Ha megpróbálunk elszakadni a megszokott sémáktól – és van időnk kreatív megoldásokra –, akkor biztos, hogy mindig sikerül kitalálni valamit. Már azzal magunk mellé állíthatjuk a gyereket, ha látszik rajtunk, hogy eltökéltek vagyunk, és ő is segíteni fog megoldást találni.

„Hmm… nem akarsz fogat mosni… ÉS mégis valahogy meg kellene tisztítanunk azokat a fogacskákat, nehogy kilyukasszák őket a fognyűvő manók… Mit csináljunk, hogy mindkettőnk kívánsága teljesüljön?”

• „Mi lenne, ha előbb te megmosnád Mackó fogait, aztán én a te fogaid?”
• „Mi lenne, ha én mosom a te fogadat, te mosod az én fogamat?”
• „Mi lenne, ha elénekelném a kedvenc dalodat, míg fogat mosol?”
• „Mi lenne, ha felemelnélek, hogy lásd magad a tükörben, míg fogat mosunk?”
• „Mi lenne, ha olvasnék neked, míg fogat mosol?” (A lányomnál ez a módszer vált be a legjobban. Kamaszként még mindig olvasott magának fogmosás közben. Neki voltak a legtisztább fogai!)

Ha megőrizzük a nyugalmunkat, akkor szinte mindig sikerül úgy megoldani a helyzetet, hogy azzal mindenki nyer. Persze, ami ezen a héten bevált, az talán jövő héten már nem működik, így folyton keresni kell az új módszereket, és ez nem kevés kreativitást igényel a részünkről. De ahogy a gyerek számára egyre egyértelműbbé válik, hogy a fogmosás nem vita tárgya, úgy csökken az ellenállása.

Hogy ez „melósnak” tűnik? Az is!

Mind azt szeretnénk, hogy a gyerekeink egyszerűen csak tegyék, amit kérünk – főleg esténként, amikor már mind fáradtak vagyunk –, anélkül, hogy nekünk mindegy egyes alkalommal elő kellene ásnunk a kreativitásunkat és a türelmünket.

Csakhogy apró emberekkel van dolgunk, akiknek még fejletlen a homloklebenye. Még nem értik, miért fontos fogat mosni, és az önfegyelmük kialakulása is nagyon kezdetleges szinten áll. Ám az önfegyelemért felelős idegi hálózat minden egyes alkalommal tovább fejlődik, amikor ÚGY DÖNTENEK, hogy lemondanak arról, amit per pillanat akarnak (ami, ez esetben, a fogmosás elhagyása), és azt választják, amire mindennél jobban vágynak (ami minden esetben a szeretetteljes kapcsolat a szülővel).

Amikor kényszerítjük őket valamire, akkor nem ők döntenek, és nem is fejlődik tőle az önfegyelmük. Épp, hogy a velünk szembeni ellenállásuk és dacosságuk erősödik és fejlődik tovább.

Szóval igen, ez bizony nem kevés munka. De nem csak, hogy kellemesebb, mint lefogni a gyereket vagy megbüntetni őt, de jobban is szolgálja a gyerek fejlődését. Az ilyesmi sosem elvesztegetett idő! Az ilyen alkalmak tovább építik a kapcsolatunkat, erősítik a kötődésünket, és segítik a gyerek önfegyelmének kialakulását. Ilyenkor, ahelyett, hogy arra tanítanánk, hogy „akié az erő, azé a hatalom”, csodás tanulságokat kínálhatunk neki:

• Anyának és Apának fontos, hogy én mit akarok, és próbálnak velem együtt megoldást találni, ahelyett, hogy az erejükkel visszaélve kényszerítenének vagy fenyegetnének. Ez arra ösztönöz, hogy együttműködjek velük.
• Nem vagyok rossz gyerek azért, mert nem akarok fogat mosni. A szüleim megértenek. De attól még fogat kell mosnom.
• Az embereknek különbözhet a véleményük és az igényük; ha megerőltetjük magunkat, mindig találhatunk egy olyan megoldást, ami mindenkinek megfelel.
• Továbbra sem értem, miért olyan fontos a szüleimnek, hogy megmossam a fogamat, de nem olyan rossz dolog az. Még mókás is tud lenni, mert így közel érezhetem magam a szüleimhez.
• SZERETEM a szüleimet. Szuperek! Ezért megteszem, amit kérnek, csak mert ők akarják.

Mi többet kérhetnénk?

Written by Dr. Laura Markham, founder of AhaParenting.com and author of Peaceful Parent, Happy Kids: How To Stop Yelling and Start Connecting and Peaceful Parent, Happy Siblings: How to Stop the Fighting and Raise Friends for Life

Forrás

Fordította: Garamvölgyi Andrea

Az eredeti cikk 6 részletben, személyes kommentárral került közlésre. Lapozz előre-hátra az egyes lépésekhez!

Mindenből lehet játékot csinálni, és ha sikerül, azzal máris feloldottuk a patthelyzetet. Egy gyerek – ha nem zaklatott vagy fáradt – nem tud ellenállni a játékra invitálásnak. Nevettessük meg!

1. Hívjuk ki egy fogmosó versenyre.
2. Mossuk meg mi a fogát, és kommentáljunk mindent, amit a szájában találunk: „Ó, ez egy spagetti darab?” „Te, szerintem ez alatt kincs van!”
3. Vágjunk vicces arcokat, miközben fogat mos.
4. Sikáljuk meg mindenütt – a karját, a fülét, a pocakját. „Itt kell sikamikálni?” („Nem, apu, itt!”)

Dr. Markham sorai végén, saját megjegyzésként szeretném kihangosítani azt a kérdést, ami sokunkban visszahangzik: Meddig? Mikortól lesz végre az, hogy önállóan és önszántából megcsinálja, amire kértem?!

Valószínűleg ez a gyerek-szülő párostól is függ. Direkt nem csak azt írom, hogy gyerekfüggő, mert rajtunk is múlik.

„A válaszkész babagondozás folyományának tűnik, amikor a szülők úgy ugranak a három, négy, öt éves gyerek szavára, mint amikor kicsi babaként ciciért sírt. Valahogy benne lehet ragadni ebben az állandó készenléti állapotban, pedig már nincs rá szükség. A szülői szabadáságunkat a gyerek önállóságával párhuzamosan nyerhetjük vissza. Apróságokra gondolok, mégis van jelentősége, amikor hasonló mozzanatok sorából áll össze egy nap. Nem anya hozza oda a bilit, nem ő áll fel zsebkendőért, nem ő szedi össze a játékot, ha már a gyerekecske is tudja.” (részlet a Nekünk Bevált könyvből)

Egy teljesen szubjektív mércét tekintve, számomra úgy tűnik, hogy a játékos nevelés mentén cseperedett gyerekek nincsenek elmaradva önállóság terén az utasításokkal nevelt gyerekekhez képest. Azzal a különbséggel, hogy az ő „teljesítményük” nem 100%-os. Mindenki döntse el maga, hogy ez vállalható-e a számára vagy sem.

Én vállaltam, hogy nagyobb mozgásteret biztosítok a gyerekemnek az aktuális hangulatunkhoz, állapotunkhoz és helyzetünkhöz mérten. Például, képes egyedül fölmenni a fürdőbe, levetkőzni, bemászni a kádba és lezuhanyozni, aztán felöltözni és fogat mosni, de legtöbbször együtt csináljuk, mert gyorsan szeretném „lezavarni” az egészet. Ha időben vagyunk még vagy maradt valami égető dolgom, akkor hagyom, hogy játékba keveredjen a ruháival vetkőzés közben (turbán lesz a pólóból), a fürdőszobaszőnyeggel, a pizsomával, miközben egyszer csak önállóan elkészül.

Olyan könnyű belengetni valami jutalmat vagy büntit, odadörrenteni, megsértődve a gyerek bűntudatára játszani, hogy komoly erőfeszítésbe telik, NEM alkalmazni ezeket.

Abban már nehezebb következetes lenni, hogy úgy tanítgassuk a gyereket a számunkra fontos dolgokra, hogy lehetőleg önszántából tegye meg ezeket és akkor, amikor kérjük tőle. Itt is olcsó szemfényvesztés volna a 100%-os mutató, vagyis hogy mindig mindenben együttműködnek.

Én most is kitartok amellett – és egyre inkább, meg egyre könnyebben –, hogy a teljes szófogadásnak ára van, amit nem akarok megfizetni.

S. Hermann & F. Richter képe a Pixabay -en.

„Fogadni mernék, hogy felnőtt korodban SOHA nem fogsz majd fogat mosni! Vagy, mondjuk, lesz egy szuper finom ízű fogkrémed, és azzal IMÁDSZ majd fogat mosni.”

Az agyról készült felvételeken azt látni, hogy amikor elképzeljük azt, amire vágyunk, az agy ugyanúgy elégedettséget jelez, mintha tényleg megkaptuk volna, amit akarunk – így segít ez a módszer a gyereknek, ezért érzi jobban magát tőle. Ha a képzelet segítségével vesszük rá, hogy „elgondolkodjon” a kérdésen, azzal a racionális gondolkodást indítjuk be nála. És nem utolsó sorban ezzel azt is kifejezzük, hogy fontos nekünk az ő boldogsága, még akkor is, ha nem adhatjuk meg neki azt, amit szeretne.

Azt hiszem, ezt sem olyan egyszerű megtenni, mint ahogy hangzik. Van bennünk egy ódzkodás attól, hogy még mi mondjuk ki a gyerek óhaját, amikor egyáltalán nem akarjuk/tudjuk aszerint alakítani az eseményeket. Vélhetően azért, mert nem sok saját tapasztalatunk van erről. Mi másban nőttünk föl.

De az nem jelenti azt, hogy ne volnánk képesek máshonnan megközelíteni ezt a kérdést! Nem szükséges „kussolni” tanítani a gyereket, amikor van olyan módszer is, amivel úgy szabhatunk határt, hogy nem távolítjuk el magunktól a gyerekünket.

Capri23auto képe a Pixabay -en.

„Ebben a családban mindenki fogat mos lefekvés előtt. Így marad egészséges a fogunk.”

Erről Kádár Annamária egyik előadása jut eszembe, amikor a családi anekdoták megtartó erejéről beszélt. „Ha a gyerek ismeri a család történetét, akkor kialakul benne a felismerés, hogy ő nemcsak lézeng bele a nagyvilágba, hanem van mögötte egy történet, egy életmese, ami elkezdődött valahol, és tart valahová. És ezzel kialakul benne az integrációs én is – vagyis az a tudat, hogy nincs egyedül, hanem egy nagyobb családhoz tartozik. Ez a bizonyosság pedig nagy szerepet játszik a gyermek kiegyensúlyozottságában és önbecsülésében.”1

Hogy jön ide a fogmosás?!

Erre a gondolatra – háttértudásra! – jól rímel Dr. Markham fenti példája, ami úgy kezdődik, hogy „ebben a családba” így és így csinálunk dolgokat. Nálunk erre még rá is erősített Apa azzal a kedves motívummal, ami a mai napig elkísér minket, hogy mi vagyunk a belső kör és a nagyszülők, unokatesók, nagynénik pedig a külső kör, aztán a barátok.

„Már ő is szokott úgy fogalmazni, hogy a belső kör most ezt csinálja vagy azt. Hivatkozhatunk rá, amikor arról számol be, hogy az egyik gyerek bántotta a másikat – „Milyen jó, hogy a mi családunkban nem viselkedünk így egymással!” –, vagy amikor kiabál velünk: „A belső körben nem kiabálunk egymással. De szerintem a külsőben sem!” Szemléletes példája ezt az összetartozásunknak, és a „mi” tudat erősíti azt, aki részese.” (részlet a Nekünk Bevált könyvből)

Persze lehet ezt úgy is mondani, hogy már-már fenyegetésnek hangozzon, hogy „Ebben családban én mondom meg, hogy….”, de nem, nem erről beszélünk most. Se később.

Adjunk hát az elvárásra egy kellemes, puha családi köntöst, amihez jó hozzásimulni!

Egy újabb gyöngyszemet teszünk közkinccsé Dr. Laura Markham engedélyével, amit Garamvölgyi Andrea fordítói munkájának köszönhetően, ismét magyar nyelven olvashattok!

„Nem tudom, hogyan lehet korlátokat szabni anélkül, hogy a következményekkel fenyegetőznénk. Például, ha a lányom nem akar fogat mosni. Az szóba sem jöhet, hogy erőnek erejével rákényszerítsem, így azt mondom, ha nem mos fogat, nem olvasok neki mesét. Nem értem, hogyan lehet meghúzni a határokat, ha nincs következménye annak, hogy ő átlépi azokat.”

Remek kérdés! Hogyan lehet rávenni a gyereket arra, hogy azt csinálja, amit akarunk, ha nem vetjük be az „erőfölényünket”? A fogmosás, egyébként, tökéletes példa, mert én sem ismerek egy olyan gyereket se, aki belső indíttatásból mosna fogat – és egy olyan szülőt se, aki soha nem került még ilyen frusztráló helyzetbe a fogmosás miatt. Ilyenkor ösztönösen büntetéssel fenyegetnénk a gyereket. Hiszen tényleg ez az egyetlen módja annak, hogy rávegyünk egy másik embert arra, hogy megtegyen valamit, amit nem akar. De ennek ára van:

• Elveszik az esti rutin egy olyan eleme, amely révén közelebb kerülhetünk egymáshoz (az esti mese.) Eredmény: egy gyerek, aki MÉG KEVÉSBÉ motivált az együttműködésre – most is, és más, fontosabb kérdésekben is.
• Elveszik a közös olvasás lehetősége, ami vitathatatlanul az egyik legfontosabb közös tevékenység és kapcsolódási pont szülő és gyerek között a nap folyamán, mind szellemi, mind érzelmi értelemben.
• Kialakul egy hatalmi harc. Fenyegetéssel akarjuk együttműködésre bírni a gyereket, ahelyett, hogy olyan kapcsolatot alakítanánk ki vele, amelyben magától AKAR együttműködni. Mit csinálunk, ha ez a fenyegetés többé már nem válik be? Akkor emelni kell majd a tétet, súlyosabb következményekkel kell fenyegetőznünk. Ez előbb vagy utóbb, de mindig zsákutcába vezet, kivéve, ha hajlandóak vagyunk erőszakot alkalmazni.
• És mindebből a gyerek azt tanulja meg, hogy a nézeteltéréseket fenyegetéssel és erőszakkal kell rendezni, ahelyett, hogy felismernénk mindkét fél nézőpontját, és találnánk egy kölcsönösen előnyös megoldást.

Nyilván nem ilyen eredményekre törekszünk. De vannak dolgok, amelyekből nem engedhetünk. Ilyen, például, a fogmosás. Mit tehetünk, hát?

Dr. Laura Markham erre rendre választ is ad, még hozzá egy jól lekövethető, átvehető, lemásolható formában. Folytatás következik!

Egyre több minden került a hátizsákomba a nap folyamán, már kezdett beállni tőle a vállam. Véletlenül fejbe is kólintottam vele a mellettem ülőt a villamoson. Ráadásul a pántja is megreccsent, ahogy leszálláskor a hátamra vetettem. Az ajtó előtt végképp elszakadt, és kiborult belőle minden. 

Tele van a puttonyom!

Találó kifejezés arra, amikor túl sok súly nehezedik ránk és torkig vagyunk. Észrevétlenül meg tud telni az érzelmi puttonyunk is, amit pont úgy hurcibálunk egész nap, mint az igazit. Akaratlanul „megbántjuk” a másikat, „tartjuk magunkat” egész nap és jellemzően otthon „borulunk ki” a nap végén.

A gyerek is az érzelmi puttonyával a hátán érkezik haza. Minden belekerült, amivel napközben nem tudott megbirkózni. Ha nem sikerül kiüríteni estig, akkor nem biztos, hogy rakoncátlanság vagy éberség lesz a dologban, amikor kilenckor még pörög az ágyában. Próbáltál már egy megtömött hátizsákkal aludni?

Csináld az ellentettjét! – mint ami elsőre eszedbe jutott.

Amikor kigyullad bennem az a gondolat, hogy „Ez már tényleg felháborító/idegesítő/tarthatatlan viselkedés!” , akkor jobb, ha pont az ellenkezőjét csinálom annak, mint amit első felindulásból tennék vagy mondanék. Faramuci megoldás, de nekem bevált. Például nem tudtam még, mire megy ki ez a rendhagyó műsor tegnap este, de tudtam – mert már számtalanszor bebizonyosodott –, hogy ha most „nem oltom le”, akkor előbb derül ki, mi baja. Vagyis előbb tud elaludni.

Szüksége van a segítségemre!

Amikor célravezetőbb lenne türelmesnek lenni, de egyszerűen azt érzem, hogy úgy szabadjára engedném a gyeplőt – jelentsen ez bármit is, amit akkor tesz egy szülő, amikor bemérgesedett –, akkor kimondom magamban, hogy „Szüksége van a segítségemre”, és ettől megenyhülök, miközben elnézem, ahogy már másodszorra indul pisilni a kis pizsamás.

„Anya, ezt nem fogod elhinni! Nekem megint pisilni kell. Ez őrület, igaz?” – mondja kedélyesen HARMADJÁRA.

Némi hezitálás után azt válaszoltam, hogy semmi gond, menjen ki, ahányszor csak kell. Átvittem a fürdőbe a konnektorba dugható éjjeli fényt, hogy egyedül közlekedjen. Ezzel elejét akartam venni annak, hogy engem is bevonjon a zarándoklatba, ha mégis csak turpisság lenne mögötte. 

Utána sem tudott lenyugodni, de a kijárkálást abbahagyta. El kezdtem arról kérdezgetni, hogy mi foglalkoztatja ennyire. Milyen gondolatok vannak a fejében?

„Anya, engem olyan sok minden érdekel!”

Az csodás! Viszont engem az is érdekelt, amelyik nem hagyta aludni. Volt ma valami olyan az oviban, amit nem értettél? – kérdeztem. Ez a megfogalmazás korábban bevált. Felhozta, hogy nem érti, miért sírta el magát az egyik barátja, amikor az óvó néni kiküldte a rongyért, hogy feltörölje a vizet, amit előzőleg kiborított. Aztán tovább görgedte a szálakat, hogy történt még egy rossz azzal a kisfiúval: „M. ökörrel szembe ütötte, de ez titkos!” – Úgy érted, hogy a kezével? – úgy értette. Elmondta, hogy mit csinált erre az óvó néni és kik a verekedős gyerekek a csoportban. Talán ez nyugtalaníthatja? Ha mondok négy választást, kiválasztod hogyan érezted magad, amikor ezt láttad? – egyenként nyitottam az ujjaimat:

1. Ijesztő volt, kicsit féltél.
2. Érdekes volt.
3. Vicces volt. – Itt közbe szólt, hogy ez biztos nem, csukjuk is le.
4. Dühös lettél.

Megpuszilta a negyedik ujjam, hogy „Ez biztos”. Aztán az elsőt, és lehajtotta a másodikat is. Vagyis elsőre ijesztő volt a jelenet, aztán dühös lett. Biztosítottam róla, hogy én is pont így éreztem volna magam, és szerintem apa is. Onnan kezdve megeredt a nyelve, sok mindent megosztott az ovis élményeiből, aztán jóéjt kívántunk.

Erről maradtam volna le?

Van, amikor a szülőnek kell pontot tenni az este végére. De ez most kulcspillanat volt. Vagyis óra.

Ami azzal is telhetett volna, hogy kijövök, ám kis idő múlva ő is, megmérgesedve visszakísérem, megint ácsingózom mellette, végül hagyom, hogy nálunk aludjon el, ezért kialvatlanul ébredek azzal a mélyen munkáló érzéssel, hogy „nem tudtam urrá lenni a gyereken”, amit észre se veszek, csakhogy olyan feszült vagyok már korán reggel és mindenre kiakadok. Vagy ennek varációi. 

Még reggel is éreztette hatását az így éledt szeretés, megölelt és azt mondta, hogy „Téged szeretlek a világon a legjobban!” – ami felől voltak kétségeim az elmúlt napokban, de erről majd legközelebb…

Akkor gondoltam arra, hogy mindenképp megírom, ahogy ez zajlott, mert tudom, hogy milyen könnyen elfogadjuk azt a haragot magunkban, amivel a gyerek szobájából távoznánk. Vagy amivel ott hagynánk reggel az oviban, ha száz év volt, amíg átváltotta a cipőjét. Sajnos meglehet, hogy sokszor jobban tudunk haragudni, mint elfogadni és dicsérni. De szerintem ezen tudunk változtatni.

Ovi-after

Nem érdemes leteremteni a gyereket, amikor éppen „szét van esve” ovi után. Arra reagálni, amit látunk, ahelyett, ami mögötte zajlik. A cipőjét a szoba közepén hagyja, és inkább elnyúlik a kanapén. Lehetőleg valami jó zajos és céltalan játékba kezd, ami rombolásba is fordulhat véletlen. Kapható a játékra, mégis rosszfej közben, kárörvend, pillanatokra enyhül csak a homloka, de amint észreveszi, megint jól összeráncolja. Megölelni nem lehet, motiválni nem könnyű, koncentrált figyelemre képtelen. Birkózás közben könnyen elsírja magát vagy újra megharagszik, ha már épp „kiharagudott” volna. Ismerős?

Az ovi harmadik délutánján történt, hogy aznap a fenti hángulatban érkezett haza a nagycsoportos. A nagymamával folytatni próbálták a reggel félbemaradt játékot. De onnan kezdve, hogy nem ő nyert, megakadt a lemez.

Magyarázzuk el neki újra, hogy „De hát ez csak játék!” ? Pirítsunk rá, hogy „Ne csináld már ezt, mindjárt felborítod az asztalt!” ? Hagyjuk ott lemondóan, hogy „Ha majd lenyugodtál, akkor folytathatjuk!” ? Jelezzük, hogy vele van a baj, mert  „Veszíteni is tudni kell, fiam!„ ? Esetleg gúnyolódjunk, hogy „Most aztán itt a világ vége!”?

Újrakapcsolódás

Lihegve rogytunk össze tíz perc után a trambulinban, ahonnan jó volt elnézegetni a fölénk magasodó háztetőt és kék eget. Csuromvizes volt a ruhánk a tegnapi esővíztől, amit fölpacsáltunk ugrálás közben, erre hivatkozva könnyen berekesztettem a bulit, és vittem zuhanyozni.

Volt egy pillanat, amikor majdnem feladtam az egészet némi sértődöttség okán. Nagyon idegesítő volt, ahogy gumibaba módjára nyeklett a kezeim között, miközben fejhangon énekelt. Próbáltam szemkontaktusba kerülni vele, hogy „Oké, minden értek, de elég volt. Nagyon zavar ez a hang, légyszi’ hagyd abba, én is megtenném, ha te kérnél!”. Kezébe adtam a ruháját, és beálltam a zuhany alá. Jó lépés volt hagyni, hogy ezt már oldja meg ő. Mire felöltöztem, a szobában békésen matatott a legóval.

„Tessék parancsolni, a gyermek némi beavatkozás után, ismét jól működik!”

– adtam át a nagymamának, akivel estig eljátszottak.

Működik!

Ámulattal konstatáltam ismét, hogy ez nem humbuk, ez a kapcsolódás lényege. Aminek hiányát nem oldja meg egy mesenézés. Túl engedékeny lettem volna? Nem hagytam, hogy széttrollkodja az asztalnál a játékot, de azt igen, hogy kiugrálja magából a „zizit”. A keretek megvoltak, amin belül biztonsággal feloldódhatott. Ha nem viszem ki trambulinozni – sétálni, bújócsázni, lépcsőről ugrálni, amire épp lehetőségem van –, és helyette azon bosszankodom, hogy „Nem lehet vele bírni!”, biztos egy rossz hangulatú délután elé néztünk volt. Hiába lett volna annyi könnyebbségem aznap, hogy még nálunk volt a nagymama.

Inkább erre mondom azt, hogy „Nekem arra nincs időm!”, nem az újrakapcsolódásra szánt húsz-harminc percre.

Szuper, hogy egyre több hasznos cikk kering a beszoktatásról. Időnként ugyan eltérő tanácsokkal, de a lényeg, hogy él a téma. Ahogy a szülésnél és a csecsemőgondozásban már megtörtént a paradigmaváltás – legalábbis egyre több fórum vonatkoztat el a korábbi gyakorlattól, és helyez előtérbe más szempontokat –, a kisgyerekek „intézményesítésének” módja is megérett az újragondolásra.

Úgy tűnik, hogy egyelőre a szerencsénken múlik, hogy mivel találjuk szemben magukat. Azonban általánosságban elmondható, hogy nem kapunk kellő tájékoztatást és támogatást ebben az érzékeny időszakban. De a pedagógusok sem! – derült ki számomra.

Ha nehéz az elválás…

Ebben a bejegyzésben csak az elválásra szorítkoznék. Azon belül is arra az esetre, amikor fennakadás van. Mindegy, hogy az első reggelen, a másodikon, vagy majd három hét múlva, de egyszer csak azt tapasztaljuk, hogy a gyerek ódzkodik bemenni a csoportba. Gyorsan elköszönünk, de ő a combunkra tapad.

Nyugodj meg, ez teljesen normális! Nem ciki, nem „túl anyás”, nem „anyámasszonykatonája”.

Ha tiltakozik az ellen, hogy lefejtsék rólunk, akármilyen kedves szavak kíséretében is teszik, igaza van a gyereknek. A testünknek is, amikor ösztönösen hárítanánk az óvó néni közeledést, mert összerándult a gyomrunk. A félelmeinknek már kevésbé, ha hajlamosak vagyunk engedni egy erélyesebb fellépésnek, mert a testünk már válaszolt a gyereknek – „Anya nem akarja, hogy elvegyenek tőle!” –, hát neki az a dolga, hogy kapaszodjon.

Nem tudok olyan élethelyzetet mondani, amikor rendben lenne, hogy ilyen módon válasszuk le magunkról a gyerekünket, kiváltképp egy idegen. Nincsen életveszélyben! Elkövetkező éveinek meghatározó helyszínére vezetjük be, ahol annyi klassz dolog vár rá! Felelősek vagyunk mind – szülők és pedagógusok –, hogy hogyan lépi át a küszöböt.

Ha elönt a pánik, inkább mondd ki, mert takargatni úgysem lehet, leveszi!

Mondjuk ki nyugodtan, hogy „A macska rúgja meg, micsoda helyzetbe kerültünk, kisfiam! Nem erre készültünk, igaz?” – vagy valami gyerekkompatibilis káromkodást követő együttérző mosoly, felkacagás, huncutság sokat oldhat a feszült helyzeten.

Utána viszont lépj a tettek mezejére!

Fontos. Ha nem tesszük, az óvó néni lesz kénytelen. Ha hagyjuk, hogy ő vegye el tőlünk, ellene fog kűzdeni a gyerek, így őt helyezzük a mumus szerepébe. Pedig kivel kell maradnia? – Vele. Ha csak egy kis bizonytalanságot látunk, de még nem fagyott le teljesen a rendszer, akkor hajrá, szorítsuk magunkhoz, mondjuk el határozottan, hogy „A kismajom három puszi után nagyot ugrik!”, számoltassuk háromig, és hoppázzuk be a csoportba!

Ha a gyerek találja ki az elköszönés módját, az növelheti a biztonságérzetét. Erre van leginkább szüksége. Miközben azt történik, amit a szülő akar, bemegy a csoportba. Mindenki jól járt. A bölcsiben közvetlenül a gondozó kezébe lendítettük át Jonatánt, kedves rutin lett belőle. Az ovi első napjaiban már ő találta ki, hogy a hátam mögött lépedelve jut el a csoportig, én nyitom ki az ajtót, aztán három számolást követően lép be a csoportba.

Amikor nem megy az elválás…

Még akkor sincs gond, ha elpityeredik, miközben vállán az óvó néni kezével lépdel a csoport felé, mert ha túlcsordulnak az érzelmek, ér sírni. Viszont, ha annyira befeszült, hogy csak kényszeríteni lehetne az elválást, akkor mérlegeljünk: megéri-e?

Nehéz szívvel gondolok vissza arra a napra, amikor a kisfiam sehogy sem akart bemenni a csoportba. Elismerve az első napok sikereit, az óvónők türelmesen hagytak, hadd próbálkozzon anyuka. Csakhogy mindenki eltűnt már a folyosóról – Három perc múlva zárják a kaput! –, és a kisfiam még mindig nem mozdult. Ettől bestresszeltem. Bármelyik pillanatban kijöhetnek érte! Ha akkor azt mondták volna, hogy „Semmi baj. Ha úgy érzi, hogy tíz perc múlva megindul magától a gyerek, akkor maradjon itt vele nyugodtan! Ne szórakoztassa, nógassa!”– akkor merek maradni. Nem bizonytalanodom el. Nem húzom fel magam és haragszom meg rá, hogy végül belefáradva hagyjam, hogy kivegyék a kezemből. Tompán álltam a csukott ajtó előtt, miközben ő mögötte üvöltött.

Ez egy elhibázott lépés volt az őt körülvevő felnőttek részéről.

Neked még van választásod!

Lélekjelenlét. Kicsivel több kellett volna ahhoz, hogy időt kérjek, ha már nem tudtam elejét venni a helyzetnek. De ki is sétálhattam volna vele aznap.

„Vajon miért tartunk jobban a „kihágástól”, mint a gyerek traumatizálásától?”

Már megtenném. Nem drámázva, menekülve a kölyökkel, mint egy anyatigris, mert azzal szabotálnánk a másnapot. Hanem például azzal a megegyezéssel, hogy:

„Ez ma nem sikerült kisfiam. Nekem sem. De ezzel nincs semmi baj. Holnapra jól összeszedjük magunkat, rendben? Nézd csak, itt egy kavics (rágógumi, zsepi, fecni, akármi) a zsebemben. Dugd el valahova, hogy holnap megtaláljuk, amikor jövünk. Ha akkor is megijednél, erről tudni fogod, hogy idáig már eljutottunk: jól  belekapaszkodsz, és sikerül besétálni a többiekhez. De a terv titkos, rendben? Csak annak mondjuk el, akinek mi akarjuk.”

Ha ismétlődően kényszeríteni kell az elválásra, az hosszútávon több gondot okozhat, mint egy elbliccelt nap. Nem lesz belőle rendszer, „elkapatás”, ha ahhoz tartod magad, amit elmondtál. Ha játékot és együttérzést ajánlasz a dráma helyett, az a bizalmát erősíti benned és önmagában. Ezt a muníciót rejted a kavicsba!

Nem arra buzdítalak, hogy első adandó alkalommal lelépj a gyerekkel. Csak egy megerősítést szerettem volna adni arról, hogy van választásod, mert engem visszavetett, hogy fel sem merült bennem.

A második reggelen felhangzott „Nem akarok oviba menni!” után is jókedvűen hoztam haza. Cserébe az a „Nem!” felém vette az irányt. És úgy is maradt egész hétvégére.

Amint hozzászóltam, elkezdte szajkózni, hogy nem. Vagy épp torka szakadtából üvöltötte. És ez a „Nem!” nem az a kétéves kor körüli, öntudatos „nem”, amiben már-már gyönyörködni lehetett tudatos napjainkon, hanem ez egy metsző NEM. Meg még egy és még egy, egészen addig, amíg nem tudtam valahogy rábírni, hogy fogja már be figyeljen már arra, amit kérdezek. „Még csak nem is utasítottam! Őrület!” — legtöbbször jobbnak láttam sarkon fordulni a fel-felpattanó indulataimmal, hogy pár perc múlva újrapróbáljam. Vagy apát küldtem vissza hozzá.

Értem én, hogy most felbolydult a kis lelke az ovi miatt: sok mindent tapasztal ott, amit nem ért, csak az érzést hozza haza. Van, amiről már határozottan tudja, hogy NEM tetszik neki, de még NEM tudja, mit kezdjen vele. NEM akarja, hogy a Misi belekaroljon a körjátéknál. NEM tudja, hogy álljon be a nagyokhoz vonatozni, pedig úgy szeretne! NEM esett jól neki, hogy a Boni félrelökte a sorban. És leginkább NEM akarja, hogy én elmenjek, de tudja, hogy úgyis elfogok, mert a szülők NEM is jöhetnek be…

Bármit is akar vele a tudtomra adni, az első lépés a megértéshez, hogy nem nyomom vissza belé, mert ezeknek a nemeknek ki kell jönni, így vagy úgy…

Az újrakapcsolódás

Hazaértünk a hétvégi rokonlátogatásból. Dögönyözni akartam egy kicsit, hátha így oldódik irányomba. És már úgy hiányzott! Meg aggasztani kezdett a másnap. Felnevetett, de váratlanul újrakezdte, hogy „Nem!”

— Babám! Értem én, hogy valamit el akarsz nekem mondani ezzel — néztem a szemébe őszinte tanácstalansággal — De képzeld, nem tudom, hogy mit! Én nem haragszom rád. Csak nem tudom megfejteni, hogy mit érzel. Pedig szeretnék neked segíteni ám!

Láttam, amint puhul az arca. Már nem fújja fel, mint egy kis hörcsög, de szavai nem voltak. Hát játsszani kezdtünk, hogy a két, kis gyurmakutya összebarátkozzon a kezünkben. Én csak elalvás előtt ölelhettem meg…

Akkor hozta szóba az ovit először. Elővettük a Janikovszky-könyvet, és beszélgetni kezdtünk arról, hogy mivel fognak játszani azok a gyerekek, akik holnap oviba mennek. Nem mondtam, hogy neki is kellene.

Nehezítő körülmények

Talán szerdán – az ovi ötödik napján – volt először, hogy normális pulzussal nyitottam ki a csoport ajtaját, míg ő mögöttem bújt, hogy onnan előlépve váltsunk három puszit, és önállóan besétáljon. Ez lett a kis rituálénk azon az egynégyzetméteren.

Sajnos emeltük a tétet: elmondtuk neki, hogy apa pár napra elutazik. Vasárnapra belázasodott. Úgyhogy a második hetet kettesben töltöttük otthon. Vagyis hármasban: Ő meg én és a NEMEK.

A pillanat, amikor megérted, hogy nem működik semmi módszered. És még lecseszni sem lehet érte a gyereket, mert ez nem arról szól, hogy neveletlen lenne.  Na, akkor tényleg csak az őszinteség és a játék az, amivel elérheted őt.

El a nemekkel!

— Jonatán, így nem fogunk tudni elindulni. Ezt biztos tudod. És azt is, hogy egyre türelmetlenebb vagyok már. Elegem van. Oh, most látom csak, hogy tele van a szád nemekkel! Ja, hogy ezért nem is tudsz mást mondani, mint hogy…

— Nem. Nem.

— Erről beszélek! Annyi nem van már itt, hogy a zsebed is tele vele! Hopp, ott lóg egy az orrod hegyén is, leveszem! Nézd már, a szemöldöködre is felült egy! — erre felnevetett, és már nekem sem volt megőrülhetnékem.

— Kérj meg, hogy segítsek elfújni őket, jó? Amíg nem kérsz meg, addig csak te tudod elfújni őket. Próbáld meg!

A konklúzió nem sok, de jelentős

Mondanom sem kell, hogy pár perc múlva vihogva fújtuk a semmit a kitárt ajtón át a lépcsőház felé. Aztán másfél óra múlva ismét szélvihart kavartunk magunk körül, mert NEM akarta megérti, hogy NEM tudjuk hazahozni azt a faágat!

„Anya! De haza tudjuk vinni, belefér a zsebembe!”

Úgy tűnik, hogy ennyi kell most neki. Vagy legalábbis ennyi, ami működik. Semmi helyrerakás, megbeszélés, fejtegetés, kimondás. Hiszen én is úgy érzem, hogy ezúttal csak vaktában tapogatózom, annyira sűrű az oda-visszahatás. A fő csapásirány marad továbbbra is az, hogy ne arra reagáljunk, amit látunk, hanem arra, amit már tudunk. Mert a nevetés épp annyira oldja a feszültséget, mint a könnyek.

„Nem akarok oviba menni!” – amikor erre ébredek a kávémon kívül még valamit kénytelen vagyok szem előtt tartani. A mondást, ami nekünk bevált: Minden érzésnek ér hangot adni, csak a tettek azok, amiknek határt szabhatunk.

1.

– Nem akarok oviba menni!

– Értem, de ezt az óvó néninek is mondd el, mert ő már vár rád az oviban!

Amihez nyilván oda kell menni. Odamentünk, mint előző reggel, és berohant, amint meglátta a többieket, mert elfelejtette, mit is akart, vagy épp nem akart a reggel.

2.

– Nem akarok oviba menni!

– Jó, megértem – szünet. – Tegnap mivel is játszottál az oviban? Azzal a csuklós busszal? Itthon nincs is olyan…

Vágykeltés. Úgy is segíthetünk feleleveníteni a jó élményeket, hogy hülyeségeket kérdezünk. Hiszen imádnak kijavítani! Például:

– Ez az a csuklós busz, aminek három kerék van a tetején, és fordítva is lehet tolni? Ugye, az ovis kisvasút a falon fut?

– Anyaaaa, neeem, a csuklós busznak alul vannak csak kerekei! – felnevetett, hogy is gondolhatok ekkora hülyeséget, még hogy a falon megy a vonat!

Oldódott az ellenérzés, elillant a feszültség.

3.

– Nem akarok oviba menni!

– Megértelek, de emlékszel, hogy pénteken sem akartál?

A belátásárapróbálok hatni, meg arra a tapasztalatra, hogy egyszer már sikerült felülkerekednie önmagán, és jól érezte magát.

– Micsoda nagyfiús dolog volt az!

4.

– Nem akarok oviba menni!

– Miért nem? Mi nem volt jó az oviban?

Bele merek menni, mert ha mond is egy-két dolgot, akkor ki tudom segíteni a pozitívumokkal. Sorolom a reggel menetét: kinyitom a kaput, ő csipogtathatja saját kezűleg a menzakártyáját, utána segítek neki átöltözni, bemegy a csoportba, később visszakérdezek, hogy mi is jön azután? Én nem is tudom! Lehetőséget teremtek arra, hogy ő maga mondhassa, amit már tud, ez önbizalmat ad neki, így erősíti a biztonságérzetét. Elvégre az ovi az ő dolga.

5.

– Nem akarok oviba menni!

– Teljesen megértelek. Én sem akarok kikelni az ágyból. Reggelit sincs kedvem csinálni neked, se pisilni! –  itt már kuncog rajtam. – Te meg legóznál, ugye?

Kimondani azt, amire éppen vágyunk ahelyett, amit csinálnunk kellene! – ez még a mi, felnőtt lelkünkön is könnyít. Mi lehet annál megnyugtatóbb az egy méterről ránk szegeződő szempárnak, hogy anya se hisztizik egy ilyen helyzettől? Hanem megmutatja neki, hogyan lehet túllépni rajta: leginkább kézen fogva.

– Ha kihúzol az ágyból, máris könnyebb lesz nekem, köszi! Aztán kihúzlak én is, jó?

Egymást noszogatva, húzva-vonva csak eljutunk a bejáratig! Futóbringával, hátiputizva, de ha anya megint nem akarna menni, akkor muszáj lesz eltolni őt az oviig…

6.

– Nem akarok oviba menni!

– Sajnos én nem mehetek helyetted! Pedig elmennék. De tudod, hogy csak kik mehetnek oviba? – értetlenül feltekint –Csak az óvodások. Bölcsisek nem. Iskolások sem. És felnőttek sem.

Ezt lehet cizellálni. Végigvettük a teljes rokonságot, hogy ki nem mehet az oviba, és kiderült, hogy csak két ovis van az egész nagycsaládban, közülük ő az egyik.

7.

– Nem akarok oviba menni!

– Szerintem a kiskutyád sem. Nézz csak rá, milyen arcot vág!

A szerepjátékban átvezetik az érzelmeiket a játékszerre. Így már nem is ő fél az ovitól, hanem a kutyuska, akit együtt vigasztalunk meg. Megható visszahallani azokat a mondatokat tőle, amelyekkel én szoktam őt pátyolgatni, miközben a vékony karjára fekteti a kutyuskát. Azt már kevésbé, amikor éppen veszekedik vele…

A fenti példák mindegyike olyan helyzetekre válasz, amikor nem szívet roppantó érzelmek bújnak mögötte, hanem pillanatnyi hangulat, kíváncsiság, hogy anya mit reagál, és némi dac, hogy „azért se”. Amikor egyre jobban menetel bele a csőbe: „nem, nem nem”! A határok empatikus kijelölésével sikerülni fog az óvoda felé terelgetni.

És végül, de nem utolsó sorban: lehet olyan is, amikor tényleg nem bír óvodába menni. Amikor látni a kis arcán, hogy meg fog betegedni, ha másképp nem kap pihenőt, anyát vagy apát, nyugalmat, otthont. Akkor ér azt válaszolni, hogy: „oké, ma itthon maradunk.” Nem kell neki nagy feneket keríteni, sem megígértetni vele, hogy: „jó, most az egyszer, de legközelebb már nem lesz ilyen!” – mert ez nem olyasmi, amit meg tudna ígérni egy hároméves, se egy négy. Ma így döntöttünk, nem kell félni, holnap új nap lesz, új hangulat, új gondolat. Még az elején vagyunk, most bővítjük a kis életét egy újabb színtérrel, ami időbe telik.

Ha szeretnél még több tippet és gondolatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv!