Szösszenet. Ami ha nem így végződik, akkor olyan súllyal nehezedik a napunkra, de a délelőttünkre mindenképpen, hogy még az ember lányának aktuális korához is hozzáadni tűnik vagy plusz tizet…
Szóval állok a zongora előtt, épp csak hátat fordítottam a gyermeknek, mert harmadjára felejtettem el és jutott újra eszembe, hogy írni szerettem volna a barátnőmnek már két hete. Ezt megelőzően a fürdőszobában jutott eszembe, mikor is okvetlenkedve megjelent ott is a gyermek, hogy… Nem is tudom miért. Csak úgy! Ma reggel így ébredt. Felemelem a telefont, hogy lefotózom, ettől mindig elmenekül. 1 percre.
“Sose foglalkozik velem! Persze ez mindig reggel van… dolgozik… Amíg apa alszik… Olyan rossz nekem…!”
Ilyeneket hallok a hátam mögül. Már váltottunk pár üzenetet a barátnőmmel, tőle is 10 cm-re áll a gyermek, küldi a fotót.
— Anya, megyünk egy kört a házban? — ezt már hangosan adresszálja. Egy papírdobozban ül.
Elköszönök. Majd folytatjuk. Egyszer. Valamikor. Most nem, mert még a végén behisztizek, mert miazhogy egy percem sincs és folyton ráfigyelek, erre ő meg azt mondja, hogy… És ha anya behisztizik, akkor lekiabál, meg szúrós megjegyzéseket tesz, leblamál és goromba lesz.
Hogy értessem meg egy egocentrikus ötévessel, hogy miért is vagyok kiakadva? Hogy nincs is igaza! De ami fontosabb, hogyan nyugtassam le magamat…?
Megkapaszkodom a bögrémben, és megpróbálom átstrukturálni a történteket valahogy úgy, hogy szót értsünk.
— Jonatán, reggel, miután felkeltél, hívtalak, hogy gyere, öleljük meg egymást…, igaz? — bólogat — Erre te bementél a szobádba, és becsaptad az ajtót! Becsaptad volna, ha nem akadna meg a padlószőnyegben… Foglalkoztál vele, hogy én mit szerettem volna? Vagy hogy mit fogok csinálni helyette? Nem! — kicsit megállok, hogy visszahúzódjon a sértettség a hangomból, meg a szemrehányás, mert az teljesen hatástalanítaná a mondanómat. Nem összeveszni akarok vele, se földbe döngölni.
— Jó, gondoltam magamban, akkor lejövök, megcsinálom a teát neked, kávét magamnak, és leülök olvasni. Közben te nem tudtad, hogy én mit csinálok, ugye? — mosolyog, mint aki rácsodálkozik erre — Aztán mi történt? Egyszer csak megjelentél, hogy csináljuk ezt, csináljuk azt! És amikor nem dobtam el mindent, hogy jó, csináljuk! — itt felkiáltok, hogy elnevesse magát — Na, akkor olyanokat kezdtél mondani, hogy én nem is foglalkozom veled! — itt megint meg kell állnom, mert mégis kezd a hangom a magasabb tartományba csúszni…
— Amikor bementél a szobádba, mert mást szerettél volna csinálni, én se álltam ott… Ugye nem álltam az ajtódnál, hogy de, de gyere, ölelj meg, te nem is foglalkozol velem? — inkább kérdezem, mint mondom, mert ha ő válaszol, az általában jobban átmegy.
— Nem… – mosolyog.
— Érted már? Én akkor elfoglaltam magam, amíg te is a szobádban. És közben eszembe jutott a Szilvi barátnőm, tudod, Dusi és Dejkó anyukája, és éppen neki írtam smst. De nem tudtam befejezni, mert amint megjelentél, azt akartad, hogy hagyjam félbe. Úgy éreztem, hogy ez nem igazságos. Persze lehet, hogy te még ezt nem is érted annyira, mert egy kis ötéves vagy, aki csak a saját szemszögéből tudja látni a dolgokat… — de a mondat végét már csak magamnak mormolom.
A saját szavaim mosták el a mérgem, mintha kellett volna a füleimnek, hogy kimondja a szám mindezt… Már nem akartam kidobni őt sem az ablakon, és láss csodát, erre kibukott a nap két felhő közül, és úgy terült el a nappalinkban, mint a jóérzés bennem, ahogy megnyújtotta a sziluettem mellette…
Úgy 5 percre. De lefotóztam! Belül is, hogy nyoma maradjon. Hogy ennek maradjon nyoma! — ne annak, ami akkor lett volna, ha meg se próbálok fölnőttként viselkedni, csak tolom magam előtt azt a nyamvadt dobozt, ami egyszerűen nem tud jópofa lenni, csak pont olyan, ahogyan én éreztem volna magamat, mikor két kör után szétesik…
]]>Pedig olyan jó volt. Annyival könnyebbé tette a napjainkat! Közelebb hozott, és közelebb is tartott minket. 24 napon át.
Emlékeztek még a Karácsony előtti “projektre”? Amikor nekiálltam gatyába rázni a kommunikációt a kisfiam és köztem? Sikerült változtatni. Az eredmény már másnap mutatkozott. Meg harmadnap és negyednap… Egy-két hét múlva kezdett szokássá formálódni az, hogy szépen és kedvesen szólítjuk meg a másikat, nem ripakodunk rá egymásra, nem fejünket ingatva, felhúzott szemöldökkel, pikírt hangon kérjük meg a másikat valamire, nem blamáljuk le és nem kussoljuk le egymást. Ha mégis felkúszna a hangunk abba az idegesítő, felső tartományba, akkor újrakezdjük a mondatot. Nem tévedés a többesszám. A gyerek pantomin művész módjára másolja a fejem! Fejünk.
A szemöldök dupla ugráltatása egészen muris, ezzel igyekszik nyomatékot adni a mondandójának. “Anya, megyünk legózni?” — dáing-dáing. De megy neki a magasra felhúzott és hosszan kitartott verzió is, leejtett szemhéjakkal, résnyire tátott szájjal: “Ezt most komolyan mondod?”. A fejingatással egybekötött verzió már a “Hányszor mondjam?” attitűdhöz párosul.
Van neki sajátja is, nem tőlünk koppintott arcmimika. Orrocska felhúzva, szemek könnybelábadva, szájacska vicsorít, majd kiált, hogy “NEEEEM!”, láb toppant, kéz ökölben. Amikor több hét után újra viszontláttam ezt magam előtt, akkor értettem meg, hogy eddig bírtuk. Eddig bírtam odafigyelni magamra.
Megakadhatnék az üvöltésnél, meg hogy mit pattog itt nekem, elvégre mindez nem sok tekintélyről árulkodik irányomba. De ez még leírva se tűnik releváns gondolatnak, mert a tekintély témakörét én más kontextusba és életkorra helyezném ki… Ezt minden szülő döntse el maga. Engem itt jobban érdekel a könnybelábadt szem — apró, árulkodó jel a szembeötlő reakció mellett. Mert ott lehet a nyitja, a miértje annak, amit annyiszor hangoztatunk mi, felnőttek: Miért vagy ilyen? Miért kellett ezt csinálni, kisfiam? Miért sírsz? Miért kiabálsz? Miért, miért, miért…?
Emlékszel még milyen érzés volt? — Ott állni a másik oldalon?
Mikor megindult a szoba felé, már harmadszorra szóltam neki, mert nem akartam, vagyis azt hittem, hogy tovább fog menni sáros cipővel, de csak a legós dobozig trappolt, ami az asztalon várta. Keringett még egyet a konyhakövön a dobozzal, mint a hóember a Szutyejev-mesében, és épp belekezdett volna, hogy “Anya, szerinted…?”, de erre rákiáltottam, hogy MOST vetkőzés van!
— Anyaa! — ekkor jelent meg a könnycsepp — De csak azt akartam… — tért volna vissza az előbbi gondolathoz a dobozra tekintve, ami engem abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, mert csak azt akartam, hogy vetkőzzön már le, mossunk kezet, érkezzünk haza…
— Te hallod, amit mondok? Most vetkőzés van!
— De anya! — förmed rám — Most én beszéltem! — próbálja ő is keményre venni, de elcsuklik a vége.
— Ez most nem az a helyzet! — szemöldökeim lecseszős pozícióban — Mert előtte már többször szóltam, hogy…
— NEEEEM! — üvölti el magát.
Összetört a mécses — mondják —, milyen kifejező! Elkomorodik a kis arc, még párat pislákol a szembogár, mielőtt eloltják fényét a könnycseppek. Majd beterít mindent a kiömlött viasz, és megdermed. Hogy szeded le úgy, hogy ne karcold fel…?
Megint túlzás volt reakcióm. Nincs jogom úgy beszélni vele, ahogy mással eszembe sem jutna. Ha ennyire fontos nekem ez a sorrend, akkor meg kell tanítanom neki, ehhez kell szoktani. Ha egyébként tudom, hogy máskor megy neki, sőt, önállóan végigcsinálja, akkor pedig muszáj tekintettel lennem a MOST-ra. És ez nem az a MOST, amit odakiabáltam — az én mostom— , hanem az övé.
Ő is szeret hazaérkezni, csak éppen másképp, mint én.
Belépünk és rámosolyog a lakásra. Még akkor is, ha előtte már minden baja volt a lépcsőházban, és tartottam a kapucnijánál fogva, amin annyira röhögött, hogy alig bírt lépni — én nem. Belépünk és felderül. Ráhasal a sámlira, nyűglődik egy kicsit rajta, hintáztatja magát, aztán úgy néz végig a lakáson újra, mint kisherceg a birodalmán! — vagy kiskakas a szemétdombon, nézőpont kérdése. Pásztázni kezd az a kíváncsi tekintete másfél méter magasságban. Így láthatta meg az asztalon hagyott legós dobozt. Hogy én eközben egyszerűen csak túl akarok lenni A Hazaérkezés Rutinján, és ide-oda cikázom, miközben vezényszavakkal bombázom — kit érdekel?!
Annyira fontos, hogy úgy legyen, ahogy én jónak tartom? Ahogy mi, rendes felnőttek csináljuk? De ő nem egy rendes felnőtt, hanem egy gyerek. Aki elképesztő módon játékot lát mindenben! — sokszor még 4 év után is rácsodálkozom, miközben én legszívesebb elbőgném magam, hogy haladjunk már…! Mert mi, felnőttek, haladni akarunk. Mindig. Ők nem. Ők csak lenni. És talán aki eleget tudott lenni, az tud majd később haladni…
Hiába a pozitív tapasztalat, mint megerősítés, mégis önkéntelenül vissza-visszakanyarodok a sápitozáshoz — csak hogy egy szóba tömörítsem mindazt, ami bőven túlmutat egy szócska jelentéktelenségén, hiszen az attitűd, amivel párosul káoszt gerjeszt maga körül.
Egy felismerésből könnyen lehet elhatározás. Az elhatározást sem nehéz tettekre váltani. De a tetteinket addig kontrollálni, amíg szokássá nem puhulnak — hát az nem egyszerű. Végül is a megdermett viaszt is csak lassan melegítve érdemes fölszedegetni…
]]>Vagy a gyereked.
Akkor nem vagy túl jól. Nem tudsz jó anyja lenni a gyerekednek sem. Se bizalmas jóbarátja önmagadnak, akitől most éppen herótod van, de nem kopik le. Itt jön, magyaráz, feszül, hülyeségeket beszél — pedig nem akarod. Nem úgy akarod! Nem így gondoltad! De egymás után hagyják el a szádat a szavak, ki vállalja értük a felelősséget majd?!
Amikor látod a következményeket. Szembesülsz magaddal, csak 110 cm-s verzióban. Ugyanúgy feszül, beszél, mondja, csinálja. Rádsóz, visít, kiált. Aztán nem sokra rá megint bújik, mintha mi sem történt volna. Rohadt egy libikóka! De te vagy a nehezebb…
Átveszem a szót. Szóval az utóbbi napokban többször lerúgtam volna magam nekifutásból. Például a lépcső tetejéről, amikor a többedik kérésre nem engedelmeskedő, beteg fiamat befenyegettem, hogy rá tudjam tekerni a kendőt, ahelyett, hogy… Amikor az ágyból kimenekülő, még mindig beteg fiam jobb combjára rászorítottam csendesen, ahelyett, hogy… Meg amikor a még nem teljesen felgyógyult gyerekemre ráripakodok, ahelyett, hogy…
Ahelyett, hogy összeszedném magam. Ha nem megy egyedül, hát segítséggel. Elfogadnám, hogy szarul vagyok. Függetlenül attól, hogy más szerint indokolt-e? Magam szerint érdemes-e? Van, hogy ez nem bír döntés kérdése lenni, egyszerűen így hozzák a körülmények. A tagadással pedig csak az elfojtásaimat növelem. És tanítom annak a gyereknek, aki többet érzékel belőlem, mint amit megérteni képes, hát kitesz belőle mindent a placcra:
“Tessék, anya, edd meg, te főzted!”
Már, ha hagyom persze és nem büntetem le, mert átlátom, hogy az a tiltakozás nem annak a kendőnek szól, hanem a feszültségemnek. Nem kér belőle. Hogy a nem alvás nem azért van, mert nem igényli, hanem mert még ott zsizseg benne az, ahogy az ebédnél rászóltam.
Ültem a játszótéren, és arra gondoltam, hogy most pont olyan szülő vagyok, akihez sokszor odaléptem volna. Akinek a kezei közül kitépi magát a gyerek és minden kedves próbálkozására fennhangon rávágja, hogy NEM, miközben a lapáttal dühösen odacsap a csúszdára, az anyja helyett.
Mit műveltem veled, kisfiam? Hát te is…? Úgy sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.
Régen meg voltam győződve róla, hogy egy szülőnek ezt nem szabadna hagynia. Ilyenkor oda kell lépni, határozottan elmondani, hogy most indulás, mert így nem viselkedünk.
Dehogy nem! Pont így viselkedtünk. Csak annak a gyereknek volt már annyi önkontrollja, hogy ne az anyja kezére csapjon, vagy karjára szorítson rá, hanem csak a csúszdán eresszi ki a feszültségét.
Most úgy gondolom, hogy ezt végig kell néznem. Látnom kell a haragját, szemtanúja kell lennem a tiltakozásának, hogy komolyan vegyem a saját problémáimat….
Nincs nagy trükk: becsatlakozom a játékba. Mutatom neki, hogy megtöltöm a süti formát:
— És mivel fogod, ha nincs is lapátod? — kérdezi olyan lesújtón, mintha nem is az ő szájából jönne ki a hang.
— Hát majd ezzel a fagyis formával belelapátolom — lapátolok, mint egy kisgyerek. — Kész is!
— Edd meg! — úgy veti oda, hogy teljesen elképedek.
— Kérsz belőle? — nem válaszol.
Ez nem ő. Felpróbálta a arckifejezésem. Közben eszegetem a homoksütit, megtetszik neki, elmosolyodik, visszaérkezett.
— Ha ezt megettem, és te is befejezted azt, akkor fussunk egészen a kapuig! Vajon ki ér oda előbb?
Futunk a kapuig. Aztán a jegyautómatáig. Majd a lépcsőházig. Hogy ezt miért nem tudtam elsőre is így csinálni?
Nem, ez már nem az a két év körüli dacosság, amin csak kőkemény kreativitással játszottuk át magunkat. Akkoriban nem állt volna fel hirtelen egy ilyen felkiáltásra. Meglehet, hogy a helyzet dinamikája már annyira beléivódott, hogy az is segített most: anya jön velem játszani, mert azt szeretném, aztán anya szól, hogy menjünk, és megyek, mert az is játék vele. De több hasonló szituációnk volt a napokban, amikor a sújtó mélyrepülésből egy csapásra együttműködés lett! Mintha azt akarta volna megértetni velem, hogy amíg rosszul bánok vele, addig ő is velem. Játssz velem anya, szükségünk van a nevetésre…!
Tegnap előtt, felnőtt nő módjára el bírtam mondani a következőket a páromnak — azt hiszem, érteni fogjátok a jelentőségét.
Muszáj elmondanom, hogy mennyire kivagyok. Légyszi hallgass meg! Nem kell semmit mondanod rá. Tényleg! Nem kell megoldást találnod rá egyből, ne is pánikolj be, jó? Biztos vagyok benne, hogy ha elmondhatom, már sokkal jobban leszek…
Megnyugtató, amikor csak úgy hullanak ki a szavak belőled, és a másik képes kellő humorral és megértéssel rendezni őket. Így került le a nyomás a mellkasomról és a lerúghatnék a titkos gondolataimból…
]]>