Szép is a karácsonyi készülődés! Rabulejtő hangulat, ahogy süteményillat gomolyog a levegőben, csillogó dekorációk mindenütt és mi mindannyian egy céltól vezérelve lépjük át a bevásárlóközpontok kapuját, arcunkon az égősorok fénye tükröződik. Én minden évben elhiszem, hogy ez most jó lesz…

Aztán hirtelen gyereksírás ráz föl. Meg a boltokban bömbölő tuctuc zaj. Az embertömeg, a pénztárak előtt kígyózó sorok, műanyag fény, villogás… Mindeközben próbálok arra figyelni, mit is kell még vennem, kit hagytam ki — nem azt vettem tavaly is?

Kezdhetnénk hát a listát azzal, hogy NE VIGYÜNK MAGUNKKAL GYEREKET ilyen körülmények közé és vásároljunk online, meg előre. Nekem általában egyik sem jön össze. Íme pár tipp, hogy az ünneplőbe öltözött bevásárlóközpont ne legyen tele lépten nyomon fetrengve bömbölő gyerekekkel és kigyúlt arcú szüleikkel.

Mégis csak a szeretet ünnepére készülődünk, nem? Nekünk bevált.

Felkészülés lelkiekben
Cipőhúzás közben feltétlen tisztázom(ommm) magamban, hogy ez most valószínűleg nem lesz könnyű menet. Ismerem már, hogy mennyit bír el a gyerekem és hogy nekem hol vannak a határaim. Jó volna egy lépéssel előrébb járni ezúttal! Elvégre én vagyok a felnőtt, enyém a felelősség és egyben az érdem, ha egy őrjöngésbe fúló bevásárlás helyett végül egy röhögős és hatékony délelőttünk lesz.

Időzítés, tervezés
Mindig délelőtt megyek, ha egy mód van rá, akkor kevesebben vannak és ő is jobb passzban van. Akár több reggel 1-1,5 órára, ha csak úgy oldható meg. Van egy cetlim, hogy mit akarok venni, és csak akkor kezdek bámészkodásba, ha azok megvannak.

Ezt most bemásolom még egyszer: van egy cetlim, hogy mit akarok venni, és csak akkor kezdek bámészkodásba, ha azok megvannak.

Viselet
Rendszerint alulbecsültem annak fontosságát, hogy mit veszek fel ilyenkor. Persze a gyerek jól van felöltöztetve mindig, rá jut figyelem. Ezúttal magamra is. Nehéz téli kabát nem kell, helyette pulcsi mellénnyel, rétegesen, kényelmes cipő, frissen mosott haj, smink, ahogy jólesik, mert kétségtelenül millió helyről visszatükröződöm majd.

Nem kell bekockáztatni egy “hjajj, de szörnyen nézek ki!” belső lelki drámát…

Jármű
Hordozni klassz, ha még nem túl nagy a puttony és a babakocsi is jóbarát. A bezsongást mérséklendő kuckónak is kiváló, letakarva egy nagy kendővel. Így biztosítok neki egy kis nyugalmat a kavalkádban — bárcsak én is bebújhatnék! Lehet benne könyvet nézegetni, jegyzetfüzetbe bevásárlólistát írni anyának, vagy lerajzolni, aztán kiadni a függöny mögül. Ér benne állva is utazni, szigorúan kapaszkodva, hiszen a tenger nagyon viharos ma, nehogy kiessen a fedélzetről a hajós kapitány! — aztán magától továbbszövi a sztorit, ha a tükör elé parkolom a kocsit — pardon hajót —, míg felkapok pár holmit. Járműnek még jól jöhet a kismoci, ha befér alulra, mert akkor hallom, hogy merre zakatol és tempósabban haladunk, míg el nem fárad. Kisebb korában egy gurulós kiskutyát húzott maga után, azt terelgetve is kitartóbbnak bizonyult.

Feltöltődés
Van az a pont, amikor hirtelen megérzem, hogy lemerültem. Vagy csak annyit észlelek, hogy minden kezd egyre jobban idegesíteni, köztük a gyerekem is. Akit én is szintúgy, ami abban nyilvánul meg, hogy rosszaskodni kezd (ezt jobban szeretem a rosszalkodni helyett): ledobálja a holmikat, ha fel akarom venni eltol, ütöget ésatöbbi. Mikor is ivott utoljára vizet? Megint nem ettem semmit indulás előtt?

Ideje egy viszonylag csendes zugot — kávézót — keresni, hogy feltöltsük a tartalékainkat!

Erre ne sajnáljunk se időt, se pénzt! Aranyat ér az a pohár víz, a tejeskávé, lerogyni kicsit és egymásra figyelni, kizárni a külvilágot. Az én figyelmemnek is kell egy fix pont, amin ellazulhat, mert amikor a boltokban járkálunk, egyszerre kell figyelnem mindenre. Ő is ilyesmit élhet meg, csak sokkal védtelenebbül: mindenre odakapja a fejét, ettől egyre kimerültebb lesz, és olyankor ösztönösen töltődni akar, belőlem. Kivívni a figyelmemet, bármi áron. Ezért kell leülni kicsit, és közben azon sugdolózni, hogy annak a bácsinak vajon egy gyík van a zsebében vagy szöcske. Te jó ég, a néni nem vette észre, hogy rászállt a vállára egy papagáj! Szerinted szóljunk neki?

Vásárolunk
Úgy számítom, hogy a kis pihenő után sikerült újrakapcsolódni, minden érintett biztonságban érzi magát, nem éhes, nem szomjas, nem kell pisilni. Akkor folytathatjuk a vásárlás! Lehet próbafülkébe menni, együtt próbálni, kikérni a véleményét, tükör előtt illegni, kasszánál fizetni, szatyrokat lóbálni. És természetesen kihúzni a listáról, ami már megvan. Az ő általa írt listáról is.

Kommandó
A sikerélmény, hogy megvettük, amiket kellett és még nem csúszik taknyán a banda, egészen felvillanyozó! Most jöhet a ráadás láláláá, hol is láttam azt a sálat? Bevetésre megyünk, meg kell szereznünk anyának! Óvatosan lopakodunk a kismocival, a liftbe csak akkor szállunk be, ha nincs bent senki, jól körülnézünk, nem követ-e minket valaki, amíg el nem érjük a célt…

Dícséret a csapatnak
Sose mulasztom el megmondani neki, hogy milyen ügyes volt! Le a kalappal, megcsináltuk! Leltározunk, aztán végigvesszük az utolsó állomásra menet, hogy mi mindent csináltunk ma. Látni a kis arcán, ahogy eszébe jutnak az egyes momentumot, miközben hallgat. Kicsi fiú a nagy világban!  

Elkél még neki a gondoskodás, a terelgetés és hogy amennyire tudjuk, megvédjük őket attól, ami sokszor nekünk is megterhelő.

Vannak olyan viselkedésformák, amik nemtől függetlenül előjönnek bizonyos életkorban. A mindenféle botok gyűjtése pont ilyen. Jellemzően kétéves kor körül kezdődik, és 7-8 éves korukig simán örömüket lelik ebben a szokásukban.

Eleinte olyan ügyeskén csak a kapuig hordta őket. Aztán valahogy bekerültek a lépcsőházba. És most már fix helyük is van: az előszobai radiátorba dugdosva… Ha a ti háztartásotokban is akad pár felesleges bot, akkor íme: két tipp arra, hogyan lehet karácsonyi dísz belőlük

Botkarácsony 1.

A botokat méret szerint leválogattuk. Kiraktuk a formát a konyhakövön, letörtünk még, amelyikből kellett. Majd 2 x 1m hosszú madzaggal összecsomóztam először az egyik, utána a másik oldalán. Lehetne még kis masnikkal is díszíteni, de nálunk a fiúk leszavazták.

Botkarácsony 2. 

Lehántoltunk egy kb. 15 cm-s botot. 1 m hosszú szalagot méretre vágtam: először egy hosszabbat, aztán annál kicsit rövidebbet, majd még rövidebbet… összesen öt darabot. Majd egyenként rácsomóztuk a botra.

Sok rokon tényleg sok segítséggel jár, volt is hátradőlés feltett lábakkal, miközben fiacska kacagva mászatta négykézláb a nagyobbakat a karácsonyfa alatt. De sok zajjal is, meg felfordulással, tanácsokkal, kérdésekkel, elcsúszó napirenddel. Ha a rendszerhez és három fős hétköznapokhoz szokott anyaidegek néha túlfeszülnek a nagy ünneplésben, jobb gyorsan meglépni egy körre és kituszkolni a feszültséget a friss levegőre, elvégre mi felnőttek vagyunk, már nem ordítunk, toporzékolunk…

Engedjük el, engedjük meg! — ezen a pár napon nem múlik semmi. Cserébe a hozzáállásunkon áll vagy bukik minden. Én majdnem beleestem egy jajjnemalsziknemhallgatrámkifogbuknihanemalszik nyomasztásba, de apuka időben kiragadott belőle, és lám, másfél órával később ugyan, de békésen alszik a gyermek, mi meg közben kávéztunk egyet a felnőttekkel.

Hisztimentes Ünnepeket!

Fotó: Boncsér Orsi https://www.facebook.com/szuziesanaplopok/?fref=ts

Nem sokkal az első hópelyhek keringője után, kirajzottak a szomszéd néni unokái az utcára. Megjelentek a bebugyolált kis batyuk a szánkókon és a ráncolt homlokú felnőttek is a szélvédők fölé hajolva…

Ő pont ott állt, ahol én is ennyi idősen. A szülői ház horgolt függönyös ablakából figyelte az első havat, mikor megállt az idő egy pillanatra, és megveregette a vállamat.

Decemberben kezdődik az év legcsodásabb időszaka, amikor bármi megtörténhet! — így gondoltam kicsiként.

…csak merengek itt a gyerekkori emlékek felett, mennyi öröm és csoda! Bennem van most is, pontosan fel tudom idézni azt az izgalmat, amikor a piros köpenyt egyszer elsuhanni láttam az ablak előtt, a mécsesekben ficánkoló lángot a párás ablakon, amikor kikukucskáltunk rajta, az illatokat, az ünneplős ruhát és a hó roppanását, amikor titokban kiszöktem a néptelen utcára minden szenteste, hogy pörögjek az úttesten.