A Duna-parton voltunk. Megkértem, hogy hajtsa össze a ruháit, miután átöltözött, közben kipakoltam a holminkat.

– Ne gyömöszöld a kalapodba, hát szétszakaaad! – méltatlankodtam, látva, hogy nagy gonddal gyűri bele a trikóját és a rövidnadrágját a felfordított szalmakalapba.

– Ne már!! Hagyd abba! – sápitoztam, mert felbosszantott, hogy folytatja. Magam előtt láttam, ahogy átszakad a kalap belseje.

Csupán egy morgás volt a válasz. Majd hirtelen felállt, és hozzám vágta az egészet. Némi jóindulattal talán csak dobta, de minden figyelmeztetés nélkül, így a kalap ruhástul a földön landolt rólam lepattanva. Meg se rezzentem, annyira meglepett. Csak álltam ott rendületlenül, aminek nagyobb ereje lehetett, mintha kirobbantam volna. Le sem vette rólam a szemét. Éreztem, hogy már nem fogok kiabálni, anélkül is lesz súlya a szavamnak. Sokkal fontosabb nekem, hogy ezt még egyszer ne ismételje meg!

Az agresszív szülői fellépéstől csak megriad a gyerek, így máris védekezésre kényszerül. Ez ösztönös. Onnantól kezdve pedig lepereg minden intelem, csak a szülő iránt érzett harag és sérelem állandósul, menthetetlenül aláásva a tekintélyt, aminek kivívásáért sok durvaságra képesek a fölnőttek.

Mégis mi történt?

Valamit nagyon mellre szívhatott, ha erre vetemedett – fordítottam magam felé a górcsövet:

– Ennyire rosszul esett, ahogy mondtam?

Úgy meredt rám az összeráncolt szemöldöke alól, mint aki nem döntötte még el, hogy ő haragszik, vagy rá haragszanak.

– Azért lettél mérges, mert beleszóltam? Nem hagytam, hogy úgy csináld, ahogy kigondoltad, ugye? – kezdtem kapiskálni.

Elmondtam, hogy az én szemszögemből hogyan festett ez az egész. És azt is, hogy most nagyon kellemetlenül érezhetném magam amiatt, hogy a körülöttünk lévő felnőttek mindössze annyit láttak, hogy a hat éves kisfiú odaveti a kalapját az anyjának. Mérges szemöldöke csodálkozásra ívelt, ahogy folytattam: De engem nem az érdekel, hogy ők mit gondolnak. Hanem, hogy te mit gondoltál, amikor hozzám vágtad?  Nekem is segített, hogy mindezt kimondtam, verbalizáltam.

És a bocsánatkérés?!

Ő nem akarta elmondani a saját verzióját, de odajött, és leguggolt a kalaphoz. Épp csak átfutott rajtam a gondolat, hogy „basszus, és még csak bocsánatot sem kért, hogy van ez?!” , amikor megláttam, hogy ismét elkezdte visszagyűrögetni a kihullott ruhákat. Ezek szerint ő még ott tart, hogy én nem hagytam rá a hajtogatást.

– De ne gyűrd bele! – megelégelve az eltökélt ábrázatát egyre emelkedett a hangom:

– Jona, egyelőre ott tartunk, hogy te vágtad hozzám a kalapod, és nem fordítva. És mégis neked áll feljebb! Ezt így mondjuk. Mégis te haragszol rám, és nem én rád. Észrevetted?

A tényszerű megállapítás pillanatok alatt lesimította a vonásait, és engem is a földön tartott, nem szállt el az agyam.

– De én akarom… – préselte ki magából.

– Te akarod, hallom. Akkor két dolgot mondok, aztán úgy oldod meg, ahogy akarod! Ne legyen összegyűrve és kevés helyet foglaljon a ruhád, rendben?

– Jó! – válaszolt, azzal összetekerte a trikót, mint egy palacsintát, az alsógatyáját a rövidnadrágja zsebébe rejtette, mindezt belehelyezte a kalapba, és vidáman elvontatta a strandtáskáig, ami nagyra tátott szájjal várta már a rakományt…

– Ugye azért ennyire bánod, hogy ezt most így intézted? – mutattam az ujjaim között egy aprócska rést, jobb nem jutott eszembe.

– Nem, Anya! Annyira bánom, mint amekkora a Duna! De nem odáig – mutatott a túlpartra –, hanem amilyen hosszú!

A másnap nehezített terep

Nem csak ketten vagyunk. Reggeli után megkérem, hogy söpörjön fel a széke alól, amíg anyósom gyógytornázik. Elkezdi, de nem boldogul vele, odalépek, mire abbahagyja. Menni akar mami utána.
– Hé! Nem ezt beszéltük meg! – próbálok visszavenni a kapásból helyretevős hangsúlyból…
– Jó, akkor csináld, ahogy tudod, jó lesz! – elindul kifelé. – Jonatán! Pocsolya! – a jelszó sem segít.
Megmakacsolta magát. Teszek még egy kísérletet, de csak nem foghatom le, hogy ott maradjon!
A kudarcomat növeli, ahogy a másik szobából hallom, hogy „Hallgass anyára, hívott, menj vissza!”.

Hogy az ilyenkor érzett csalódást perfekcionizmus táplálja-e, nem tudom. De azt sejtem, hogy van az az élhető átmenet a „mi is felnőttünk valahogy” és a tökéletességre való törekvés között, amikor az ember épp úgy megélheti a hullámvölgyeit…

Visszavonulhatnék, felhagyva az egésszel, elvégre egy ötévesről van szó, aki átgázolt egy pocsolyán! Na és?! – így tusolná el a lustaság, hogy majd kétszer olyan durván lendüljön a felháborodás másodjára, meg harmadjára, negyedjére…

Vagy megvárom, míg önszántából visszatér. Vagy amikor nagymami kijön a szobából, akkor tudok négyszemközt beszélni vele. Felemlegetem újra a megbeszélteket, aztán odaállunk a seprűhöz, és a lehető leglazább hangomon együttérzek vele, hogy kicsit esetlen ez a lapát, tényleg! Nem könnyű rásöpörni a morzsákat, de hát ez van, ilyet sikerült venni ennek az anyának… – értékeli a nexust, hagyja, hogy mutassam. – Ezért én így szoktam próbálkozni vele…
Majd direkt ellépek, hogy ne legyen belőlem smasszer, csinálja csak önállóan.

Immel-ámmal megcsinálja.

Nem úgy ment, mint vártam. De két fontos tapasztalat mégis csak volt, ami segítségemre lesz legközelebb. Az egyik a következetesség, ami mindig megbízható támpont, ha már-már kihátrálnék egy helyzetből. A másik, hogy ezúttal sikerült felülkerekednem azon, amit hívjunk úgy, hogy „támogató közeg”. Vagyis a mások előtt/hallatára történő „gyereknevelés” zavaró faktora. Kiváltképp, ha érzékenyítve vagyunk a jelenlévőre….

Amíg mi egy folyamatban veszünk részt, a kívülálló az aktuális stádiumba való betekintés alapján cselekszik vagy formál véleményt. Ami ettől még egy hasznos visszajelzés lehet, ha ezt szem előtt tudjuk tartani.  A tudattalan döntés, hogy egy véleménynyilvánítást ítélkezésnek minősítünk-e, bennünk zajlik le. Hányszor történhetett meg, hogy „én csak elmondtam, amit gondoltam”, miközben a másik éppen vérig sértődött rajta? Tehettünk róla? Tudtunk róla egyáltalán? Ugyan így vica-verza.

És akkor a world peace…

– Ilyenkor kellene egy nagy pofont adni neki, és akkor majd nem csinálja ezt legközelebb!
– Jaj azzal nem megyünk semmire!
– Tudod, a kung-fu mester is kirúgja a tanítványa lábát egy ilyennél.
– …Jó, de mi nem kung-fu meseterek vagyunk, hanem a szülei.
– A francba, az igaz…

Így zajlott egy röpke telefonbeszélgetés két szülő között, akik egyszer régen úgy érezték, hogy másképp akarják csinálni, mint ahogy első blikkre tennék…

Ismét a kötődő büntetésről I.

Kétségtelenül tanév vége van. Fáradnak a gyerekek. De amikor fogja magát, és térdig ázott nadrággal, beázott cipővel ér partot a pocsolya túlfelén, miközben én épp azt keresem a pocsolya jobb oldalán, hogy „hol kelhetnénk át?”, mert amerre először indultam „arra nem mehetünk, ott mindig a kiscsoportosok játszanak!”, de „sajnos nem mehetsz át, mert tudod, most nem gumicsizmában vagy!”, na, akkor kiakadok. Negyed óránk van odaérni a fogorvoshoz. Szárazon. Vagyis már csak 10 perc.

Hazarohanás, átöltözés, fogorvoshoz menés. Ahol annyira ügyesen tűri a kezelést, hogy megint csak felrémlik a kezeimet markoló ötévesemről, hogy nem kisfelnőtt. A gyerek, az gyerek.

Hogyan tovább?

Nem hagyhatom annyiban, még ha könnyebb is lenne, mert nem akarok tartani a gyerekemtől…, se uralkodni rajta.

Elkezdtünk hát arról beszélgetni, hogy mi az, amit leginkább szeret – hogy majd „a régi pedagógia” mentén azt vonom meg tőle… Zsákutca. Dr. Renee Brant világít rá csodásan arra a totális félreértésre, amikor azzal az elgondolással büntetjük meg a gyerekünket, hogy először rossznak kell éreznie magát ahhoz, hogy aztán jól viselkedjen. Teljesen mást tanul belőle a gyerek, mint ami a szülő szándékában állt…

– Legyen az, hogy ma és holnap segítesz nekem pár dologban, mert úgyis sok a teendőm. És nagyon odafigyelsz, ha valamire megkérlek! Így szerintem holnap estére már egészen elhiszem újra és megnyugszom, hogy legközelebb hallgatni fogsz rám. Majd kérdezd csak meg holnap este, mielőtt lefekszünk!
– Jaaaajj…. – fennakadt szemmel, fülig vigyorral játssza el, hogy ez mennyire lesújtó hír számára.
De azt hiszem, valójában értékelte a kialakult hangulatot. „Pocsolya” lett az emlékeztető jelszavunk arra az esetre, ha megfeledkezne róla.

– Tudod, simán lehet, hogy más szülő ilyenkor adott volna egy nagy pofont a gyerekének. De mi nem verekszünk. Lehet, hogy akkor legközelebb megtorpannál majd a pocsolya előtt, mert eszedbe jut, hogy de fájt múltkor is az a pofon!
– Juujj – követi a gondolatmenetet…
– De szerintem azért állj meg, mert már okosan tudod, és eszedbe juttattam, hogy milyen nehézségeket okoznál ezzel magadnak és nekem is. Hacsak azért nem csinálnál meg valamit, mert félsz tőlem, az nem lenne jó. Mert akkor nem fogod tudni nekem elmondani majd azt se, amikor valami bánt, ha szomorú vagy…

(Didaktikusan, kérdésekkel „ellenőrzöm”, hogy tudja-e, mit kell csinálni, ha vizes lett és hűvös van? – Mert ha nem azt csináljuk, akkor mi történhet könnyen? – És az milyen szokott lenni? – Nyilván mindenre tudta a választ. Fontos, hogy ő mondja ki, vezesse le, ne én „dorgáljam”…)

– És azt észrevetted, hogy nem kiabáltam veled?
– Tényleg… – jelentőségteljesen néz.
– Látod, én próbálok változtatni, ahogy beszéltük, emlékszel?! – visszacsatolva egy korábbi beszélgetési kísérletre arról, hogy nem jó irányba haladunk…

Az utóbbi időben szemrebbenés nélkül mond nemet, ha valamire kérem. Én meg vissza-visszatérek a kiabálós „módszerhez”, így szoktatva őt arra, hogy már csak arra kapja fel a fejét…

A köztünk lévő konfliktusok a kapcsolatunk aktuális állapotáról is árulkodnak. Bár sokszor tapasztaltam, hogy ezen lehet javítani – újrakapcsolódni – először mindig elszomorít, hogy „ide jutottunk!”. Talán mert nem szoktam még meg – „nem így szocializálódtam” –, hogy a kapcsolatok megjavíthatóak. Hogy egy kapcsolat minősége, legyen szó anya-gyerek viszonyról, párkapcsolatról vagy barátságról, lényegében mind azon múlik, hogy mennyit teszünk bele. Éppen most. Éppen úgy, ahogy a másik igényli.

Szeretettank – mondják –, azzal működünk. Amiből kispóroljuk a lényeget, ha pofont adunk, üvöltözünk, fenyítünk. Amikor az együtt töltött idő jóformán az operatív dolgok körére szűkül. Hát, olyankor nincs mit csodálkozni, ha éppen nem együtt-működünk…

“Lehet, hogy éppen elfelejtetted, hogy apa alszik, és kiabáltál egy nagyot, amire felriadt… Lehet, hogy ráhasaltál a deszkára, ami ettől elmozdult, mikor éppen méricskéltük… De hogy letetted ide a nyalókádat, pedig már éppen bekaptad volna, és előbb odaültél vacsorázni, mert megkértelek, na, az nem semmi dolog volt kisfiam!” 

A lényeggel kezdem. Ezek a mondatok nagyon sokat jelentettek neki és nekem is. Végre elcsíptem a kulcspillanatot, amikor magam is tisztán látom, hogy mi számít és mi nem. Mi felett hunyhatunk szemet és mi az, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Olyan sokszor felcseréljük a kettőt…!

Nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, amikor valami nem az elképzelésünk, az elvárásaink szerint történik, mint ami igen. Kétszer-háromszor többet korrigálunk, mint amennyiszer dicsérünk! — és most valószínűleg keveset mondtam. (Érdemes lenne leírni egy napunkat: csak címszavakban, gyorsan bepötyögni a telefonba, és nap végén összeadni, azt hiszem, megdöbbentő eredményt kapnánk.)

Mintha attól félnénk, hogy ha elmulasztunk egy “rászólást”, akkor sose tanulja meg…! Mintha mi olyan tökéletesen csinálnánk mindent! Mindig kedvesen szólunk a párunkhoz, sose vagyunk udvariatlanok senkivel, mindig annyit szedünk, amennyit meg tudunk enni, annyit vállalunk, amennyit teljesíteni tudunk, mindig akkor csináljuk a napi kötelezőket, öltözés, tisztálkodás, amikor kell, sose nyúlunk az orrunk belsejébe papírzsepi nélkül, amikor viszket… — felnőttként. Aztán hogy gyerekkorunkban hogy csináltuk…? 

“Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.” /Carl William Buehner/

Azt szeretném, hogy a kisfiam gyarapodjon és örömre leljen a szavaimban, bebújhasson alá hüppögni, mikor a “megértelek” és a “majd ez is menni fog” borul rá megnyugtatóan, ha arra van éppen szüksége. Tudom, hogy az állandó, jószándékú rászólás, korrigálás, okítás nem képes erre, csak is a megbecsülés. Kipróbáltam. Bár magam is hadilábon állok a dicséret fogadásával — nem mindegy, hogy kitől és hogyan kapom… —, és látom, hogy nála sem mindig akadálytalan a befogadás, de ez a valami — nevezzük szemléletváltásnak — képes egymás felé fordítani minket. Onnan már csak a szemeibe kell belenéznem, hogy tudjam: lehet, hogy éppen elfelejtette…

A héten az Újpesti Anyuka Klub – Babahordozó Klubban kérdeztek arról, hogy mi vált be nekünk a másfél-kétévesnél, amikor csapkodással, hajhúzással fejezte ki a “mondandóját”.

Miután minden anyuka közel azonos helyzetről számolt be, megnyugtató következtetésre jutottunk: aggodalomra semmi ok, úgy tűnik korosztályos jelenségről van szó!

Ezután beszélgettünk az anyai félelmeinkről  — hogy elrontjuk, hogy a fejünkre nőnek, hogy elbizonytalanodunk a békés módszerekben… — , amelyek hatására sokszor pont úgy cselekszünk, ahogy nem kellene. Úgy, ami nem viszi előre hosszútávon, csak kulminálja a helyzetet.

Szerintem első lépésként megint csak kezdjünk magunkkal:

“Bennem mit vált ki, amikor a gyerekem belémcsíp?”

Űzzük el a félelmeinket és reagáljunk rá őszinte, emberi módon! Mutassuk ki, hogy fáj. Ilyenkor a higgadtan elmondott “nem szabad, anyának ez fáj” mit sem ér, de a könnyek súlyát megértik ezeket a kicsik is, hiszen ők is akkor sírnak, ha valami nem jó nekik. Persze felnőttként nem feltétlen fakadunk sírva, ha belénk csípnek (inkább adnánk egy pofont visszakézből), de kipróbálhatjuk, hogy akkurátusan a bibit vizsgálva jajongunk — elvonulás, szidalmazás vagy hosszas magyarázat helyett.Ebben a korban sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy mivel okoznak fájdalmat. Hát mutassuk meg! És következetesen igyekezzünk kerülni, hogy ez megismétlődjön. Vagyis érdemes megfigyelni, hogy

1. Milyen helyzetekben csíp, harap?
2. Mi miatt lehet feszült?
3. Hogyan SEGÍTHETÜNK a feloldásban?

Ezek a jó a kérdések.
A válaszok pedig ott vannak bennünk: nem nyálaskodva mondom, de ott van a szívunk mélyén, amikor beleéljük magunkat a kistestű helyébe, amikor igyekszünk meglátni a miértet a tettei mögött. Ami sokszor nem egy konkrét magyarázat, egy pszichológiai okfejtés, hiszen nem kell mindent kapásból tudnunk — szülők vagyunk, nem istenek, se gyermekpszichológusok. És egy érzésre könnyebb rátalálni, mert talán ott van még bennünk is, gyerekkorunkból hoztunk. Talán mi is voltunk ilyen helyzetben, talán minket jól leszidtak vagy a kezünkre csaptak ilyenkor…

Ha büntetni akarsz, akkor nem ebből az álláspontból válaszolsz. Felálltál és hátraléptél jó pár lépést, és csak a felszínről van tudomásod. Azt reagálod le, amint látsz, és nem azt, ami mögötte van. Ezért fog újra és újra megismétlődni. Ha csapkod, inkább adj neki egy párnát, mert azt lehet, az embert nem. Ez volt nekünk a “neszepárnázás”. Ha harap, lazítsd el az állkapcsát, oldd fel az ott koncentrálódott feszültségét a legegyszerűbb berregős gyerekjátékkal, amikor a mutatóujjatokkal pergetitek a szátokat. Vagy legyen egy rágóka, amit ilyenkor a kezébe nyomsz. Mert harapni ér, de nem az embert.

Az, hogy megértjük őket, nem egyenlő azzal, hogy nem adunk visszajelzést akkor, amikor egyértelműen nem helyesen cselekszenek. És ha mindezt empátiával tesszük, akkor az nem egyenlő azzal, mintha megbüntettük volna őket.

Szeretem az ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseket, mert nekem is sok gondolatot segítenek feleleveníteni, amikről a mindennapok során olyan könnyű megfeledkezni. Talán a legfontosabb mindközül az a nagy piros felirat, hogy:

NEM AZ A GYEREKES, AKI ELÉG FELNŐTT AHHOZ, HOGY MEG AKARJA ÉRTENI A GYEREKET, HANEM AKI ELÉG FELNŐTTES AHHOZ, HOGY MINDIG Ő MONDJA MEG, MIT CSINÁLJON A GYEREK…

Szép napot kedves fölnőttek!

Elvben nagyon sok minden működik, de a gyakorlat sokszor merőben más

— hogy egy ilyen közhellyel indítsam ezt az egyáltalán nem közhelyesnek szánt írást. Hiszen itt a kötődő büntetésről lesz szó, kérem! Milyen hülyén hangzik, nem? Mégis elég sok minden benne van. A múlt, a jövő, de leginkább az átmenet, amit elképzelésem szerint mi, modernnek kikiáltott szülők képviselünk. Fél lábbal még a saját gyerekkori mintáinkon tapodunk, másikkal pedig a kitaposatlan úton egyensúlyozunk, érzésre időnként kutyakakiba lépünk, hol virágos rétekre…

Szülőnek lenni már csak ilyen. És ahogy az lenni szokott: apának rendszerint nehezebben megy ez a terpesz, pláne, mikor erőből futna át a két lába között a gyermek… De tesszük mindezt annak reményében, hogy az ő generációjuk már stabilan lépdelhessen előre, és hogy mi, jelenlegi szülők, még teljesebb életet élhessünk a gyerekeinkkel. Vagy valami ilyesmi.

A modernnek kikiáltott szülők, apák és anyák együtt, vagy akár külön-külön, már hallani sem akarnak arról, hogy 3 napon át sírni hagyják az újszülöttet, mert attól tanulja meg átaludni az éjszakát! A ferberizációs bemegyek, de nem veszem ki módszerrel is csak azért próbálkozunk be a 10-11. hónap derekán, mert már annyira mondták, hogy elkapattuk ezt a gyereket, hogy majdnem el is hittük. Mi már nem adunk tehéntejet a csecsemőnek, se kristálycukros teát. Nem csapunk a kezükre (leszámítva az első esetet, ami kicsúszott, mint egy cifra káromkodás), nem állítjuk sarokba őket, kikérjük a véleményüket és meghallgatjuk a mondandójukat. Nem kötelező a köszönés, a puszi, a pacsi, nem tiltott a kislányoknak a bugyijukban matatni, sem az orrpiszkálás. Az illemrend elsajátítását nem a szégyenérzetükre alapozzuk. Nem érv, hogy “mert én vagyok az anyád”, és nem ér a rendőr bácsival, zsákossal, szuristűvel való riogatás.

És innen kezdve, hogy ki meddig tudott és akart szoptatni, mosta-e a pelust vagy nem, hordozóban altatta-e a babáját vagy babakocsiban énekelve, bio étellel kezdte-e a hozzátáplálást, BLW-módszer szerint vagy lelkesen pürésített, egy ágyban aludtak-e éjjel vagy külön működött jobban, az mindegy is.

Aztán a gyerek elmúlik három, az első dackorszak-hullám pipa. Éljen a kötődő nevelés!

Ki emlékszik már arra, mikor úgy kellett beletrükközni a fürdőben MINDEN ESTE, aztán meg ki! Meg a pelenkacseréért folytatott harcra, a játszótéri add ide-nem adom csetepatékra MINDEN ALKALOMMAL?!

Aztán a gyerek oviba megy, és már nem csak a legszűkebb környezet formálja. Egyszerre lesz nagy, megtévesztően kamaszos, de valójában kicsipici, amiről könnyű megfeledkezni — dackorszak újratöltve, mielőtt még nagyon elkényelmesedtünk volna.

Ha korábban nem is, mostanra biztosan kiderült mindannyiunk számára, hogy nincs általános igazság, mindenkinél ugyanúgy működő recept, módszer, se gyerek, csak adaptáció.

És a kérdés 4-5 éves korukra, hogy ér-e már nyakon vágni azt a gyereket, amikor ezredjére se…, meg azért is…, vagy csak azért se! Mert elég nagy már ahhoz…, annyiszor elmagyaráztam már neki…, és nekem ehhez már nincsen türelmem…!

Álltam a gyerekemmel szemben, aki fél órán belül 2x futóbringázott előre olyan távolságra, hogy a gyomromnál fogva rántott meg a láthatatlan köldökzsinórral, és legszívesebben felpofoztam volna! Túl voltunk már a határozott figyelmeztetésen, részletes magyarázaton — előtte negyed órával is éppen —, úgyhogy az első lecseszést követően erősen kutattam a fejemben a megoldás után.

Mivel a “bűnhődésre” alapozott megbüntetés hosszútávon hatástalan, azt a megoldást kerestem, amivel valóban megtanulja a leckét. Azt már kapisgáltam, hogy ezt mindig ott találjuk valahol az empátia, a szeretet és a játék Bermuda-háromszögében…

— Jonatán, a gyógyszertár előtt mondtam el, hogy ne menj ennyire előre, igaz? — megvártam, amíg legalább bólint, hogy biztos figyeljen — Előtte meg a játszótér sarkánál, ugye? — soroltam a tényeket, tartva a szemkontaktust.  — Úgy látom, hogy ezt valamiért nehezen jegyzed meg, pedig nagyon fontos! — folytattam az aggodalmammal, de igyekeztem nem ironikus hangon! — Tegnap is megharagudtam érte, emlékszel? — bizonyítva a helyzet komolyságát illetve annak kellemetlen részét ránézve…

— Tudom, hogy nagyon szeretsz futóbringázni, és még az is lehet, hogy annyira belejössz ilyenkor, hogy eszedbe sem jut megállni, mert olyan jó lefelé hajtani a dombról, hmn? — az arcát tekintve erről lehett szó —, és nem azért, mert nem akarsz megállni – jeleztem, hogy mi egy oldalon vagyunk, én megértem őt 

— De ezt mégis csak meg kell jegyezd valahogy, hogy soha többet…! — hatásszünet.

— 3 napig nem hozzuk most ki a bringát, amit biztos nagyon fogsz sajnálni és én is, de pont emiatt fogsz rá emlékezni máskor, hogy mik a közlekedés szabályai — vagyis így tudom segíteni a tanulásban. Az önállóságával folytattam, mintegy dicséretképpen — Te ilyenkor résztveszel a forgalomban, ráadásul nélkülem. Fogom én a kezed közben? Nem! — ezen láthatóan elgondolkodott — Te egyedül haladsz, egyedül vigyázol magadra. Szerintem ez elég nagyfiús dolog! És úgy látszik, még meg kell tanulnod időben megállni, mert anélkül nem biztonságos…

Gyanítom, hogy azért nem volt hiszti a döntés ellen, mert nem olyan hangot ütöttem meg, amivel kivontam volna a vörös posztót előtte. Nem is döngöltem a földbe, hogy az egészből csak a mérge maradjon meg irányomba. Hazafelé nem büntettem néma csenddel, se szapulással, mert a haragot ilyenkor már csak a sértődés táplálta volna — “mi az, hogy nem állt meg, amikor szóltam?!” —, az ijedtség elpárolog, amint meggyőződünk, hogy nem esett baja. Ám felnőtt szülő nem sértődik meg a gyerekére, hanem nevel. Még ha hirtelen fingja sincs, hogy hogyan! — mert a modern szülő szerint is fontos a következmény, csak másképpen…

Pedig olyan jó volt. Annyival könnyebbé tette a napjainkat! Közelebb hozott, és közelebb is tartott minket. 24 napon át.

Emlékeztek még a Karácsony előtti “projektre”? Amikor nekiálltam gatyába rázni a kommunikációt a kisfiam és köztem? Sikerült változtatni. Az eredmény már másnap mutatkozott. Meg harmadnap és negyednap… Egy-két hét múlva kezdett szokássá formálódni az, hogy szépen és kedvesen szólítjuk meg a másikat, nem ripakodunk rá egymásra, nem fejünket ingatva, felhúzott szemöldökkel, pikírt hangon kérjük meg a másikat valamire, nem blamáljuk le és nem kussoljuk le egymást.  Ha mégis felkúszna a hangunk abba az idegesítő, felső tartományba, akkor újrakezdjük a mondatot. Nem tévedés a többesszám. A gyerek pantomin művész módjára másolja a fejem! Fejünk.

A szemöldök dupla ugráltatása egészen muris, ezzel igyekszik nyomatékot adni a mondandójának. “Anya, megyünk legózni?” — dáing-dáing. De megy neki a magasra felhúzott és hosszan kitartott verzió is, leejtett szemhéjakkal, résnyire tátott szájjal: “Ezt most komolyan mondod?”. A fejingatással egybekötött verzió már a “Hányszor mondjam?” attitűdhöz párosul.

Van neki sajátja is, nem tőlünk koppintott arcmimika. Orrocska felhúzva, szemek könnybelábadva, szájacska vicsorít, majd kiált, hogy “NEEEEM!”, láb toppant, kéz ökölben. Amikor több hét után újra viszontláttam ezt magam előtt, akkor értettem meg, hogy eddig bírtuk. Eddig bírtam odafigyelni magamra.

Megakadhatnék az üvöltésnél, meg hogy mit pattog itt nekem, elvégre mindez nem sok tekintélyről árulkodik irányomba. De ez még leírva se tűnik releváns gondolatnak, mert a tekintély témakörét én más kontextusba és életkorra helyezném ki… Ezt minden szülő döntse el maga. Engem itt jobban érdekel a könnybelábadt szem — apró, árulkodó jel a szembeötlő reakció mellett. Mert ott lehet a nyitja, a miértje annak, amit annyiszor hangoztatunk mi, felnőttek: Miért vagy ilyen? Miért kellett ezt csinálni, kisfiam? Miért sírsz? Miért kiabálsz? Miért, miért, miért…?

Emlékszel még milyen érzés volt? — Ott állni a másik oldalon?

Mikor megindult a szoba felé, már harmadszorra szóltam neki, mert nem akartam, vagyis azt hittem, hogy tovább fog menni sáros cipővel, de csak a legós dobozig trappolt, ami az asztalon várta. Keringett még egyet a konyhakövön a dobozzal, mint a hóember a Szutyejev-mesében, és épp belekezdett volna, hogy “Anya, szerinted…?”, de erre rákiáltottam, hogy MOST vetkőzés van!

— Anyaa! — ekkor jelent meg a könnycsepp — De csak azt akartam… — tért volna vissza az előbbi gondolathoz a dobozra tekintve, ami engem abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, mert csak azt akartam, hogy vetkőzzön már le, mossunk kezet, érkezzünk haza…

— Te hallod, amit mondok? Most vetkőzés van!

— De anya! — förmed rám — Most én beszéltem! — próbálja ő is keményre venni, de elcsuklik a vége.

— Ez most nem az a helyzet! — szemöldökeim lecseszős pozícióban — Mert előtte már többször szóltam, hogy…

— NEEEEM! — üvölti el magát.

Összetört a mécses — mondják —, milyen kifejező! Elkomorodik a kis arc, még párat pislákol a szembogár, mielőtt eloltják fényét a könnycseppek. Majd beterít mindent a kiömlött viasz, és megdermed. Hogy szeded le úgy, hogy ne karcold fel…?

Megint túlzás volt reakcióm. Nincs jogom úgy beszélni vele, ahogy mással eszembe sem jutna. Ha ennyire fontos nekem ez a sorrend, akkor meg kell tanítanom neki, ehhez kell szoktani. Ha egyébként tudom, hogy máskor megy neki, sőt, önállóan végigcsinálja, akkor pedig muszáj tekintettel lennem a MOST-ra. És ez nem az a MOST, amit odakiabáltam — az én mostom— , hanem az övé.

Ő is szeret hazaérkezni, csak éppen másképp, mint én.

Belépünk és rámosolyog a lakásra. Még akkor is, ha előtte már minden baja volt a lépcsőházban, és tartottam a kapucnijánál fogva, amin annyira röhögött, hogy alig bírt lépni — én nem. Belépünk és felderül. Ráhasal a sámlira, nyűglődik egy kicsit rajta, hintáztatja magát, aztán úgy néz végig a lakáson újra, mint kisherceg a birodalmán! — vagy kiskakas a szemétdombon, nézőpont kérdése. Pásztázni kezd az a kíváncsi tekintete másfél méter magasságban. Így láthatta meg az asztalon hagyott legós dobozt. Hogy én eközben egyszerűen csak túl akarok lenni A Hazaérkezés Rutinján, és ide-oda cikázom, miközben vezényszavakkal bombázom — kit érdekel?!

Annyira fontos, hogy úgy legyen, ahogy én jónak tartom? Ahogy mi, rendes felnőttek csináljuk? De ő nem egy rendes felnőtt, hanem egy gyerek. Aki elképesztő módon játékot lát mindenben! — sokszor még 4 év után is rácsodálkozom, miközben én legszívesebb elbőgném magam, hogy haladjunk már…! Mert mi, felnőttek, haladni akarunk. Mindig. Ők nem. Ők csak lenni. És talán aki eleget tudott lenni, az tud majd később haladni…

Hiába a pozitív tapasztalat, mint megerősítés, mégis önkéntelenül vissza-visszakanyarodok a sápitozáshoz — csak hogy egy szóba tömörítsem mindazt, ami bőven túlmutat egy szócska jelentéktelenségén, hiszen az attitűd, amivel párosul káoszt gerjeszt maga körül.

Egy felismerésből könnyen lehet elhatározás. Az elhatározást sem nehéz tettekre váltani. De a tetteinket addig kontrollálni, amíg szokássá nem puhulnak — hát az nem egyszerű. Végül is a megdermett viaszt is csak lassan melegítve érdemes fölszedegetni…

Mit szólnál, ha ezt hallanád a szomszédos asztalnál ülő kisfiú szájából?

“Anya. Ha azt mondtam, hogy szalonnát is tegyél a tányéromra, akkor szalonnát is tegyél!

Nem érted?”

És ha a saját gyereked mondaná? Tudom, tudom, ő sose mondana ilyet. Még csak az kéne! Vagy ennél cifrábbat is tud?

Én arra gondoltam, hogy kezdjük elcseszegetni ezt a kommunikáció dolgot vele. Nevezzük stílusnak. Bár ez nem az. Ez bunkóság. Amit biztos nem magától talált ki.

Két út van: első blikkre lecseszem, hogy hogy mondhat ilyet?! Elvégre gyerek ilyet nem mondhat a szüleinek! — És a szülő a gyerekének…?! Vagy ránézek a naptárra, és arra jutok, hogy 5 napom van ezen javítani, ha nem akarok hülyét kapni tőle! Se a rokonságtól, miután elereszt egy-egy ilyen mondatot a körükben.

Hogyan fogjunk neki?

Mostanában sokszor visszacseng, amit egy anyuka mondott az előadásom után:

“Belegondoltam, hogyha mással beszélnék úgy, mint időnként a gyerekemmel, valószínűleg többet nem állna szóba velem az illető!”

Nehéz belőni, hogy tanítás címszó alatt mit engedhetünk meg magunknak velük szemben. Konstatálnom kellett, hogy sokszor mennyire borzasztó a stílusom! Azért rákérdeztem az apjánál, hátha mást mond, de sajnos nem hazudtolt meg. Türelmem fogytán pont ilyen pikírt tudok lenni és sápitozó. Ez az üzenet formai része. És van a tartalom. A kommunikációs fordulat, hogy “ha azt mondtam, hogy…” nem tőlem ered. Erre nem vagyok hatással. Viszont újra felhívhatom a figyelmét arra, ahogy jónak tartom. És megkérhetem, hogy emlékeztessen rá, amikor nekem sem úgy sikerül. Ezzel máris bevontam a játékba.

Mert ez egy játék. Nem lecke, nem fejmosás, nem bünti. Játék a szeretet nyelvén. A kedvesség az egyik legfontosabb gesztus, amit egymás felé mutathatunk. A kedvességnek vannak varázsszavai is, amiket már jól ismer: kérem szépen, köszönöm szépen, szívesen, légyszíves. Ha elfelejti, akkor csak annyit kérdezek vissza, hogy hogy mondod? — többet nem, nem akarok túl nagy feneket keríteni neki, sem folyton kijavítgatni, elég egy rövid emlékeztető.

Egy ilyen mondat után viszont nem elég. Elfújom, amit első blikkre gondolok, mert félrevisz. Abbahagyom a pakolást a mosogatógépbe, és odahajolok hozzá.

— Szerettél volna szalonnát is?

— Igen.

— Képzeld, elfelejtettem! Légyszi emlékeztess rá kedvesen!

— Anya… Légyszíves adjál nekem szalonnát is még. Sokat.

És erre adok sokat.

— Látod, ez így kedves volt, már csinálom is. Tudod, beszéltük már, hogy most oda fogunk figyelni arra, ahogy egymással beszélünk. Mert sokszor egyáltalán nem kedvesen szólunk egymásnak, igaz? Én megemelem a hangom vagy rikácsolok — bemutatom, hogy kinevessen—, te meg visszakiabálsz vagy ilyen csúnyán szólsz oda, ugye? És ez nem jó érzés egyikünknek sem.

Néz azokkal a nagy szemeivel, bele az enyémekbe, és ilyenkor elhiszem, hogy mindenttudó vagyok! Hogy bármire képes vagyok! Hogy jó ember vagyok.  Ezek a jelentős pillanatok — arra gondolok. Aztán visszapillant a kenyerére, harap egyet és fejét ingatva majszol. Vége, fordulhatok vissza a mosatlanok felé. 

Aztán varázslatos pillanat ide vagy oda, a jelenet megismétlődik nem sokkal később. Csak most az én fejemből jön ki egy olyan mondat, ami színvonalon aluli. Vagyis inkább a hanghordozásom a túlzás. Még nem jelzi szavakkal, de a viselkedése válaszol: bedurcázik.

Melós 5 nap elé nézünk. Nagy levegő, tompítom magam, visszaveszem a hangerőt.

— Most felemeltem a hangom, bocs! Nem így akartam. De ne szórakozz az asztali dísszel, légyszi! Ez nem a te játékod. Én se megyek oda, hogy leromboljam az építményeidet, igaz? Ha eljátszod a kavicsokat a tálból, azzal lerombolod a dekorációt, amit csináltam és aminek örülök. Köszi, hogy abbahagytad.

Ha így mondom érti. Ha ráripakodok, akkor csak hárít. Végül is megértem: az egyik kommunikáció, a másik agresszió. Csak ne lennének olyan könnyen összetéveszthetőek…!

‘a gyönyörű illusztráció innen

Rászólok, hogy futkosás közben ne egyen, de villával adogatom a szájába a falatokat, ha a nagy családi találkozón a székem körül kóvályog, mert figyeli az eseményeket. Otthon úgyis mindig leülünk.

Rászólok, hogy ne matasson az én tányéromban, de felőlem ráöntheti a vizét a tésztájára, ha utána úgy is megeszi. Ovi óta nem jut eszébe.

Rászólok, hogy ne beszéljen teli szájjal, mert nem értem és kiesik a falat. Rászólok, hogy várja meg, amíg befejezem a mondatot, ha mással beszélgetek, én is megvárom, amikor ő beszél.

Elvárom, hogy lefekvés után már ne keljen ki az ágyból, de ha meg akarja még nézni apát és azt mondja, hogy “vissza fogok jönni”, akkor mehet. Vissza fog jönni, mert elmehetett.

Elvárom, hogy ha lefekvéskor az első pisilni kell után 5 perccel megint pisilnia kell, akkor menjen ki önállóan. Ha inni akar, akkor ugyanez. Mert elfogadom, hogy szeretné kicsit még irányítani a helyzetet, ez az esti lecsengés része — de ne engem.

Nem hagyom, hogy erőszakos legyen mással, se velem. Mert tudja már, hogy az nem jó érzés játék címén sem.

Megkérem, hogy vigye ki a tányérját a konyhába, ha végzett.

Megkérem, hogy rakja el a bugyijait (apa szerint alsógatyáit) a helyére, én elteszem a többit. Megkérem, hogy a cipőjét tegye a helyére, örülök, ha az enyémet is.

Megkérem, hogy ne kiabáljon vissza, és nyugodtan szóljon rám, ha én csinálom ezt.

Ellentmondok neki, amikor föl akarja kelteni az asztaltól a nagynénjét, csak mert azt szeretné, hogy az unokanővérkéje üljön mellé. Elmondom neki, hogy ő ennél az asztalnál pont ott szokott ülni, ahogy Jonatán meg az asztalfőn, amikor a benti asztalnál eszünk. Senki nem ülteti el onnan őt sem. Megérti.

Ellentmondok neki, amikor már mind az autó mellett állunk, ő meg nem száll ki, mert nem azon az ajtón szokott, ami nyitva van. Elmondom neki, hogy tudom, hogy ő a bal oldali ajtón szokott beszállni (aztán ügyesen leveszi a cipőjét, és úgy mászik az ülésbe), aztán a jobb oldalin ki, de ez most így alakult. Visszafelé szóljon, hogy melyiket nyissam ki. Szól, naná, hogy szól!

Ellentmondok neki, amikor nyaggat, hogy vigyem, de nem bírom. Elmondom neki, hogy olyan jó, amikor az ölemben van, ezért is kaptam föl tegnap, de most fáradt vagyok. Apát is szeretem, de őt se bírom el. Sőt, a Kiskatát sem bírnám már el. De Bogit se. Bélapapát szerinted igen? — indulok meg lassan, ő meg követ. Szerinte a Bélapapát igen…

Rájuk szólunk, elvárjuk tőlük, megkérjük őket, ellentmondunk nekik, ha szükséges. Ezek is a határok, szabályok, élhető mindennapok alakítgatásának eszközei egy szülő kezében.

A nem nem tragikusabb, mint az igen. Bár sokszor mi magunk is így éljük meg, ha valamit nekünk sem lehet. Ha valamit nem tudunk! Talán mert annak idején a kézfejünkön csattant a nem, meg a nem szabadot követően a sarokba küldtek? Húsbamaróan tapasztaltuk meg, hogy mi az, hogy nem. Egy nagy nem volt ez arra, amit a világról gondolt a gyerek, amit azon belül önmagára fordított le…

Ha sikerül elérnünk, hogy a nem szimplán az igen ellenpárjaként legyen jelen egy gyerek életében, azzal nagy ajándékot adunk neki. Elfogadást az elfolytás helyett, belső békét a szüntelen védekezés helyett, ellenállóképességet a kiszolgáltatottság helyett. Mert az a gyerek, amelyik megtapasztalja, hogy a nemleges válasz adott esetben egy igen lehet egy másik megoldásra, az képes lesz elfogadni a másik szavát. Rugalmassá válik, alkalmazkodóvá, nem hullik szét az elutasítás, tiltás hallatán, ahogy felnőttként se csak a kényszert fogja látja ott, ahol lehetőség is bújkál…

Megtanulta, hogyan kérünk tőle el valamit és hogy nem kell elrohannia vele, mert már nem futunk utána, hogy kiszedjük a kezéből. Mert ez így fair. Ha nagyon nem akaródzik, akkor mindig van egy másik opció, például, hogy tegye az asztalra!

(Jól emlékszem én arra a dacra, amikor egyszerűen képtelenség azt csinálni, amire elsőre kérnek, mintha a kicsi kéz önmagától erősebben markolna olyankor. Ezért érdemes belengetni az egérutat, a választás lehetőségét, amerre megindulhat a kis egója.) 

Aztán tanulgatta azt is, hogy ő hogyan kérhet tőlem. Viszont újabban, mintha elfelejtette volna! Helyette csuklóból nyafogásba kezd, rugózik föl-le, nyekereg és próbál sírni, sírást tettetni. Azt hiszem, hogy a következő fokozatra kapcsolva tényleg bömbölni tudna és toporzékolni, de igyekszem nem megvárni.

Hanem egy határozott nemmel elejét venni, elmondani neki röviden, hogy nem, erre nincsen szükség. “Légyszíves mutasd meg, hogyha szeretnéd elkérni! Hogy kéred el tőlem?” — és ezzel a már jól ismert kérdéssel mindig sikerül elcsípni a figyelmét valahol a pillanatnyi ködben. Megjelenik a szembogara a sírásra zárt szemhéjak mögül, megszelidül a kis arc, és mosollyal a szája csücskén emeli felém a tenyerét, intenek az ujjacskái.

Ebben az egészben az a legjobb, hogy nem csak ő tanul meg egy kedves gesztust, hanem mi magunk is puhulunk. Hiszen több odafigyelés és kedvesség jön elő belőlünk, amíg csak terelgetni próbáljuk afelé, amerre a megoldást gondoljuk, mintha sarokba szorítva ráerőltetnénk az akaratunkat.

kelt.: 2015. 01. 06.