyok az édesanyád,
az ölelő kar,
a biztonságos meleg,
a tápláló test,
a szüntelen szeretet,
az odaadó szülőd és …
a lábtartód, ha úgy jó neked. 

Sikít, kiabál? Énekelj! Nekünk Bevált.

Gurulunk a mélybe, az anyaszív legsötétebb bugyraiba, amikor olyanokat gondolsz, amiket senkinek sem vallanál be, meg nem is igazán… Nem, dehogy, soha! De csak pörgeted magad tovább, egyre mélyebbre. Miért nem alszik már? Most miért sikitozik még mindig? Felkelti az egész házat! Még WC-re sem jöhetek ki nyugodtan?!!! De hát már evett!

Rolling in the deep… – hallom meg Adele bitangjó, karcos hangját a fejemben valahonnan (isteni jel). Csak becsukom a szemem és elkezdek vele énekelni — velem szinkronban pedig Fiacska sikít tovább a kiságyában…

“There’s a fire starting in my heart, Reaching a fever pitch and it’s bringing me out the dark”

… és egyre komikusabbnak, egyre viccesebbnek, egyre emberibbnek érzem a helyzetet. Már a kiságy mellett állok, ahol kezeivel, lábaival az égnek meredve kalimpál, mint egy hanyatt fordult kis bogár. Elneveti magát, amint meglát és vígan sikít tovább, én meg akkor vígan énekelek veled tovább, drága fiam, mert tudod mit? Már elszállt a mérgem is…