Ma több alkalommal úgy viselkedtem Jonatánnal, mint régebben, amikor sokkal többet kellett küzdenem egy-egy napért, hogy „túléljük”. Hogy vidámság legyen a feszültség helyett. Hogy keressek egy menekülő útvonalat, ahol leléphetünk a baljós gondolatok elől – ki a szabadba vagy máshoz át. Együtt mindig könnyebb volt.

Nem történt olyan, amiért marcangolna a lelkiismeretem, de észre kell vennem magam a nap végére, hogy többször figyelmeztetett a fiam tekintete arra, hogy visszaléptem egy szintre, amin egyszer már túljutottunk.

„De anya! Mi már nem viselkedünk így egymással!” – mintha csak ez mondta volna meglepődve.

Ugyanúgy felcsattantam apróságokért, amiért nem kellett volna. Elküldtem melegebb éghajlatra, persze meghallotta, hát elvicceltem.  Többször „léptem le” a telefonomba is, mint indokolt lett volna, ahonnan még nehezebben volt „visszatérni”. Előretoltam a háztartást, mint valami védőbástyát, ami mögé bújhatok, mert nem volt kedvem játszani, vele foglalkozni. Vissza-visszaköszönt egy szinte elfeledett hangulat…

Flashback

Volt valami megfoghatatlanul nyomasztó a kisbabázós években, ahogy visszagondolok. Hogy az elszeparáltság, a folyamatos ismétlődések, a korlátok, vagy csak a kialvatlanság okozta-e időről időre, nem tudom. Mindenesetre ott volt benne. A mélyén.

Nem beszélünk róla, talán meg sem fogalmazódik, de rezignálttá tesz akár napokra, ha nem tudjuk lerázni. Ha nem jön valami plusz inger, amitől új erőre kapunk.

Tettük a dolgunkat, láttuk a szépet, a vidám pillanatokat, hogy „milyen jó nekünk, mert megtehetjük”, „milyen jó, hogy ő van”, mégis volt ott más is. Valami több összetevős gubanc, ami az ember torkán akadt, amikor nem ment az altatás. Vagy szimpla helyzetek sora követte egymást, mégis aznap beletört a bicskánk, és „ez annyira, de annyira kiakasztó már!” Kifutnánk, elbújnánk, feladnánk! 

Talán az a legfárasztóbb az anyaságban, hogy non-stop láthatóvá váltunk. A kérdés csak az, hogy mennyire tudunk jelen lenni?

Vannak varázsszavak az életünkben, melyekre ezer szállal rezdülnek meg bennünk az érzések valahol ott hátul, a mélyben. És előhívnak egy hangot, egy illatot, egyre gyorsul a spirál, események sora tódul át a pillanat töredéke alatt, huss! — felhúzva a körvonalait elénk: ANYA.

Vajon mennyire valódi? Vajon mennyire igaz a fejünkben élő kép róla? — Akit szeretünk, akivel hadakozunk néha. Csecsemőként letapogatott érzések halmaza Ő. Gyerekkorunk élményeinek tükre, amin megcsillant a napfény, és Ő visszatükrözte. Meg a tompa gomolygás a homlokon is Ő lehet, egy szikra, ami lángra lobbantja bennünk a végtelent. A végtelennek hitt képzeletünket, hogy bármire képesek vagyunk, szépek vagyunk, ügyesek, szerethetőek. És a felperzselt anyaföld közepén kuporgunk – fölnőttként.

Hacsak fel nem növük. Hacsak fel nem neveljük a kislányt ott belül, hogy már a sajátjainkkal foglalkozzunk magunk körül. Hacsak számon nem tartjuk önállóan a belső kincseinket és továbbcsiszoljuk a hamuszürkéket. Ha nem ismerjük fel a változást benne, magunkban és a körülményeinkben.

Az anyukám 12 éves koromban elköltözött otthonról. Ezt csak felnőttként mondtam ki először. Addig csak apától, a városból, a házasságából, de sohase tőlem. Végtelenül szívós egy gyerek, mert a gondolataiból és érzéseiből sző áttörhetetlen pajzsot magának, ha úgy érzi, nincs ki megvédje. Azt mondják, hogy 25 év fölött már nem ér a szüleinket hibáztatni azért, amilyenekké lettünk. Egyetértek. Bár voltak szívemet szaggató felismerések, már tinifejjel is azt gondoltam, hogy ha másképp alakul akkor a családi élet, biztos más ember leszek.

 Jóban vagyok magammal, úgyhogy nem kell senkinek bocsánatot kérnie értem…

Alakíthatjuk azt, amilyenek vagyunk, ahogy beszélünk, véleményt formálunk, ahogy másokkal bánunk, ahogy magunkra tekintünk. Főleg, amióta van gyerekünk, aki kimondat velünk olyan dolgokat, amikről nem is tudtuk, hogy magunkkal hoztuk… Egyre több minden kerül ki a svédasztalra, és ahogy az ízlésünk változik, úgy válogathatunk, hogy mi maradjon és mi az, amibe sosem akarunk már belekóstolni.

Szeressük magunkban mindazt a jót, amit a szüleinktől kaptunk, mert az tart majd felnőttként is közel egymáshoz — minden más két életszál hasztalan kibogozásába ölt idő volna, míg nem az egyik hirtelen véget ér, és megrökönyödve állunk, hogy most végre elengedhetnénk, de nem tudjuk…

A múlt, a ki nem mutatott érzések, át nem adott ölelések hiánya ékelődhet anya és lánya közé. Hiszen az utóbbi rájön, hogy másképp is lehet szeretni, mint ahogy őt szerették. És őt miért nem úgy? Sokan kezdjük kutatni a múltunkat, kérdéseket teszünk fel, ha olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van kinek és választ is kapunk. De a feltépett sebekre nekünk kell megkeresnünk a gyógyírt! Szelidítsük tapasztalássá mindezt, hogy a helyére kerüljön. Oda, ahonnan nem fog feljönni egy családi ebéd során, oda, ahonnan nem szól ki belőlünk a gyermeki sértettség egy felnőtt nő hangját. És oda, ahonnan nem késztet már folytonos bírálásra, támadásra — se meghunyászkodásra.

A múlt az, amiből a jelen fakad, amint magunk mögött hagytuk azt…

Az a jelen, amit már mindannyian új minőségünkben élünk. Új szerepünk van, amit mindenkinek szokni kell, tanulni. Ha az egymással való erőharc helyett megerősítjük a cinkosságunkat ebben is, akkor az egyik legfontosabb kapcsolatunkat sikerült átmenekíteni…

Minden reggel és este gondolj a jó élményeitekre! Igyekszem ebből merítkezni akkor, amikor úgy érzem, hogy éppen nem tudom megteremteni a jelenben… — itt hagytam abba 2 nappal ezelőtt.

Szeretem meglátni a félhomályban imbolygó kis fejét, ami egy pillanat múlva az ölelésembe fészkel. Ráhúzom a dunyhát. Az elmúlt napokra gondolok, de most kifejezetten a jó élményeket keresem fel, a kapaszkodókat. Van egy párnapos, mikor a Vekerdy tanár úr előadásán vettünk részt. Készültem rá lelkileg, mert egy ovis nap után, sötétben megindulni egy másfél órás előadásra — 10 perc késéssel —, elég sok konfliktust rejthet. De ahogy a kistáskájával a hátán vidáman kilötyögött az ajtón már éreztem, hogy nagy baj nem lehet…

Jonatán előtt nem is tudtam Vekerdyről — emlékszem, amikor az első cikke szembejött velem —, azóta pedig úgy kísérnek a szavai, mint egy bölcs ismerős. A nézőtér tele volt apukákkal és anyukákkal, nagyszülőkkel. Az érzés, hogy MI mindannyian azért vagyunk most itt, mert hasonló törekvéseink, élményeink és kérdéseink vannak, már önmagában élmény. A Tanár úr bár sok gyakorlati példát hoz, mégis az előadás zömmel arról szól, hogy olyan meggyőződéssel egyszerűsít le a gyakorló szülők számára fontos dilemmákat, amit nemcsak a több évtizedes szakmai, de az élettapasztalata is megenged már. Megtehetné, hogy otthon ül, de neki még mondanivalója van számunkra, amit annyiszor elismétel, ahányszor lehetősége nyílik rá.

Hogy elhisszük-e a helybélinek, hogy arra zsákutca van vagy inkább meggyőződnünk róla magunk is… — már rajtunk áll.

Volt egy momentum, amikor a kisfiam véletlenül megreptetett pár darab puzzle-t, ami lassított felvételként szállt az előttünk ülő hajába, és ezen csendes röhögőgörcsbe gyulladtam ki, de az idő további részében szinezett és kirakózott és hangos nevetésben tört ki, mikor a fölnöttek is. Mennyire büszke voltam rá!

Valószínűleg nincsen megfejhetetlen történés a háttérben, ami miatt ilyen rossz állapotba kerültem a múlt hétre — és ami ne történt volna már meg korábban, jellemzően az év téli időszakában. Kivédhetetlennek érzem azokat a többedjére ismétlődő 1-1,5 heteket, amikor a férjemnek úgy összejönnek a munkái, hogy késő estig nem tud jelen lenni, én pedig a beteg gyerek mellől dolgozom — és ápolom, játszom vele, ellátom magunkat és az otthonunkat. Egyiket se viszem túlzásba, de mindegyikre van igényem.

Ebből viszont mégis csak az lesz, hogy végül ők visznek túlzásba engem…

Hiába tartom jónak az arányainkat alapesetben és örülök, hogy megtehetem, hogy ne vigyem közösségbe a gyereket, amikor nincs jól  — hogy egy pozitívumát említsem annak, amire nem véletlenül rendezkedtem be —, de az baj, hogy nincs B-terv a nem alapesetekre. És olyankor lemerül az ember.

Kicsit hadilábon állok még azzal, hogy belássam, nem gondoskodtam jól magamról. Egyrészt a fenti körülmények miatt,  másrészt azért, mert az önvádat, mint motivációs eszközt sikerült kicsorbítani az évek alatt, de most újra összekarcolt. Az ön-elfogadás mutatóm pedig mélyre csúszott.

Nehéz olyankor szeretni önmagamat, amikor úgy érzem, hogy nem szeretem jól a fiamat. Vagy nehéz jól szeretni őt, amikor nem szeretem jól önmagamat…? — talán én ezt a kérdést viszem magammal az Újévre.

Tudtam, hogy folyamatosan csak rontok a helyzeten. Minél hülyébben viselkedem vele, annál hülyébben fog viselkedni velem ő is. Nem várhatom tőle, hogy ő legyen a “fölnőttebb”, nekem kell összeszedni magam. Összeszedni, aztán még napokig elviselni a következményeket…

Kedvem lett volna bőgni!

Eleget tudok már erről a körforgásról, a köztünk lévő kapcsolat természetéről — mélységéről és érzékenységéről —, hogy ne könnyítsen rajtam a mellébeszélés arról, hogy nekem volt igazam, meg ha megcsináltad volna, amit kértem, akkor nem kellett volna kiabálnom...ésatöbbi.

Nincs visszaút. Kénytelen vagyok így fogalmazni, amikor az apukája arra jut — amire én ősszel –, hogy bekeményít, vagyis addig nem kedveskedik, játszik a gyerekkel, amíg az nem lesz együttműködő az operatív dolgokban, mert muszáj behozni a szigorúságot a nevelésünkbe.

Ez nem így működik! Vagyis így nem működik, kipróbáltam.

Baromi pipa voltam, hogy százszor kell szólnom neki a mindennapos tevékenységek során, hogy nem hallgat rám, de legalábbis nem elég gyorsan. Elkezdtem egrecíroztatni, kemény hangon parancsolgatni neki, hogy mikor mit csináljon, mint egy őrmester. Anélkül, hogy figyelembe vettem volna a körülményeket, amik mind hatással voltak rá. Egyre jobban elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy felette állok, ahonnan egyre gyakrabban szóltam le megvetően, leblamálóan, méltatlankodóan.

Eredmény?

Még több mérgeskedés, még több erőszakoskodás – mindkét oldalon. Akkor ijedtem meg először, hogy a fiúnk mennyire nem kedves másokkal! — holott nem győzőm hangsúlyozni, hogy számomra a kedvesség az egyik legfontosabb erény. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem az összefüggésre…

Ahogy én bánok vele a kulcsfontosságú helyzetekben, úgy bánik ő másokkal.

Főként a közeli szeretteinkkel. Egyszerűen vissza kellett puhulnom. Visszaállni a mi szeretetnyelvünkre, mert az a gyerek, aki ezen nőtt föl, az nem ért másból. Nincs visszaút…

Eredmény?

Csodás hetek következtek. Úgy éreztem, hogy rendíthetetlenek vagyunk újra, hogy jó együtt lennünk, nem teher már az, ami korábban húzott, szeretetteljes vagyok, ezáltal ő is.

Ugrás… 

És akkor ott találom magam ismét a fürdőkád mellett úgy, hogy az arcbőrömet bírnám levakarni és esküszöm, arra várok, hogy valami olyat tegyen, amire ugorhatok. Elképesztő a feszültség bennem és az indulat. Intő jel — tudom, tudom —, hogy ez nem miatta van! Ennyi nem lehet miatta…

Eltelik még egy nap, és ugyanott tartok, vagy még mélyebben. A szégyenérzetemnél már csak a kétségbeesésem nagyobb, hogy úgy megrángattam és üvöltöttem vele, mikor többedjére se csinálta, amit mondtam, hogy úgy érzem, nem bírom folytatni az estét. Lerogyok, próbálom megbeszélni vele, de rájövök, hogy ez egy ötéves gyerek, aki nem fogja most azt mondani nekem, hogy

Semmi baj, Anya. Nem okoztál nagy kárt bennem, tudom, hogy szeretsz…

Teljesen egyedül vagyok. Nincs undo gomb. Telik az idő, rámolok, ő is szöszmötöl, időnként kérdezget dolgokról, egészen rácsodálkozom, hogy ő nincs összetörve úgy, mint én. Persze, hiszen ő gyerek. Még ha mélyre is ment ez, nem fog letargiába süllyedni, viszi tovább a jelen. Nincs undo, sem pause. Vacsorázni kell, fürdeni, fogat mosni, összebújni, mesét mondani. Csak a felnőttet bénítja meg a múlt és a jövő felett érzett aggodalom…

A jelent csinálni kell. És ahogy csinálom, magától oldódik fel a kétségbeesésem, mert az éppen aktuális mozdulataim, szavaim és tekintetem már kifelé terelnek a zsákutcából. Egyik a másik után… Mert nem lehet feladni. Nem lehet azt mondani, hogy már úgyis mindegy! Elrontottam mindent, megromlott a kapcsolatunk, innen kezdve csinálhatok bármit, úgyis hasztalan, hát ott hagyom a kádban, és magamra húzom a takarót a nagypárnám alatt… 

Az, hogy a jelenben bírtam maradni, gumikötél módjára rántott ki a mélypontról. És kaptam egy jószándékú tanácsot is, amiről korábban elfeledkeztem: minden reggel és este gondolj a jó élményeitekre! Igyekszem ebből merítkezni akkor, amikor úgy érzem, hogy éppen nem tudom megteremteni a jelenben…

Imádok reggel elsőként kelni. Magamtól, pont abban a pillanatban, amikor a tudatom kipattan, hogy “Kössz, jól vagyok! Felkelhetünk.” Szeretem a szabálytalan dolgokat: elindítani a mosást reggelt, elpakolni az esti maradékokat, tornát immitálni a padlón heverve… A családomra gondolok és akiket szeretek, velük beszélgetek – magamban. Puhán lépek, teszek-veszek, gondoskom, szeretek, hallgatok, szeretnek, felelős vagyok, képes vagyok, kisimulok, egyedül vagyok. A határaimat fölrajzolom újra minden reggel, mert estére elmossa a nappali lárma, élmények, benyomások és tapasztalatok tolongása. Pedig nem fér mind belém, különben kipukkadok! Kialszom magamból, ami nem kell és újraformálom a rendszert: kész vagyok. Jöhet az a kócos, egy szál pólóban kóválygós kis alak, gyere felém, elkaplak! Jó a reggel!

Ma azzal hívott fel egy régi barátnőm, hogy állítólag megígértem neki, hogy nem fogom abbahagyni az írást akkor sem, amikor már nemcsak kismama berkekben mozgok. Hangosan felnevettem. Aztán visszagondoltam az életünknek arra az időszakára, amitől most apró tűszúrásokat érzek az orrcimpáim körül. Inkább elmaszatolom…

El tudtok képzelni egy nagy tölcsért? De olyat, aminek széles tölcsérét követően hosszú csőre van, majd a vége újra tölcsérbe torkollik? – és ezen a ponton már bizonyára nem is hívhatjuk szimplán tölcsérnek. Hívjuk inkább “bölcsérnek”, ami egy átvezetés a gyermektelenségből a szülőségbe.

Volt egy viszonylag nagy átmérője az életünknek, amit egy időre bele kellett suvasztanunk egy sokkal kisebb átmérőjűbe. Vannak, akiknek könnyen megy ez a “beszűkülés”, boldogan dobják el a felesleget. Vannak, akik kitartóbban ragaszkodnak mindenhez, amiben önmagukat vélték felfedezni.

Így vagy úgy, végül pár év múlva mindannyian hasonló fejjel keveredünk ki a tölcsér másik felén: nem csinálnánk vissza semmit, de jobb, hogy nem tudtuk az elején, mivel jár ez az egész

Viszont ezután jön csak a tranzakció második fele!
Szabad a pálya, nyitni kellene újra, felvenni a ritmust és teljes spektrumon tolni az életet előre! Sokszor átmenet nélkül, x idő kihagyása után. Vagy duplázunk, triplázunk, és megnyúlik az ez előtti szakasz. Vagy úgy döntünk, hogy kitaláljuk újra a hogyant.

Nemcsak a munkára gondolok, hanem mindenre: a szerelemre, a barátságra, a szokásokra, a vállalásokra és kihívásokra. Új formába kellene önteni egy csomó mindent. Hiszen a “cuccunk” egy része a túloldalon maradt, különben nem fértünk volna át vele. Mindenki lead valamennyit útközben. Van sok új “cucc” velünk, persze – egy gyerek már biztos -, hát még ami vele jár! De ha nem töltjük meg tartalommal az életterünket, akkor előbb-utóbb csak a hiányt tapogatjuk — a telefont esténként, a chipszes zacskót, esetleg mást.

Félelmetesen könnyű olyan családdá válni, amelyben nem jó gyereknek lenni, de még felnőttnek sem. Félelmetes, hogy teljesen mindegy, hogy ezidő alatt milyen sikereink vannak, hogy új házba költöztünk, hogy az eszméletlenül sok változó végül mind jó irányba mutat, ha nem bírunk kiszakadni a mókuskerékből. Ha nem bírunk JELEN LENNI. Egymással lenni. Apa fiával, anya férjével, gyerek az anyjával és ennek kombinációi. Mert idegesít, mert idegesítem, mert kiborítjuk, mert kiborít minket, mert kevés az élmény és sok a feszültség. Ha nem a megoldásra hajtunk, hanem a túlélésre…

Édesanyának lenni olyan volt eleinte, mint egy játék, egy szerep, amit próbálgatok — sokszor magam sem hiszem el, hogy túlélem, hát még a gyerekem… —, de amikor anya és dolgozó nő lettem egyszerre, na akkor kezdődött a felnőtt életem. Mert ott faltól falig újra csak én vagyok jelen, nincs a kezemben az a kis biodíszlet, ami éveken át feladatot és érzelmi forrást adott, mégis számolnom kell vele. Tartalékolni az energiát, a kedvet, és az adott pillanatban visszakapcsolódni hozzá. Ha nem is a lépteit figyelni már, de minden szavát — amit egyszer írtó lassan formál, másszor meg darál —, a történéseket körülötte és benne, az oda-visszahatást, ami már nemcsak mi vagyunk, hanem a tágabb környezete.

Úgy örülök, hogy az első pár évben annyi energiám volt rá! — mert most nincs. Hogy nem spóroltam ki belőle a figyelmet, a gondoskodást! — mert most megteszem. Kicsit elfogyok időnként, kevés amiből töltekezem, hogy aztán újra adjak. Adnom pedig kell. Anya vagyok. Szeretetem végtelen, türelmem véges, és mégis így szeret az, akiért még ennél is többre leszek képes — holnap. Ma kiposztolom ezt az írást, hátha társra találnak a gondolataim veletek, aztán, mint aki jól végezte dolgát, fürdök egy nagyot, mint a fimekben. Gyertya is lesz. És még több írás, mert az nekem jó. És téged mi tölt fel?

Én ébredtem elsőnek! Ezt nagyon szeretem. (Ha már az én alszom legtovább nem reális opció..) Szépek az alvó fiúk, gyönyörködtem is bennük egy percig, aztán huss, kitolattam az ágyból —  a hajnali vendég jobbról észre se vette, a bal oldali nyúlt volna a kezem után félálomban.

Már most süt a nap!! — mennem kell nézni! Nézni a teret, ami a lábunk előtt hever. A fák éledező lombját, a hegyoldalban ülő házak ablakán, a reggeli napfény játékát.

Könnyebb ilyenkor már az anyukáknak, erre gondolok. Ott sétál egy kisbabás, szoktam látni, nem ismerem, mégis tudom, milyen lehet neki most. Ilyenkor már jobb! Nem fáj úgy a reggel, a hideg, a menet, amit bevállalt…

Talán egy meleg italt is vesz majd hazafelé, ha addigra kinyit a pékség a sarkon – én azt tenném. Mert attól is egy kicsit jobban érzi majd magát. Szabadabbnak, vagányabbnak, anyábbnak – nemcsak egy robotpilótának, aki menetel. Apró, jóérzést hozó dolgok és helyzetek sokat tudnak lendíteni ilyenkor, emlékszem.

Mintha a kisbabával a látkép is “kisebb” lenne, szűkebb. Minden a makrókörnyezetről a szól, a mostról, egy adott hangulatról és folyik! – jellemző tulajdonsága. Nem órához igazított, előre lefixált időpontok egymásutánja, hanem egy felgyorsuló, lassuló folyam, egyik napból bele a másikba. Nem is csoda, ha egy kismama azt se tudja milyen nap van! Semmi haszna belőle.

Majd úgyis visszanyerik kontúrjukat a napok újra, lesz mindegyiknek időre meghatározott eleje és vége, de akkor már nem is a papírpohár lesz a kezében szombat reggel meg a menet, hanem talán egy bögre, a gyereke meg az ölébe gömbölyödve – alig fér el.
Hangulatos napot neked!

A tudatos jelenlét, avagy a mindfulness ma már az élet minden területén jelen van – és igen, még abban is segít, hogy türelmesebb anya légy. De vajon mit lehet tenni, ha már megy fel a pumpa? A kiabálás, mint tudjuk, nem válik be. És az sem segít, hogy a gonosz kis belső hang ilyenkor azt szajkózza: Rossz anya vagy! Mi a csudát lehet ilyenkor tenni? 

Nos, semmit. De tényleg semmit — nyugtat meg Dr. Laura Markham — Tudatosítjuk az érzést, mélyeket lélegzünk, és NEM csinálunk semmit. Amikor megy fel a pumpa, jön vele az a sürgető érzés is, hogy tenni kell valamit. Bármit. De ez csak vészreakció. És a gyereknevelés, bár sokszor nem így érezzük, általában nem vészhelyzetek sorozata.

Tehát a legtöbb (és legeredményesebb), amit tehetünk, hogy mielőtt bármit is tennénk, előbb visszanyerjük a nyugalmunkat. Hogy miért? Mert ha indulatosak vagyunk, az agyunk racionális része kikapcsol. Így, ha dühből vagy félelemből cselekszünk, sosem tudunk konstruktívak lenni.

Kedvenc definícióm szerint a mindfulness azt jelenti, hogy felfigyelünk, ugyan, a saját érzéseinkre és gondolatainkra, de nem reagáljuk le őket. Sharon Salzberg, meditációs oktató még lényegre törőbben fogalmaz, amikor azt mondja,

„a tudatos jelenlét annyit tesz, hogy nem vágod szájon a másikat”

Teljesen természetes, hogy akkor és ott úgy érezzük, MUSZÁJ közbelépnünk, különben a gyerek „megússza” a rosszalkodást, és ettől, felnőve, szörnyű ember válik belőle. De ezt csak a félelem mondatja velünk, és, ha ennek hatására cselekszünk, azzal csak rontunk a helyzeten. Később, persze, észbe kapunk, hogy bizony elragadtattuk magunkat, és nem szeretettel terelgettük a gyereket a helyes irányba. Nem segítettünk neki abban, hogy felelősségteljesebb és együttműködőbb AKARJON lenni. Ehelyett – csordultig telt érzelmi puttonyunkból – rázúdítottuk szeretett, kiszolgáltatott gyerekünkre ezeket a rémes érzéseket.

Mit lehet érdemben TENNI, amikor azt érezzük, hogy megy fel a pumpa?

1) Vegyük észre, hogy kezdünk belecsúszni abba a bizonyos „harcolj vagy menekülj” lelkiállapotba. A jel, az lehet egy ingerült sóhajtás, a hangerőnk emelkedése, az állkapcsunk befeszülése. De jelezhetik frusztrált gondolatok is. A lényeg, hogy amint észrevesszük, hogy kezdünk kijönni a sodrunkból, azzal máris adtunk magunknak egy figyelmeztető jelzést: Vigyázz! Ebből baj lesz! De még eldöntheted, hogyan reagálsz.

Tény, hogy nehéz észrevenni ezeket kis bosszúságokat még azelőtt, hogy elöntené agyunkat a lila köd. De, ha gyakorolunk, ez is egyre könnyebben megy majd – ezzel, ugyanis, szó szerint átprogramozzuk az agyunkat, és arra trenírozzuk, hogy lassítsa le azt a folyamatot, ami alatt eljutunk a haragig. Szerencsére gyakorlásra, nap, mint nap, mindannyiunknak bőven van lehetősége. (És még azt hittük, hogy ez rossz dolog!)

2) Álljunk meg, (egy pillanatra) dobjunk el mindent, és vegyünk egy mély lélegzetet. Ha a helyzet nem igényel fizikai beavatkozást, akkor csak maradjunk veszteg, és lélegezzünk mélyeket. Ha épp azon vagyunk, hogy leállítsuk a gyereket, hogy ne püfölje tovább a kutyát, vagy ne hajigálja a játékait, közben akkor is lélegezzünk mélyeket. Ez megakadályozza, hogy stresszhormonok árasszák el a vérünket. Ráadásul tudatosítja bennünk a harag érzését, így nem kapcsolunk át robotpilótára, és kezdünk őrjöngeni, Gondoljunk erre a módszerre úgy, mint egy hatalmas PAUSE gomra!

3) NE tegyünk semmit! Csak lélegezzünk mélyeket, és tűrjük a bennünk kavargó érzelmeket, amíg el nem múlnak. Ezek garantáltan borzalmas érzések lesznek. Kedvünk lenne tombolni (értsd harcolni), vagy elfutni (vagyis menekülni), esetleg kajával vagy kütyüvel tompítani magunkat (lefagyni). Lehet, úgy érezzük, nem kapunk levegőt, esetleg a hányinger kerülget minket. De ha mélyen beszívjuk a levegőt, miközben ezekre az érzésekre koncentrálunk, akkor el fognak múlni. Ha ez nem megy, öleljük körbe és szeretgessük meg magunkat. (Igen, ez giccses, de beválik.)

Hogy ez sikerülhet-e minden alkalommal, amikor mérgesek vagyunk? Az csak egy szentnek menne. De valahányszor sikerül, kiürül az érzelmi puttony, így legközelebb már kisebb lesz az esélye az eltévelyedésnek. Ráadásul ezzel példát mutatunk a gyereknek érzelmi intelligenciából. Dan Siegel agykutató szerint ezzel kifejezetten elősegítjük a gyerek agyi fejlődését.

4) Igyekezzünk a gyerek nézőpontjából látni a dolgokat! Ha biztosak vagyunk benne, hogy nekünk van igazunk, és a másik téved, azzal máris harci üzemmódra váltottunk, és az ellenség maga a gyerek. Csípjük, hát, fülön azokat a gondolatokat, amelyek azt üzenik, hogy a gyerek most direkt nehezíti meg az életünket. Mert ha ezek elszabadulnak, akkor előbb vagy utóbb, de eldurran az agyunk. Fogalmazzuk át ezeket úgy, hogy közelebb álljanak az igazsághoz: „Ezzel most azt mutatja meg, hogy nehéz pillanatokat él ált; szüksége van a segítségemre.”

5) Válasszuk a szeretetet. Amikor cselekszünk, az mindig egy lehetőség arra, hogy válasszunk szeretet és félelem között. (A harag mögött, ugyanis, mindig félelem bujkál.) Ha sikerül elszakadni a „harcolj vagy menekülj” kényszerszülte döntéshelyzetből, akkor végre azt tehetjük, amit a gyerekeinknek is tanítunk: Jobb döntést hozhatunk.

Hogy ez mit jelent, azt az adott pillanatban, mindig tudni fogjuk. Talán azt, hogy:

• meghúzzuk a határt, de empatikusak maradunk. („Most azt szeretnéd, hogy … Tudom, nehéz ez neked, amikor …”)
• összeszedjük minden együttérzésünket, hogy a dühös gyerekünk kellő biztonságban érezhesse magát ahhoz, hogy leengedje a düh pajzsát, és utat engedjen a könnyeknek vagy a félelmeknek, amelyek a viselkedését irányítják.
• játékos módba kapcsolunk, hogy ne maradjon szégyenben a gyerek.
• meghallgatjuk, mitől borult ki ennyire a gyerek.
• ölelésre tárjuk a karunkat.

És a tanulság? Azt majd akkor vonjuk le, ha már mindketten megnyugodtunk. Akkor már meg tudjuk hallgatni őt, és empatikusan tudunk reagálni. Jobb döntéseket hozunk, és olyan szülőként viselkedünk, amilyenek lenni szeretnénk. De amíg nem nyugodtunk le, addig ne oktassuk ki a gyereket, különben óhatatlanul is rosszra tanítjuk.

Emberek vagyunk, gyerekkel élünk, rendszeresen előfordul, hát, hogy „harcolj vagy menekülj” üzemmódba lépünk. Erre bizton lehet számítani.

A gyerek dacol.

A gyerek nyavalyog.

A gyerek hisztizik.

A gyerek elfelejt valamit.

A gyerek ránk se bagózik.

Az egyik gyerek csépeli a másikat.

Képes vagy a szeretet választani?

Written by Dr. Laura Markham, founder of AhaParenting.com and author of Peaceful Parent, Happy Kids: How To Stop Yelling and Start Connecting and Peaceful Parent, Happy Siblings: How to Stop the Fighting and Raise Friends for Life

Fordította: Garamvölgyi Andrea

Forrás: 

illusztráció

Nehéz szó nélkül szemlélni azokat a helyzeteket, amikor egy szülő a gyerekén vezeti le a stresszt. Amit egy másik felnőtt okozott benne…

Tudjátok, amikor apa és apa összeszólalkozik, aztán rá 5 percre túl nagyot lendül a hangunk a gyerek aktuális kérésére. Persze önigazolást mindig találunk rá mi, felnőttek, mert megőrülünk a nyávogástól, nem hisszük el, hogy mindig kell valami, meg nem igaz, hogy nem lehet egy mondatot végigveszekednimondani! Vagy amikor nem akarjuk leteremteni a gyereket, de végül annyira felstresszel a szomszéd, hogy milyen dolog ez vagy amaz, és a végén mégis csak le lesz cseszve az a gyerek. És van, amikor nyílt összetűzés hiányában csak a felszín alatt 10 cm-vel húzódik a feszültség illetve annak előzménye a családi hétvégén, arra várva, hogy kitörjön.

Akkor próbálok a felszínen maradni. Nem akarok azon lamentálni, hogy ezt most illik-e, zavarja-e a nagymamát, mit gondol majd, ha… Ha leülök és bekapcsolom a tévét. Micsoda rebellis tett! — gondolom magamban, hogy ezt gondolja ő magában, csendben humorizálok. De elárul, hogy még egyszer leellenőrzöm magam gondolatban:

“A konyhában nincs teendő, megérdeklődtem. Pakolni más házában úgysem tudok, amit ilyenkor otthon tennék, beszélgetni sem tudok most senkivel, valahogy mindenki eltűnt, hát igazán nem bántok most senkit azzal, ha leülök tévézni!”

Hiába a körültekintés, felfigyelt a kisfiam a tévére és a gondosan felépített szerepjátéknak annyi a szoba másik felében, lelépett. Az ölembe húzza magát, hogy elvegye a kapcsolót.

Ezekben a sziutációkban rendszerint egyszerre indul meg bennünk egy halom érzelem, jól összekuszálódva. És emiatt reagálunk úgy ahogy. De később visszagondolva könnyen szálakra bonthatjuk. A szálakból pedig kötelet fonhatunk, hogy legyen min feljebb kapaszkodni. Miért? Hogy az önvizsgálat útján át eljussunk az önmarcangolás szintjéről a fejlődés felé. 

Ez volt akkor az én gombolyagom:

A piros a szülői szál, mert nem úgy van az, hogy a gyerek kikapja a kezemből a távirányítót!

 

Ebbe gabalyodik mélyről a sárga, enyém most a távirányító, enyém!

 

Mártírzöld a folytatás: nehogy már ne tudjak leülni egy percre nyugodtan!

 

Összecsomózza egy mélykék színű, mint megszégyenült tini torkában a gombóc: hagyj már békén, akkor se adom oda!

 

Egy égő narancs szálat pedig meglendít a mögülem érkező sóhajtás: “Minek kellett bekapcsolni most azt a tévét?!” — nem hangzik el, de érzékelem.

 

És egy viola is fodrozódik a nagy kuszaságban, de nem nagyon talál utat: ne pánikolj! Te vagy a felnőtt, meg tudod oldani, csak ne vedd ki a kezéből, ahogy ő tette, kérd vissza, ez a jó példa…!

Nehéz utólag szembesülni azokkal a helyzetekkel, amikor a gyerekünkön vezettük le a feszültséget. Veszekedni kezdtem, mint egy gyerek, aki a felháborodott szülőt utánozza. Nem tanítottam, nem mutattam jó példát, nem állítottam fel gyorsan a határokat. Ettől csak jobban belelovallta magát és én is. Egy perc alatt gúsba kötött a bordó, a sárga, a zöld, a kék… Végül felemelt hangon zavartam el, mert nem tudsz rendesen viselkedni. És én sem. Kint játszottak az udvaron az unokanővérével, én meg bent nyomkodtam a kapcsolót, mint a labdával egyedül maradt gyerek, miután elüldözte a kisebbet…

Vagy a gyereked.

Akkor nem vagy túl jól. Nem tudsz jó anyja lenni a gyerekednek sem. Se bizalmas jóbarátja önmagadnak, akitől most éppen herótod van, de nem kopik le. Itt jön, magyaráz, feszül, hülyeségeket beszél — pedig nem akarod. Nem úgy akarod! Nem így gondoltad! De egymás után hagyják el a szádat a szavak, ki vállalja értük a felelősséget majd?!

Amikor látod a következményeket. Szembesülsz magaddal, csak 110 cm-s verzióban. Ugyanúgy feszül, beszél, mondja, csinálja. Rádsóz, visít, kiált. Aztán nem sokra rá megint bújik, mintha mi sem történt volna. Rohadt egy libikóka! De te vagy a nehezebb…

Vagyis én.

Átveszem a szót. Szóval az utóbbi napokban többször lerúgtam volna magam nekifutásból. Például a lépcső tetejéről, amikor a többedik kérésre nem engedelmeskedő, beteg fiamat befenyegettem, hogy rá tudjam tekerni a kendőt, ahelyett, hogy… Amikor az ágyból kimenekülő, még mindig beteg fiam jobb combjára rászorítottam csendesen, ahelyett, hogy… Meg amikor a még nem teljesen felgyógyult gyerekemre ráripakodok, ahelyett, hogy…

Hogy?

Ahelyett, hogy összeszedném magam. Ha nem megy egyedül, hát segítséggel. Elfogadnám, hogy szarul vagyok. Függetlenül attól, hogy más szerint indokolt-e? Magam szerint érdemes-e? Van, hogy ez nem bír döntés kérdése lenni, egyszerűen így hozzák a körülmények. A tagadással pedig csak az elfojtásaimat növelem. És tanítom annak a gyereknek, aki többet érzékel belőlem, mint amit megérteni képes, hát kitesz belőle mindent a placcra:

“Tessék, anya, edd meg, te főzted!”

Már, ha hagyom persze és nem büntetem le, mert átlátom, hogy az a tiltakozás nem annak a kendőnek szól, hanem a feszültségemnek. Nem kér belőle. Hogy a nem alvás nem azért van, mert nem igényli, hanem mert még ott zsizseg benne az, ahogy az ebédnél rászóltam.

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Ültem a játszótéren, és arra gondoltam, hogy most pont olyan szülő vagyok, akihez sokszor odaléptem volna. Akinek a kezei közül kitépi magát a gyerek és minden kedves próbálkozására fennhangon rávágja, hogy NEM, miközben a lapáttal dühösen odacsap a csúszdára, az anyja helyett.

Mit műveltem veled, kisfiam? Hát te is…? Úgy sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.

Régen meg voltam győződve róla, hogy egy szülőnek ezt nem szabadna hagynia. Ilyenkor oda kell lépni, határozottan elmondani, hogy most indulás, mert így nem viselkedünk.

Dehogy nem! Pont így viselkedtünk. Csak annak a gyereknek volt már annyi önkontrollja, hogy ne az anyja kezére csapjon, vagy karjára szorítson rá, hanem csak a csúszdán eresszi ki a feszültségét.

Most úgy gondolom, hogy ezt végig kell néznem. Látnom kell a haragját, szemtanúja kell lennem a tiltakozásának, hogy komolyan vegyem a saját problémáimat….

A játszóról még haza kell jutni

Nincs nagy trükk: becsatlakozom a játékba. Mutatom neki, hogy megtöltöm a süti formát:

— És mivel fogod, ha nincs is lapátod? — kérdezi olyan lesújtón, mintha nem is az ő szájából jönne ki a hang.

— Hát majd ezzel a fagyis formával belelapátolom — lapátolok, mint egy kisgyerek. — Kész is!

— Edd meg! — úgy veti oda, hogy teljesen elképedek.

— Kérsz belőle? — nem válaszol.

Ez nem ő. Felpróbálta a arckifejezésem. Közben eszegetem a homoksütit, megtetszik neki, elmosolyodik, visszaérkezett.

— Ha ezt megettem, és te is befejezted azt, akkor fussunk egészen a kapuig! Vajon ki ér oda előbb?

Futunk a kapuig. Aztán a jegyautómatáig. Majd a lépcsőházig. Hogy ezt miért nem tudtam elsőre is így csinálni? 

Nem, ez már nem az a két év körüli dacosság, amin csak kőkemény kreativitással játszottuk át magunkat. Akkoriban nem állt volna fel hirtelen egy ilyen felkiáltásra. Meglehet, hogy a helyzet dinamikája már annyira beléivódott, hogy az is segített most: anya jön velem játszani, mert azt szeretném, aztán anya szól, hogy menjünk, és megyek, mert az is játék vele. De több hasonló szituációnk volt a napokban, amikor a sújtó mélyrepülésből egy csapásra együttműködés lett! Mintha azt akarta volna megértetni velem, hogy amíg rosszul bánok vele, addig ő is velem. Játssz velem anya, szükségünk van a nevetésre…! 

Amikor egyedül nem megy

Tegnap előtt, felnőtt nő módjára el bírtam mondani a következőket a páromnak — azt hiszem, érteni fogjátok a jelentőségét.

Muszáj elmondanom, hogy mennyire kivagyok. Légyszi hallgass meg! Nem kell semmit mondanod rá. Tényleg! Nem kell megoldást találnod rá egyből, ne is pánikolj be, jó? Biztos vagyok benne, hogy ha elmondhatom, már sokkal jobban leszek…

Megnyugtató, amikor csak úgy hullanak ki a szavak belőled, és a másik képes kellő humorral és megértéssel rendezni őket. Így került le a nyomás a mellkasomról és a lerúghatnék a titkos gondolataimból…