Egyre több minden került a hátizsákomba a nap folyamán, már kezdett beállni tőle a vállam. Véletlenül fejbe is kólintottam vele a mellettem ülőt a villamoson. Ráadásul a pántja is megreccsent, ahogy leszálláskor a hátamra vetettem. Az ajtó előtt végképp elszakadt, és kiborult belőle minden. 

Tele van a puttonyom!

Találó kifejezés arra, amikor túl sok súly nehezedik ránk és torkig vagyunk. Észrevétlenül meg tud telni az érzelmi puttonyunk is, amit pont úgy hurcibálunk egész nap, mint az igazit. Akaratlanul „megbántjuk” a másikat, „tartjuk magunkat” egész nap és jellemzően otthon „borulunk ki” a nap végén.

A gyerek is az érzelmi puttonyával a hátán érkezik haza. Minden belekerült, amivel napközben nem tudott megbirkózni. Ha nem sikerül kiüríteni estig, akkor nem biztos, hogy rakoncátlanság vagy éberség lesz a dologban, amikor kilenckor még pörög az ágyában. Próbáltál már egy megtömött hátizsákkal aludni?

Csináld az ellentettjét! – mint ami elsőre eszedbe jutott.

Amikor kigyullad bennem az a gondolat, hogy „Ez már tényleg felháborító/idegesítő/tarthatatlan viselkedés!” , akkor jobb, ha pont az ellenkezőjét csinálom annak, mint amit első felindulásból tennék vagy mondanék. Faramuci megoldás, de nekem bevált. Például nem tudtam még, mire megy ki ez a rendhagyó műsor tegnap este, de tudtam – mert már számtalanszor bebizonyosodott –, hogy ha most „nem oltom le”, akkor előbb derül ki, mi baja. Vagyis előbb tud elaludni.

Szüksége van a segítségemre!

Amikor célravezetőbb lenne türelmesnek lenni, de egyszerűen azt érzem, hogy úgy szabadjára engedném a gyeplőt – jelentsen ez bármit is, amit akkor tesz egy szülő, amikor bemérgesedett –, akkor kimondom magamban, hogy „Szüksége van a segítségemre”, és ettől megenyhülök, miközben elnézem, ahogy már másodszorra indul pisilni a kis pizsamás.

„Anya, ezt nem fogod elhinni! Nekem megint pisilni kell. Ez őrület, igaz?” – mondja kedélyesen HARMADJÁRA.

Némi hezitálás után azt válaszoltam, hogy semmi gond, menjen ki, ahányszor csak kell. Átvittem a fürdőbe a konnektorba dugható éjjeli fényt, hogy egyedül közlekedjen. Ezzel elejét akartam venni annak, hogy engem is bevonjon a zarándoklatba, ha mégis csak turpisság lenne mögötte. 

Utána sem tudott lenyugodni, de a kijárkálást abbahagyta. El kezdtem arról kérdezgetni, hogy mi foglalkoztatja ennyire. Milyen gondolatok vannak a fejében?

„Anya, engem olyan sok minden érdekel!”

Az csodás! Viszont engem az is érdekelt, amelyik nem hagyta aludni. Volt ma valami olyan az oviban, amit nem értettél? – kérdeztem. Ez a megfogalmazás korábban bevált. Felhozta, hogy nem érti, miért sírta el magát az egyik barátja, amikor az óvó néni kiküldte a rongyért, hogy feltörölje a vizet, amit előzőleg kiborított. Aztán tovább görgedte a szálakat, hogy történt még egy rossz azzal a kisfiúval: „M. ökörrel szembe ütötte, de ez titkos!” – Úgy érted, hogy a kezével? – úgy értette. Elmondta, hogy mit csinált erre az óvó néni és kik a verekedős gyerekek a csoportban. Talán ez nyugtalaníthatja? Ha mondok négy választást, kiválasztod hogyan érezted magad, amikor ezt láttad? – egyenként nyitottam az ujjaimat:

1. Ijesztő volt, kicsit féltél.
2. Érdekes volt.
3. Vicces volt. – Itt közbe szólt, hogy ez biztos nem, csukjuk is le.
4. Dühös lettél.

Megpuszilta a negyedik ujjam, hogy „Ez biztos”. Aztán az elsőt, és lehajtotta a másodikat is. Vagyis elsőre ijesztő volt a jelenet, aztán dühös lett. Biztosítottam róla, hogy én is pont így éreztem volna magam, és szerintem apa is. Onnan kezdve megeredt a nyelve, sok mindent megosztott az ovis élményeiből, aztán jóéjt kívántunk.

Erről maradtam volna le?

Van, amikor a szülőnek kell pontot tenni az este végére. De ez most kulcspillanat volt. Vagyis óra.

Ami azzal is telhetett volna, hogy kijövök, ám kis idő múlva ő is, megmérgesedve visszakísérem, megint ácsingózom mellette, végül hagyom, hogy nálunk aludjon el, ezért kialvatlanul ébredek azzal a mélyen munkáló érzéssel, hogy „nem tudtam urrá lenni a gyereken”, amit észre se veszek, csakhogy olyan feszült vagyok már korán reggel és mindenre kiakadok. Vagy ennek varációi. 

Még reggel is éreztette hatását az így éledt szeretés, megölelt és azt mondta, hogy „Téged szeretlek a világon a legjobban!” – ami felől voltak kétségeim az elmúlt napokban, de erről majd legközelebb…

Akkor gondoltam arra, hogy mindenképp megírom, ahogy ez zajlott, mert tudom, hogy milyen könnyen elfogadjuk azt a haragot magunkban, amivel a gyerek szobájából távoznánk. Vagy amivel ott hagynánk reggel az oviban, ha száz év volt, amíg átváltotta a cipőjét. Sajnos meglehet, hogy sokszor jobban tudunk haragudni, mint elfogadni és dicsérni. De szerintem ezen tudunk változtatni.

Ovi-after

Nem érdemes leteremteni a gyereket, amikor éppen „szét van esve” ovi után. Arra reagálni, amit látunk, ahelyett, ami mögötte zajlik. A cipőjét a szoba közepén hagyja, és inkább elnyúlik a kanapén. Lehetőleg valami jó zajos és céltalan játékba kezd, ami rombolásba is fordulhat véletlen. Kapható a játékra, mégis rosszfej közben, kárörvend, pillanatokra enyhül csak a homloka, de amint észreveszi, megint jól összeráncolja. Megölelni nem lehet, motiválni nem könnyű, koncentrált figyelemre képtelen. Birkózás közben könnyen elsírja magát vagy újra megharagszik, ha már épp „kiharagudott” volna. Ismerős?

Az ovi harmadik délutánján történt, hogy aznap a fenti hángulatban érkezett haza a nagycsoportos. A nagymamával folytatni próbálták a reggel félbemaradt játékot. De onnan kezdve, hogy nem ő nyert, megakadt a lemez.

Magyarázzuk el neki újra, hogy „De hát ez csak játék!” ? Pirítsunk rá, hogy „Ne csináld már ezt, mindjárt felborítod az asztalt!” ? Hagyjuk ott lemondóan, hogy „Ha majd lenyugodtál, akkor folytathatjuk!” ? Jelezzük, hogy vele van a baj, mert  „Veszíteni is tudni kell, fiam!„ ? Esetleg gúnyolódjunk, hogy „Most aztán itt a világ vége!”?

Újrakapcsolódás

Lihegve rogytunk össze tíz perc után a trambulinban, ahonnan jó volt elnézegetni a fölénk magasodó háztetőt és kék eget. Csuromvizes volt a ruhánk a tegnapi esővíztől, amit fölpacsáltunk ugrálás közben, erre hivatkozva könnyen berekesztettem a bulit, és vittem zuhanyozni.

Volt egy pillanat, amikor majdnem feladtam az egészet némi sértődöttség okán. Nagyon idegesítő volt, ahogy gumibaba módjára nyeklett a kezeim között, miközben fejhangon énekelt. Próbáltam szemkontaktusba kerülni vele, hogy „Oké, minden értek, de elég volt. Nagyon zavar ez a hang, légyszi’ hagyd abba, én is megtenném, ha te kérnél!”. Kezébe adtam a ruháját, és beálltam a zuhany alá. Jó lépés volt hagyni, hogy ezt már oldja meg ő. Mire felöltöztem, a szobában békésen matatott a legóval.

„Tessék parancsolni, a gyermek némi beavatkozás után, ismét jól működik!”

– adtam át a nagymamának, akivel estig eljátszottak.

Működik!

Ámulattal konstatáltam ismét, hogy ez nem humbuk, ez a kapcsolódás lényege. Aminek hiányát nem oldja meg egy mesenézés. Túl engedékeny lettem volna? Nem hagytam, hogy széttrollkodja az asztalnál a játékot, de azt igen, hogy kiugrálja magából a „zizit”. A keretek megvoltak, amin belül biztonsággal feloldódhatott. Ha nem viszem ki trambulinozni – sétálni, bújócsázni, lépcsőről ugrálni, amire épp lehetőségem van –, és helyette azon bosszankodom, hogy „Nem lehet vele bírni!”, biztos egy rossz hangulatú délután elé néztünk volt. Hiába lett volna annyi könnyebbségem aznap, hogy még nálunk volt a nagymama.

Inkább erre mondom azt, hogy „Nekem arra nincs időm!”, nem az újrakapcsolódásra szánt húsz-harminc percre.

Szuper, hogy egyre több hasznos cikk kering a beszoktatásról. Időnként ugyan eltérő tanácsokkal, de a lényeg, hogy él a téma. Ahogy a szülésnél és a csecsemőgondozásban már megtörtént a paradigmaváltás – legalábbis egyre több fórum vonatkoztat el a korábbi gyakorlattól, és helyez előtérbe más szempontokat –, a kisgyerekek „intézményesítésének” módja is megérett az újragondolásra.

Úgy tűnik, hogy egyelőre a szerencsénken múlik, hogy mivel találjuk szemben magukat. Azonban általánosságban elmondható, hogy nem kapunk kellő tájékoztatást és támogatást ebben az érzékeny időszakban. De a pedagógusok sem! – derült ki számomra.

Ha nehéz az elválás…

Ebben a bejegyzésben csak az elválásra szorítkoznék. Azon belül is arra az esetre, amikor fennakadás van. Mindegy, hogy az első reggelen, a másodikon, vagy majd három hét múlva, de egyszer csak azt tapasztaljuk, hogy a gyerek ódzkodik bemenni a csoportba. Gyorsan elköszönünk, de ő a combunkra tapad.

Nyugodj meg, ez teljesen normális! Nem ciki, nem „túl anyás”, nem „anyámasszonykatonája”.

Ha tiltakozik az ellen, hogy lefejtsék rólunk, akármilyen kedves szavak kíséretében is teszik, igaza van a gyereknek. A testünknek is, amikor ösztönösen hárítanánk az óvó néni közeledést, mert összerándult a gyomrunk. A félelmeinknek már kevésbé, ha hajlamosak vagyunk engedni egy erélyesebb fellépésnek, mert a testünk már válaszolt a gyereknek – „Anya nem akarja, hogy elvegyenek tőle!” –, hát neki az a dolga, hogy kapaszodjon.

Nem tudok olyan élethelyzetet mondani, amikor rendben lenne, hogy ilyen módon válasszuk le magunkról a gyerekünket, kiváltképp egy idegen. Nincsen életveszélyben! Elkövetkező éveinek meghatározó helyszínére vezetjük be, ahol annyi klassz dolog vár rá! Felelősek vagyunk mind – szülők és pedagógusok –, hogy hogyan lépi át a küszöböt.

Ha elönt a pánik, inkább mondd ki, mert takargatni úgysem lehet, leveszi!

Mondjuk ki nyugodtan, hogy „A macska rúgja meg, micsoda helyzetbe kerültünk, kisfiam! Nem erre készültünk, igaz?” – vagy valami gyerekkompatibilis káromkodást követő együttérző mosoly, felkacagás, huncutság sokat oldhat a feszült helyzeten.

Utána viszont lépj a tettek mezejére!

Fontos. Ha nem tesszük, az óvó néni lesz kénytelen. Ha hagyjuk, hogy ő vegye el tőlünk, ellene fog kűzdeni a gyerek, így őt helyezzük a mumus szerepébe. Pedig kivel kell maradnia? – Vele. Ha csak egy kis bizonytalanságot látunk, de még nem fagyott le teljesen a rendszer, akkor hajrá, szorítsuk magunkhoz, mondjuk el határozottan, hogy „A kismajom három puszi után nagyot ugrik!”, számoltassuk háromig, és hoppázzuk be a csoportba!

Ha a gyerek találja ki az elköszönés módját, az növelheti a biztonságérzetét. Erre van leginkább szüksége. Miközben azt történik, amit a szülő akar, bemegy a csoportba. Mindenki jól járt. A bölcsiben közvetlenül a gondozó kezébe lendítettük át Jonatánt, kedves rutin lett belőle. Az ovi első napjaiban már ő találta ki, hogy a hátam mögött lépedelve jut el a csoportig, én nyitom ki az ajtót, aztán három számolást követően lép be a csoportba.

Amikor nem megy az elválás…

Még akkor sincs gond, ha elpityeredik, miközben vállán az óvó néni kezével lépdel a csoport felé, mert ha túlcsordulnak az érzelmek, ér sírni. Viszont, ha annyira befeszült, hogy csak kényszeríteni lehetne az elválást, akkor mérlegeljünk: megéri-e?

Nehéz szívvel gondolok vissza arra a napra, amikor a kisfiam sehogy sem akart bemenni a csoportba. Elismerve az első napok sikereit, az óvónők türelmesen hagytak, hadd próbálkozzon anyuka. Csakhogy mindenki eltűnt már a folyosóról – Három perc múlva zárják a kaput! –, és a kisfiam még mindig nem mozdult. Ettől bestresszeltem. Bármelyik pillanatban kijöhetnek érte! Ha akkor azt mondták volna, hogy „Semmi baj. Ha úgy érzi, hogy tíz perc múlva megindul magától a gyerek, akkor maradjon itt vele nyugodtan! Ne szórakoztassa, nógassa!”– akkor merek maradni. Nem bizonytalanodom el. Nem húzom fel magam és haragszom meg rá, hogy végül belefáradva hagyjam, hogy kivegyék a kezemből. Tompán álltam a csukott ajtó előtt, miközben ő mögötte üvöltött.

Ez egy elhibázott lépés volt az őt körülvevő felnőttek részéről.

Neked még van választásod!

Lélekjelenlét. Kicsivel több kellett volna ahhoz, hogy időt kérjek, ha már nem tudtam elejét venni a helyzetnek. De ki is sétálhattam volna vele aznap.

„Vajon miért tartunk jobban a „kihágástól”, mint a gyerek traumatizálásától?”

Már megtenném. Nem drámázva, menekülve a kölyökkel, mint egy anyatigris, mert azzal szabotálnánk a másnapot. Hanem például azzal a megegyezéssel, hogy:

„Ez ma nem sikerült kisfiam. Nekem sem. De ezzel nincs semmi baj. Holnapra jól összeszedjük magunkat, rendben? Nézd csak, itt egy kavics (rágógumi, zsepi, fecni, akármi) a zsebemben. Dugd el valahova, hogy holnap megtaláljuk, amikor jövünk. Ha akkor is megijednél, erről tudni fogod, hogy idáig már eljutottunk: jól  belekapaszkodsz, és sikerül besétálni a többiekhez. De a terv titkos, rendben? Csak annak mondjuk el, akinek mi akarjuk.”

Ha ismétlődően kényszeríteni kell az elválásra, az hosszútávon több gondot okozhat, mint egy elbliccelt nap. Nem lesz belőle rendszer, „elkapatás”, ha ahhoz tartod magad, amit elmondtál. Ha játékot és együttérzést ajánlasz a dráma helyett, az a bizalmát erősíti benned és önmagában. Ezt a muníciót rejted a kavicsba!

Nem arra buzdítalak, hogy első adandó alkalommal lelépj a gyerekkel. Csak egy megerősítést szerettem volna adni arról, hogy van választásod, mert engem visszavetett, hogy fel sem merült bennem.

A második reggelen felhangzott „Nem akarok oviba menni!” után is jókedvűen hoztam haza. Cserébe az a „Nem!” felém vette az irányt. És úgy is maradt egész hétvégére.

Amint hozzászóltam, elkezdte szajkózni, hogy nem. Vagy épp torka szakadtából üvöltötte. És ez a „Nem!” nem az a kétéves kor körüli, öntudatos „nem”, amiben már-már gyönyörködni lehetett tudatos napjainkon, hanem ez egy metsző NEM. Meg még egy és még egy, egészen addig, amíg nem tudtam valahogy rábírni, hogy fogja már be figyeljen már arra, amit kérdezek. „Még csak nem is utasítottam! Őrület!” — legtöbbször jobbnak láttam sarkon fordulni a fel-felpattanó indulataimmal, hogy pár perc múlva újrapróbáljam. Vagy apát küldtem vissza hozzá.

Értem én, hogy most felbolydult a kis lelke az ovi miatt: sok mindent tapasztal ott, amit nem ért, csak az érzést hozza haza. Van, amiről már határozottan tudja, hogy NEM tetszik neki, de még NEM tudja, mit kezdjen vele. NEM akarja, hogy a Misi belekaroljon a körjátéknál. NEM tudja, hogy álljon be a nagyokhoz vonatozni, pedig úgy szeretne! NEM esett jól neki, hogy a Boni félrelökte a sorban. És leginkább NEM akarja, hogy én elmenjek, de tudja, hogy úgyis elfogok, mert a szülők NEM is jöhetnek be…

Bármit is akar vele a tudtomra adni, az első lépés a megértéshez, hogy nem nyomom vissza belé, mert ezeknek a nemeknek ki kell jönni, így vagy úgy…

Az újrakapcsolódás

Hazaértünk a hétvégi rokonlátogatásból. Dögönyözni akartam egy kicsit, hátha így oldódik irányomba. És már úgy hiányzott! Meg aggasztani kezdett a másnap. Felnevetett, de váratlanul újrakezdte, hogy „Nem!”

— Babám! Értem én, hogy valamit el akarsz nekem mondani ezzel — néztem a szemébe őszinte tanácstalansággal — De képzeld, nem tudom, hogy mit! Én nem haragszom rád. Csak nem tudom megfejteni, hogy mit érzel. Pedig szeretnék neked segíteni ám!

Láttam, amint puhul az arca. Már nem fújja fel, mint egy kis hörcsög, de szavai nem voltak. Hát játsszani kezdtünk, hogy a két, kis gyurmakutya összebarátkozzon a kezünkben. Én csak elalvás előtt ölelhettem meg…

Akkor hozta szóba az ovit először. Elővettük a Janikovszky-könyvet, és beszélgetni kezdtünk arról, hogy mivel fognak játszani azok a gyerekek, akik holnap oviba mennek. Nem mondtam, hogy neki is kellene.

Nehezítő körülmények

Talán szerdán – az ovi ötödik napján – volt először, hogy normális pulzussal nyitottam ki a csoport ajtaját, míg ő mögöttem bújt, hogy onnan előlépve váltsunk három puszit, és önállóan besétáljon. Ez lett a kis rituálénk azon az egynégyzetméteren.

Sajnos emeltük a tétet: elmondtuk neki, hogy apa pár napra elutazik. Vasárnapra belázasodott. Úgyhogy a második hetet kettesben töltöttük otthon. Vagyis hármasban: Ő meg én és a NEMEK.

A pillanat, amikor megérted, hogy nem működik semmi módszered. És még lecseszni sem lehet érte a gyereket, mert ez nem arról szól, hogy neveletlen lenne.  Na, akkor tényleg csak az őszinteség és a játék az, amivel elérheted őt.

El a nemekkel!

— Jonatán, így nem fogunk tudni elindulni. Ezt biztos tudod. És azt is, hogy egyre türelmetlenebb vagyok már. Elegem van. Oh, most látom csak, hogy tele van a szád nemekkel! Ja, hogy ezért nem is tudsz mást mondani, mint hogy…

— Nem. Nem.

— Erről beszélek! Annyi nem van már itt, hogy a zsebed is tele vele! Hopp, ott lóg egy az orrod hegyén is, leveszem! Nézd már, a szemöldöködre is felült egy! — erre felnevetett, és már nekem sem volt megőrülhetnékem.

— Kérj meg, hogy segítsek elfújni őket, jó? Amíg nem kérsz meg, addig csak te tudod elfújni őket. Próbáld meg!

A konklúzió nem sok, de jelentős

Mondanom sem kell, hogy pár perc múlva vihogva fújtuk a semmit a kitárt ajtón át a lépcsőház felé. Aztán másfél óra múlva ismét szélvihart kavartunk magunk körül, mert NEM akarta megérti, hogy NEM tudjuk hazahozni azt a faágat!

„Anya! De haza tudjuk vinni, belefér a zsebembe!”

Úgy tűnik, hogy ennyi kell most neki. Vagy legalábbis ennyi, ami működik. Semmi helyrerakás, megbeszélés, fejtegetés, kimondás. Hiszen én is úgy érzem, hogy ezúttal csak vaktában tapogatózom, annyira sűrű az oda-visszahatás. A fő csapásirány marad továbbbra is az, hogy ne arra reagáljunk, amit látunk, hanem arra, amit már tudunk. Mert a nevetés épp annyira oldja a feszültséget, mint a könnyek.

„Nem akarok oviba menni!” – amikor erre ébredek a kávémon kívül még valamit kénytelen vagyok szem előtt tartani. A mondást, ami nekünk bevált: Minden érzésnek ér hangot adni, csak a tettek azok, amiknek határt szabhatunk.

1.

– Nem akarok oviba menni!

– Értem, de ezt az óvó néninek is mondd el, mert ő már vár rád az oviban!

Amihez nyilván oda kell menni. Odamentünk, mint előző reggel, és berohant, amint meglátta a többieket, mert elfelejtette, mit is akart, vagy épp nem akart a reggel.

2.

– Nem akarok oviba menni!

– Jó, megértem – szünet. – Tegnap mivel is játszottál az oviban? Azzal a csuklós busszal? Itthon nincs is olyan…

Vágykeltés. Úgy is segíthetünk feleleveníteni a jó élményeket, hogy hülyeségeket kérdezünk. Hiszen imádnak kijavítani! Például:

– Ez az a csuklós busz, aminek három kerék van a tetején, és fordítva is lehet tolni? Ugye, az ovis kisvasút a falon fut?

– Anyaaaa, neeem, a csuklós busznak alul vannak csak kerekei! – felnevetett, hogy is gondolhatok ekkora hülyeséget, még hogy a falon megy a vonat!

Oldódott az ellenérzés, elillant a feszültség.

3.

– Nem akarok oviba menni!

– Megértelek, de emlékszel, hogy pénteken sem akartál?

A belátásárapróbálok hatni, meg arra a tapasztalatra, hogy egyszer már sikerült felülkerekednie önmagán, és jól érezte magát.

– Micsoda nagyfiús dolog volt az!

4.

– Nem akarok oviba menni!

– Miért nem? Mi nem volt jó az oviban?

Bele merek menni, mert ha mond is egy-két dolgot, akkor ki tudom segíteni a pozitívumokkal. Sorolom a reggel menetét: kinyitom a kaput, ő csipogtathatja saját kezűleg a menzakártyáját, utána segítek neki átöltözni, bemegy a csoportba, később visszakérdezek, hogy mi is jön azután? Én nem is tudom! Lehetőséget teremtek arra, hogy ő maga mondhassa, amit már tud, ez önbizalmat ad neki, így erősíti a biztonságérzetét. Elvégre az ovi az ő dolga.

5.

– Nem akarok oviba menni!

– Teljesen megértelek. Én sem akarok kikelni az ágyból. Reggelit sincs kedvem csinálni neked, se pisilni! –  itt már kuncog rajtam. – Te meg legóznál, ugye?

Kimondani azt, amire éppen vágyunk ahelyett, amit csinálnunk kellene! – ez még a mi, felnőtt lelkünkön is könnyít. Mi lehet annál megnyugtatóbb az egy méterről ránk szegeződő szempárnak, hogy anya se hisztizik egy ilyen helyzettől? Hanem megmutatja neki, hogyan lehet túllépni rajta: leginkább kézen fogva.

– Ha kihúzol az ágyból, máris könnyebb lesz nekem, köszi! Aztán kihúzlak én is, jó?

Egymást noszogatva, húzva-vonva csak eljutunk a bejáratig! Futóbringával, hátiputizva, de ha anya megint nem akarna menni, akkor muszáj lesz eltolni őt az oviig…

6.

– Nem akarok oviba menni!

– Sajnos én nem mehetek helyetted! Pedig elmennék. De tudod, hogy csak kik mehetnek oviba? – értetlenül feltekint –Csak az óvodások. Bölcsisek nem. Iskolások sem. És felnőttek sem.

Ezt lehet cizellálni. Végigvettük a teljes rokonságot, hogy ki nem mehet az oviba, és kiderült, hogy csak két ovis van az egész nagycsaládban, közülük ő az egyik.

7.

– Nem akarok oviba menni!

– Szerintem a kiskutyád sem. Nézz csak rá, milyen arcot vág!

A szerepjátékban átvezetik az érzelmeiket a játékszerre. Így már nem is ő fél az ovitól, hanem a kutyuska, akit együtt vigasztalunk meg. Megható visszahallani azokat a mondatokat tőle, amelyekkel én szoktam őt pátyolgatni, miközben a vékony karjára fekteti a kutyuskát. Azt már kevésbé, amikor éppen veszekedik vele…

A fenti példák mindegyike olyan helyzetekre válasz, amikor nem szívet roppantó érzelmek bújnak mögötte, hanem pillanatnyi hangulat, kíváncsiság, hogy anya mit reagál, és némi dac, hogy „azért se”. Amikor egyre jobban menetel bele a csőbe: „nem, nem nem”! A határok empatikus kijelölésével sikerülni fog az óvoda felé terelgetni.

És végül, de nem utolsó sorban: lehet olyan is, amikor tényleg nem bír óvodába menni. Amikor látni a kis arcán, hogy meg fog betegedni, ha másképp nem kap pihenőt, anyát vagy apát, nyugalmat, otthont. Akkor ér azt válaszolni, hogy: „oké, ma itthon maradunk.” Nem kell neki nagy feneket keríteni, sem megígértetni vele, hogy: „jó, most az egyszer, de legközelebb már nem lesz ilyen!” – mert ez nem olyasmi, amit meg tudna ígérni egy hároméves, se egy négy. Ma így döntöttünk, nem kell félni, holnap új nap lesz, új hangulat, új gondolat. Még az elején vagyunk, most bővítjük a kis életét egy újabb színtérrel, ami időbe telik.

Ha szeretnél még több tippet és gondolatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv! 

A kisfiam a második napon bedobta a „Nem akarok oviba menni” mondatot…

A reggelit követően sorra megakadunk, végül befut az ágyba apához. Nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget — ez a bölcsinél bevált —, készülődöm tovább, annyival is előrébb vagyok. De amikor visszatérek hozzá, csak magyaráz, kiabál.

— Kisfiam! Ne kiabálj, én se kiabálok veled! Te szóltál, hogy éhes vagy, máris csináltam a reggelit. Kérted, hogy a színes zoknit vegyük fel, ott a lábadon –  a pólómmal együtt az idegeimet is húzza. Hagyd ezt abba! Figyelj te is arra, amire én kértelek! – leguggolok, és a szemébe nézek, hogy elérjenek hozzá a szavaim.

„Connection lost”

Egész úton érzem, hogy nincs vele kapcsolat. Kipróbálok pár dolgot, hogy újrakapcsolódjunk, de mindenre csak nem. Karban viszem a kapuig, aztán az ajtóig, nem akarja, hogy letegyem. Nem akar jelet keresni a polcon, cipőt cserélni, bentit húzni, csak „anya, maradj itt” van.

Tegnap direkt nem szóltam neki, hogy a csoportban felejtette a kiskutyusát, jó indoknak tűnt, hogy ma érte jöjjön. De csak pillanatokra tudok rá hatni, haloványan villan a kíváncsisága, így jutunk előrébb a csoport ajtajáig. Megtorpan.

Óvó néni megpróbálja leszedni a combomról, megkérem, hogy ne tegye, mindjárt kitalálunk valamit.

De mit?!?! — pörgetem magamban. Nem tudom eldönteni, hogy ez most nekem szól, mert látni akarja, hogy hogyan reagálok, vagy a helyzetnek, amivel nem bír megbirkózni? Amennyiben mindkettő, akkor fogalmam sincs hogyan jövünk ki belőle.

Zsákutca

Görbül a szájacskája, ahogy mondom, hogy minden úgy lesz, ahogy tegnap volt. Kicsúszik a számon, hogy „Ne csináld már, most tényleg itt fogunk kint szipogni?” – De hülye vagyok! Ezzel most nem segítettem. Inkább magamhoz engedem, ölelkezünk. Közben megkörnyékez a gondolat, hogy esetleg hagynom kellene, hogy bevigyék, aztán majd megnyugszik a csoportban?!?!! Kezdek elbizonytalanodni, de megállítom: Nem, azt nem tehetem meg vele. 

Anya vagyok, nem ovis

Konstatálom, az zavar leginkább, hogy nem tudom, mennyi időnk van még. Mikor jönnek ki, hogy „Anyuka, most már be kellene hozni”?  Nos, anyukának  is szoknia kell ezt a légkört, hogy ne kerüljön lélekben a rég kinőtt ovis szerepébe, aki attól tart, hogy mikor dorgálja meg az óvó néni. Ez a felismerés máris túlbátorít: Vagy kihagyjuk a mai napot? – ilyet nem mernék. Ha már eljutottunk idáig — szólal fel bennem a szülő —, akkor át kell segítenem az akadályon.

— Szerinted most csalódott bennem?

– Anya! Van úgy, hogy valamihez nincs kedvünk, aztán amikor benne vagyunk, kiderül, hogy mégis csak jó, nem? Jól fogja érezni magát ma is, figyeld meg! – hallgatom az apját a vonal túlsó feléről.

— Igen, de nem értem, miért volt ma ennyire ellenálló már reggel óta?!

— Szerintem érezte rajtad a feszültséget. Tudta, hogy nagyon akarod, hogy menjen. Már amikor visszabújt hozzám az ágyba. Figyelj, egyszerűen ma nem volt kedve menni, ennyi!

 

A kisebbik rossz

Bezsaroltam. Azt  mondtam neki, hogy ha nem megy be a csoportba, akkor nem fogom tudni elintézni a dolgaimat, és nem tudtunk elindulni Kecskemétre ovi után. Elég rosszul hangzott, úgyhogy újrafogalmaztam, őt is bevonva:

– Szeretnél Katikához menni délután? 

Letettem, mire megint mögém bújt. Figyelmeztettem, hogy mit beszéltünk meg, azt mondta, hogy tudja, de így menjünk oda, hogy mögöttem lépdel. Ha már van ötlete, az jó jel, mert kijött a regresszióból és jelen van.

Elismételtem újra:

– Rendben, akkor oda fogok állni az ajtóba, és te kibújsz mögülem, ugye?

— Igen.

Odalépegettünk, kinyitottam azt ajtót.

— Jó, itt vagyunk, most bújj ki, és indulj! — kértem határozottan.

Kikukucskált, aztán elindult.

— Jól van, menj csak, menj, vissza fogok jönni, menj…

Egy kislány odahozta hozzá a plüss kiskutyáját, de nem vette el. A kis szöszke kérdőn rámnézett, mosolyogva bíztattam, hogy nyújtsa felé, de Jonatán csak nézte. Hát leejtette a földre, és elment. „Ilyenek ezek a lányok, kisfiam! ”— könnyített rajtam ez a röpke gondolat, talán el is mosolyodtam. Jonatán lenézett rá, nyüszögött egyet, mint amikor kiskutyahangon játszadozik, és gyorsan felvette, hogy magához ölelje.

A távolodó kis hátat nézve csak az járt a fejemben, hogy ez most a kisebbik rossz, hogy a negatív motiválás viszi előre, mert célja van azzal, hogy végül önállóan besétált. Látni akarja az unokatesóját. Halkan becsuktam az ajtót, kisétáltam a napfényre, és felhívtam apát, hogy…

— Jonatán, adjak pár jó tanácsot, ahogy a kisegér a Kisvakondnak? Emlékszel?

Mosolyog, emlékszik.

— Nee — húzza el hunctul. Továbbiszom a kávém.

— És most?

— Neem!

— Hát jó.

— Anya! Most.

— Jól van. Arra gondoltam, hogy adok pár tanácsot neked az ovival kapcsolatban. (1) Egyet a közös játékokról: tudod, az oviban sok gyerek lesz, akikkel játszhatsz majd, és sok játék is, ami ott mind-mind közös. Tudom, hogy nem szereted, amikor valaki odajön, és elveszi, amivel épp játszol. Ilyen megesik az oviban is, kérd vissza vagy cseréld el másra. És te se vedd el mástól! (2) Meg arra gondoltam, hogy beszélek neked arról is, hogy lesznek hangosabb gyerekek, akik kiabálnak vagy sírnak. A durva gyerekeket kerüld el, ha sírnod kell valamiért, sírj nyugodtan, ott lesz az óvó néni, akihez odamehetsz. (3) Azért biztos, hogy hiányozni fogsz nekem napközben! — direkt kimondom neki a legnehezebbet.

— Te is, Anya…. Hiányzol nekem….

— Tudom, pincim, mert mi szeretjük egymást, ezért van ám ez. Jó, mi? Én majd olyankor arra gondolok, hogy most biztos a vonattal játszol, emlékszel? Hány doboz vasút van az oviban?

— Kettő! Kettő naaaagy.

—Hát ez az! Itthon nincs ennyi. Még jó, hogy mész az oviba! De azért majd hazahozlak! (4) Erről jut eszembe, hogy lehet, hogy lesz olyan gyerek, aki nagyon fog sírni, amikor elköszön az anyukájától vagy az apukájától. Azért sír, mert ő még lehet, hogy nem tudja, hogy visszajönnek majd érte. Te sem tudtad, amikor pici voltál, meg kellett tanulnod, ugye? Ő is megfogja tanulni, hogy egy gyerek sem marad ám az oviban… (5) És az utolsó jótanácsom pedig az, hogy legyél kedves másokkal, játsszál sokat, érezd jól magad, figyelj meg mindent, hogy majd elmesélhesd, amikor megyek érted ebéd után. Jó?

— Jó… anya…

Mocorogott még egy kicsit ölembe bújt lábakkal.

Az ovi udvarán megálltam vele, mert éreztem, hogy elkezdtem izgulni, akkor biztos ő is. Azért ez nem semmi, mégis csak utolért!

— Nézd csak, emlékszel, hogy múltkor ott sütöttek epres muffint a kislányok? És vettünk tőlük láthatatlan pénzen!! — jó ötletnek tűnt, hogy felemlegessem magunknak a múltkori élményeket, amikor bejöhettünk egy órára.

— Igen… — mondta bátortalanul, hát én sem voltam valami délceg.

—Melyik ajtón is kell bemenni? — tereltem a tettek mezejére, attól majd felbátorodik, ha ő mutatja meg, legalább van, amit már tud ebben az új környezetben.

Én nem tudtam semmit: hova is kell tenni ezt, melyik polcra mondták amazt, a tisztasági cuccot kinek adjam oda? ahh, nem emlékszem! De jó, nem foglalkozik velünk senki, akkor csinálhatjuk úgy, ahogy nekünk jó!

Leguggoltam hozzá:

— Odanézz, ezek itt a piros szekrények, a piros csoport ide pakol. Megtalálod a jeled? — keresni kezdte, aminek nagyon megörültem! Akkurátusan megnéztük, hogy hova kerül a kinti cipő, amit egyedül vette le, amíg bénáztam a váltóruhájával. Direkt nem akartam neki segíteni, hadd érezze magabiztosnak magát, amiben tudja.

— Anya, idetettem!

— Az ott pont jó! Vedd fel a benti cipőd is, tessék — lopva pillantottam körbe, anyukák, apukák, gyerekek, jókor jöttünk, még nem vagyunk sokan. Elhelyeztük a fogkefét is a mosdóban, miután megtalálta a jelét.

És akkor:

— Anya, maradj teee iiiis…! — húzta mázosan. Leguggoltam hozzá:

— Áh, hát ha minden szülő itt maradnak, akkor ti el sem férnétek a szobában! Nézd milyen nagyok vagyunk mi! — alulról tényleg jó nagynak tűntek a többiek az amúgy is liliputi méretű bútorok között. — Na, gyere, merre is van a szobátok?

— Arra!

Az első bekukucskálás után kezdett a fenekembe bújni, nekem meg a gyomrom összehúzódni.

— Figyelj csak, a kiskutyád még nem volt ebben a szobában, lehet, hogy kicsit bátortalan lesz, vígasztald majd meg, jó? Mutasd meg neki a csuklós buszt, ami neked is tetszett múltkor! — ez jutott eszembe, hátha működik az érzelem-átvezetés, és a kiskutyuson keresztül könnyebb lesz megélni az első perceket, mert az érzés jogos és nem kételkedem benne, hogy nehéz neki most, viszont ha őt, magát kérdezném vagy noszogatnám, azzal csak magam felé húznám. Így talán könnyebben megleli a stabil pontot.

Rásegítek:

— Jonatán, maradj itt az ajtóban, visszamegyek a festékért, meg a ceruzákért, amit ott hagytam a táskában. Visszajövök! — elsuhantam, hátha addig behívják a csoportba. Persze bement, de amint visszaértem, ki is jött. Ez biztos valami vészjelzés lehet az óvó néninek, aki egyből utánalépett:

„Akkor egy gyors búcsúzás, anyuka, ne húzzuk el!” — mondta kedvesen, de mégis kalapálni kezdett a szívem. Jonatán is visszabújt mögém. Na most! MOST nyugalom. Hátat fordítottam az óvó néninek, és leguggoltam a kisfiamhoz:

— Putyu! — láttam, hogy már üvegesedik a mosolya, ahogy a szemembe néz, aztán vissza a csoportra, és megint rám, megint vissza. Kíváncsi, de most elakadt. Azt hiszem, hogy én is, de nekem nem szabad!  

— Most te itt maradsz, játszol, ebédelsz, és utána visszaaajövööök! — mondtam halkan, határozottan és pont olyan hangsúllyal, mint régen.

— Tudod mit, én meg elmegyek a Tikibe, és iszom egy kávét addig! — súgtam oda viccesen, erre nagyot vigyorgott. Látom, a kiskutyust már bent hagytad, menj csak be hozzá, nehogy megijedjen, hogy magára hagytad! Felálltam, elléptem az útjából, az óvó néni egyből hívogatta kedvesen, hogy vegyenek egy kistányért, meg itt a pohár, gyere…. 

És ment. Most nekem is menni kell?! Igen, igen, mennem kell. Vittek a lábaim a kijárat felé. Mosolyogtam másokra, mintha azt keresném, hogy ki borul a vállamra vagy kinek én, de hát nem viszonozta senki a tekintetem. Az oviban minden felnőtt csak deréktájon pásztáz. Úgyhogy olyan megilletődött mosollyal hagytam el az épületet, mint egy nagy buli után, mikor váratlanul ért a reggel… Anyám, óvodás lett a gyerekem….! 

16:10 — öltözik

Néha elképesztő szetteket bír összeválogatni, mókás lesz majd úgy vinni az oviba…

„Nézd csak, ebben mehetnél majd első nap…!”

Emlékszik, arcán egy mosollyal. Én belül lobogok egy percig, de kifújom hosszan. Ennyiben maradunk, vacsi vége, jöhet a fürdés, aztán a mese, amíg el nem ernyed karomon a kis tenyere — MOST ez a legfontosabb.