A várva várt hétvége az, amit a kisgyermekes szülői pár várva vár, mert más lesz, mint az azt megelőző öt nap. Anya úgy van vele, hogy végre lesz ideje egy csomó mindenre! Apa pedig úgy van vele, hogy most jön a jól megérdemelt hétvége. Boldogok! Szülők lettek! Kell ennél több? Végre együtt lesz a család. El is mehetünk valahova! – vagy nem. Nagyon nem. Helyette feszültséggel, marakodással tűzdelt két napot töltünk el.

Több kell-e vagy inkább más, mint ami van? 

Másfél éves volt Jonatán, amikor megnéztük, hogy mi az, ami van. Miben vagyunk bokáig süllyedve? Majd nyakig! Nagyjából ebben voltunk, amit fentebb már leírtam. Többünk élményeiből gyúrtam össze ezt a szeletet, amiről lemaradt a hab. Egyikünk sem ezekért a hétvégért akart családot! Nem így képzeltük.

Újra és újra feljött, hogy kinek is van több szüksége – joga, indoka – a hétvégi szabadsághoz: a kenyérkeresőnek vagy a főállású anyának? De ebben a relációban nem lehet igazságot tenni. Ha mindig a hangosabbnak lesz „igaza”, a másik folyamatos lemondásba kerül, így nemcsak a párkapcsolatunkat tesszük kockára, hanem a gyerekünkkel való értékes kapcsolatot is. Hogyan tovább?

Közös ügyünk

Nekünk időbe telt valóban közös alapokra helyezni a családi életet a korábban elképzelt „ideáink” – családi mintáink – egymáson való számonkérése helyett. Ehhez az kellett, hogy a gyermeknevelést közös ügynek tekintsük. Amiből természetes, hogy egyikünk többet vállal a hét folyamán, de közös. 

Ha a gyerek körüli teendőket anya „munkájának” tekintjük, abból egyenesen következik az, hogy apa csak besegít, amikor munkája engedi – vagy kedve tartja?

Sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy miért zavar, ha azzal a felütéssel kapok szabadidőt, hogy nekem segít. Rossz ízű viták kerekedtek belőle, mert az ilyen apró momentumokban jelent meg, hogy hogyan gondolkodunk a dolgokról valójában. Ez az apró szócsere jelentős változást indított el.

Az apa ne az anya helyett foglalkozzon a gyerekkel.

A mellettünk álló társnak szüksége van a felelősség ráeső felére ahhoz, hogy valódi tapasztalatokra, élményekre tegyen szert a kicsivel, kettesben. Ezáltal tud az eleinte karcos kell, muszáj, kötelező belső motivációvá fejlődni, amikor már akarja, hiányolja, ragaszkodik az együtt töltött időhöz. Azt hívjuk szeretetnek.

Nekünk bevált

Messziről indítottam, de nálunk ezek voltak a mélyben. A „felszínen” pedig bevezettük, hogy hétvégén is előre megbeszéljük, hogy ki, mikor lesz a kicsivel, és mikor leszünk együtt. 

A felváltva kelés nem vált be, mert amíg apa belehalt a reggelekbe, én az esti altatásoknál véreztem el. Ezért én keltem korán, és ő volt vele aktívabb délután. Este ő fürdetett, én öltöztettem és kezdtem az altatást, majd ő altatta el egy mesével, mialatt én a blogot pötyögtem. Ha egész napra bent rekedtünk a babával, este én libbentem ki bevásárolni a sarkon lévő boltba, és nem ő ért haza annyival később. Istenem, mennyit jelentett akkoriban az a negyed óra is! Aztán persze változtak a paraméterek, csak az „elv” nem változott, hogy a megoldásra hajtunk.

Fontossági sorrend

Érdekes tapasztalat, hogy amíg fel-alá járkálunk, pakolunk, takarítunk ránk se hederít a gyerek,  de amint leereszkedünk a fotelba, egyből ott terem. Mintha dolgozni érne, pihenni már nem! 

Amíg rendszeresen és határozottan artikuláljuk, hogy „muszáj kiteregetnem”, „muszáj ebédet főznőm”, „muszáj felporszívóznom”, addig a pihenésünkre, a szellemi és fizikai állapotunk javítására irányuló tevékenységeinket sosem így emlegetjük. Arra csak meglopjuk az időt, hátrébb soroljuk, vagy elodázzuk. Talán megtudhatjuk, hogy mit lát belőlünk a gyerek, ha rákérdezünk nála: szerinted mit szokott csinálni hétvégén anya és apa?

Amíg én nem vettem komolyan a szükségleteimet, addig nem várhattam el a fiúktól sem. 

Nálam ez már csak akkor történt meg, amikor komoly gondjaim lettek a mulasztásból. Például muszáj lett a napi jóga. Nem a nappali közepén, hanem elvonulva. Amikor megjelent a kistestű a lefelé-néző-kutyapóz alá gömbölyödve, elmondtam neki, hogy miért van szükségem erre a kis időre. Fontos volt tudnia. Ha azzal a felkiáltással ült rám később, hogy „Anyakobra!”, biztosítottam arról, hogy majd együtt is tornázunk. Fontos volt kijelölni a határaimat. Ha megint felém tévedt nyafogva, eszébe juttattam, hogy én se szoktam nyaggatni, amikor legózik. Megértette, megszokta. Ahogy a férjem is.

Őt is bátorítottam arra, hogy ha nem tudja a fiát bevonni a tevékenységébe, akkor úgy mondjon nemet, hogy egyúttal megbeszélik, dolga végeztével mit fognak majd együtt csinálni. Addig lehet velem vagy feltalálhatja magát önállóan. Ér nemet mondani – jól.

A hétvége mindannyiunké. Nem fenntartható, hogy csak a gyerek kívánságai teljesüljenek.

Lásson példát arra, hogy mit jelent tenni a testi-lelki jóllétünkért! Mégha mindez a csak vele eltöltött idő rovására is megy, hosszútávon javára válik. Mindannyiunknak. Ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan, amikor neki kedvezünk. Vagy, hogy ne töltenénk időt együtt. Csupán a hétvége közeledtével feléledt bennem a régi emlék, hogy milyen nyomasztó volt meglopni az időt, és az apjával mennyi félreértést, tüskét okoztunk egymásnak azzal, hogy a kimondatlan szükségleteinkre, vágyainkra nem közösen kerestünk megoldást.

Még több tipp, dilemma és megoldás a Nekünk bevált könyvben! Megrendelted már?

— Kisfiam, hadd mondjam már végig ezt a mondatot apának!

— Jonatán, most anyával beszélgetünk!

— Nem tudtunk két értelmes mondatot váltani. Hol is hagytuk abba? Már nem is tudom, mindegy, hagyjuk… 

A méltatlankodás helyett ma másképp szerveztük a napot, és ebéd után autóba ültünk, hogy a fiúcskánk 10 perc múlva békésen szuszogjon hátul a gyerekülésben. Aztán leparkoltunk, szereztem két kávét – ne mondhassuk, hogy „még egy kávét sem ihatunk meg együtt!” –, és átbeszéltük, amit kellett ott, a Gesztenyés kert oldalában, tavaszias madárcsicsergésben.

Persze a Cserpes Tejivó felé szaporázva azért vállamra kúszott a kérdés: „Nem félsz, hogy a gyerek hozzászokik ahhoz, hogy autóban aludjon el?!” – amíg visszafelé sétáltam a randi helyszínére, meg is válaszoltam ezt a kérdést a fejemben:

A gyermek már hozzászokott az autóban ill. babakocsiban alváshoz, ezért is tud olyan jókat pihenni, 1,5-2 órát egyhuzamban! Eltelt már az a babakor, amikor ezek az órák fölött őrködtem – csak nehogy felébressze valaki!!! Mert akkor sincsen semmi, ha kevesebbet alszik. Az sem katasztrófa már, ha kimarad a délutáni alvás, csak számolni kell egy nyűgösebb gyerekkel, ami nem róható majd fel az illetőnek. Elengedhettem hát a napirend ezen pontja felett érzett akarásom.

Kevés kapcsolatot rombolóbb helyezetet tudok elképzelni a mostani körülményeinek között annál, mint amikor ott fekszünk a nagyágyon – vagy én ülök a gyerekágy mellett –, és az álmosságom növekvő mértékével fordítottan arányosan csökken a gyereké.

Így lesz a békés összebújásból gyötrődés. Majd egyszer csak felül, hogy még véletlenül se csukódjon le a szeme! – pedig direkt megdöntöttem magunk felé a mesekönyvet, hogy minél laposabb szögben kelljen rápillantani. Ekkor már tudhatom, hogy ennyi volt, pihent egy kicsit, de aludni már nem fog.

Viszont van olyan, hogy nem akarom tudni, mert gondolatban már ragaszkodni kezdtem a nélküle töltött időmhöz, és akkor mérgemben a párnára parancsolom azt a szőkés kobakot, meg olyanokat mondok, hogy „Most aludni kell!”, meg „Nem érdekel, addig innen fel nem kelünk, amíg nem aludtál egy kicsit!”. Bravó. Mindeközben apa kint tobzódik, mert neki még ennyire sem ment, hát jöjjön anya! De amúgy „Mi az isten van ezzel a gyerekkel?! Valamit elrontottunk, hogy nem alszik el!” – kezdi egyre jobban beleélni magát a gyereknevelés puskaporos fejezeteibe…

Folytassam? Inkább csak azzal, hogy megéri összehangolni az igényeinket a lehetőségeinkkel, meg azt a 800ft-ot is, amit a kávékért fizettem. A parkolásra meghívott a férjem.

Drága Szerelmem! Csak szeretném előre elmondani neked, mielőtt még hazaérsz, hogy nagyon jó napunk volt ám és minden rendben. De a feltűnésed valószínűleg drasztikusan megváltoztatja majd a viselkedésemet. Nem szeretném, hogy azt hidd, egész nap ilyen idegbeteg voltam, mert nem. Csak most már kezdek kiakadni, érzem. És ha itt leszel, akkor majd egy pillanat alatt fel fog dühíteni minden megnyilvánulásod, amivel erre utalnál, még ha jószándékúan is teszed, mert tudod, hogy magamtól nem nyílnék meg. Támadásnak fogom venni, hogy végre kiadhassam a feszültségem. Sajnálom! Ez a viselkedés valójában egy segítségért kiáltás volna részemről, amit nem merek nyíltan felvállalni. Mert tudom, hogy te is dolgoztál ma, mi meg kirándulni voltunk a szabadban, és nem is volt semmi különösebb nehézség, kimaradt a délutáni alvás ugyan, de nem pánikolok már rajta, mert öröm együtt lenni a fiúnkkal, de tényleg. És amikor ennek ellenére azt érzem, hogy ha még egyszer oldalba lök, miközben készítem a vacsorát, mert azt akarja, hogy vegyem fel, amit megértek, mert ő (is) nyűgös és onnan lentről nem lát a fazékba…, akkor legszívesebb megfognám és elhajítanám messzire. Vagy ráüvöltenék, hogy a torkomban növekvő feszültség ne bőgessen meg. De nem kiabáltam, mert már elégszer sikerült feltartóztatnom magam és bevillan ilyenkor, hogy ne tovább! Van egy trükköm is, még mielőtt minden kötél szakadna. Énekelni kezdek. Valószínűleg elég hamisan, de mégis csak jobb, mintha elhajítanám. Most éppen egy Kelly Family dal ugrott be, ez már önmagában vicces volt. Felkaptam kicsifiút és táncoltam vele. Közben megkavartam a főzeléket. Aztán letettem és öt perc múlva megint jött, engem akart, belőlem akart, mert ő (is) lemerült. Újra túllépek önmagamon, azért is megcsinálom! — mormolok magamnak, mint egy hosszútávfutó. De közben tudom, hogy amikor megjössz, akkor majd leeresztek és neked fogalmad sem lesz arról, hogy mire voltam képes. Csak az összeesett lufit látod, meg ahogy levegőért kapkodom. Fáradt vagyok, sok volt már ez az elhúzódó betegeskedés, a non-stop együttlét, nekem sok. De hogy kezdjek ebbe bele? Tudom, persze, megértesz, sokszor beszéltünk már erről, de téged is erősen köt még a gyerekkorod, a csaláid minták, amik között letapogattad a valóságod. El sem mondom, mert nem akarom bizonygatni neked, hogy azért jó anya vagyok. Inkább előre szólok, hogy sajnálom, ha feleségnek most nem jó, mert még is csak te vagy az nekem, aki felé kioldódhatok. Persze az igazság az, hogy nem is tudok előre szólni neked, mert nincs időm megírni ezt az üzenetet, 7 óra múlt és meg kell etetnem a gyerekünket…

Régóta kérte már a férjem, hogy ne javítsam ki állandóan a gyerek előtt, amivel elméletben teljesen egyetértettem. Olvastam is, hogy ez a gyerekben csak bizonytalanságot szül, arról nem is beszélve, hogy szinte mindig indulatos szócsatába torkollik. „Az anyaság nevében” mégis feljogosítottam magam rá, amivel egyértelműen azt üzentem: „Én vagyok az anyja, én tudom jobban.” Pedig kezdettől fogva próbáltuk elkerülni ezt a csapdát, mert túl nagy teherrel a vállamon, óhatatlanul a mártírság felé tendálok. Alóla meg kihúzom a talajt. Ki tudna úgy lelkesedni a gyereknevelésért, ha előre deklarálva van az inkompetenciája? 

A gyerekneveléshez márpedig lelkesedés kell, mert többször nehéz, mint könnyű. A napi szokások elsajátítása csak idő kérdése – pelenkacsere, böfi, öltöztetés, fürdetés –, de ahogy nő a babánk, úgy helyeződik át a hangsúly a rutinná vált gondozásról a pszichés és szociális fejlődésre. És beköszönt egy új korszak, amikor sokszor találjuk magunkat abban a hülye helyzetben, hogy harcolunk a saját gyerekünkkel. Miközben a felnőtt észjárásunkat teljesen lebénítja, hogy minden „Nem!”, „De!”, „Nem!” – még az „Igen” is –, és tanácstalanul állunk. A gyerek meg teljes lényével tudja és kommunikálja, hogy mit akar. Leginkább azt, hogy mit nem, amikor éppen a földre rogyva bömböl. Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy ennyi mindent bírunk érezni egy adott pillanatba. Ahogy azt sem, hogy ha nem figyelünk, akkor a legrosszabbik lök a cselekvés felé. Miközben egyre több szívet melengető jelenet zajlik le közöttünk. Már képes szavakba önteni az érzéseit, odabújik, megölel, viszonozni akarja a szeretetünket. Elképesztően széles spektrumon mozogtak az érzelmek minden érintettben. Nem csoda, ha időnként besokalltunk.

Hogy a gyerekünket együttműködésre tudjuk bírni két és fél, hároméves korára, annak nagy eséllyel az az „előfeltétele”, hogy ne játsszuk el egymás bizalmát büntetésekkel. Így lehet ez az apákkal is: ahhoz, hogy vegye a fáradságot, és önmagán felülkerekedve az együttműködésre játsszon, leuralás vagy meghátrálás helyett, annak az az előfeltétele, hogy bízzon magában annyira, érte ennél többre képes. És ez talán velünk, anyákkal sincsen másképp, sokat emlegetett anyai ösztönök ide vagy oda.

Szóval egyszer csak sikerült befogni a számat. Pedig majd’ kipukkadtam a mondandómtól, mert amióta a fiunk a téma, a késztetésem felerősödött. Biztos voltam benne, hogy nem ezt kellene mondania, nem így, nem volt ez olyan komoly, sokkal jobban hatna, ha inkább… Így magyaráztam magamban vehemensen, azzal a „hát, te még ezt sem tudod” hangon – rádöbbentem. Később teljesen normális hangon tudtam elmondani a véleményemet. Amire ő is teljesen normális hangon válaszolva azt mondta, hogy „Köszi, jó, hogy mondod, majd legközelebb megpróbálom!”

Legalább annyira zavarba ejtő volt látni, hogy milyen egyszerűen ment, mint belátni, hogy eddig teljesen süket voltam erre a kérésére. Jött velem a jó tapasztalata, de nem állíthatom, hogy aztán mindig sikerült így eljárnom.

Évekkel később, amikor már mindketten magabiztosabban lavíroztunk a szülői szerepeinkben, próbáltunk kölcsönösen jelezni egymásnak, mielőtt elszállt volna az agyunk. Legtöbbször elég volt a kizökkentéshez megérinteni a másik alkarját, hogy tudja, kezd túl messzire menni. Próbálkoztunk titkos kóddal is, mint Robert De Niro a Vejedre ütökben, amikor a felesége a „cickány” szó észrevétlen említésével jelezte, hogy álljon le. Csak éppen a titkos szó nem jutott eszembe sosem! – ezen viszont jót röhögtünk: „Tudod, most mondom azt a szót, ami most nem jut eszembe!” – derékba törve az azt megelőző feszültséget.

Ebben is össze kellett csiszolódni, mert más fogalmaink voltak arról, hogy mit jelent a közbelépés. Magamból kiindulva nem értettem, hogy mi baja van, amikor én csak segíteni akarok, hogy ne csináljon olyasmit – kiabálás, ledorongolás –, amit később úgyis megbán. Én hálás lennék érte, ha valaki feltartóztatna olyankor. De kénytelen voltam belőle kiindulni, és elhinni, hogy ő ezt súlyos határátlépésként éli meg, ami aláássa a tekintélyét. Nem így láttam, de elfogadtam, és próbáltam csak jelzésértékűen ott lenni.

Egy idő után egyre gördülékenyebben tudtuk kisegíteni a másikat, mert végtére is erről volt szó: segíteni. Támogatást kapni, amikor valamiért nem tudsz úgy cselekedni, ahogy jónak tartanád. Amikor kell pár perc szünet, hogy lehiggadj. Hogy valaki átvegye a fürdetést, befejezze az öltöztetést. Elvégre egy csapatban játszunk. Játsszunk! De ne helyezzük gyerekszerepbe a férjeinket, mert csak az egyenrangú felek gondolják úgy, hogy egyformán kell megosztani a javakat és a terheket.

Lassan 3 éve nézem, ahogy a férjemből apa válik. Szándékos a jelen idő – magamra is ezt használom –, mert nagyon úgy tűnik, hogy ez nem történik meg egyik pillanatról a másikra.

Valami elindul, amikor tudomást szerzünk róla, valami megérint, amikor először vesszük a karunkba, valami beköltözik, és már soha nem múlik el, mindig jön velünk. De a létezést, hogy anyák és apák vagyunk, azt folyamatosan tanuljuk.

Én voltam már anya, szoptatós, beteg gyermeket ápoló, szavakat tanítgató, ovisért menő, hisztit kezelő stb. Ahogy ő is volt már totyogóst kísérő apa, legózós, fürdetős, elaltatós, csavarozni tanítós stb. De ki tudja, hogy milyen szülőnek kell lennünk holnap? Mindig adódik egy új helyzet, egy új fent vagy lent, vagy csak a régi körök, ha aznap éppen nincs meg a megoldásunk.

Sokszor mondja este, hogy „ma jó apa voltam”, vagy csak gondterhelten hallgat. Pedig biztosan tudom, hogy nincs olyan, hogy ma vagy holnap. Helyzetek vannak, amiket vagy jól kezeltünk a nap során, vagy nem. És egyik sem határozza meg végérvényesen a másikat.

Persze, azt tapasztalom, hogy ha sokszor ismételjük a rosszat, akkor hozzászokunk, akkor az válik rutinná: első blikkre felemeljük a hangunkat, robbanunk vagy méltatlankodunk, aminek súlyát aztán tízszer olyan nehéz lesz leemelnünk a gyerekről. És minél többet pakolunk rá, annál kevésbé lesz önfeledt, vidám és szeretetteljes. Akárcsak a szülei.

Egészen kifordul magából a gyerek, ha nincs jól szeretve. Kicsi, idegesítő szörnyeteggé lesz. Ugyanakkor ha kitartó munkával – így mondom, mert a felnőttek ezt a szót értik meg jól –, napról napra, helyzetről helyzetre leemeljük ezeket a terheket róla, akkor újra ragyogni fog. És észre se vesszük, ahogy megfogjuk a kis kezét: úgy emelkedünk el a talajtól, mint a papírsárkány, amit a szél szárnyra kapott.

Ha szeretnél még több tippet, gondolatot és hangulatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv! 

Testünkön hordozni a babánkat maga a boldogság. Az aktív szülői lét kényelmes és praktikus megoldása. Megnyugtatja a babát, szabaddá teszi az anyát, apát. Egy szóval, hordozni menő! — vallja a Magyarinda. Nekünk bevált.

Úgy terveztem, hogy már születésétől kezdve hordozni fogom a babámat. Örököltem kengurut, kendőket, és ezzel le is tudtam a témát — pipa a kelengyelistában. Aztán egyszer csak ott álltunk a tükör előtt, és minél sikertelenebbül próbáltam magamra kötözni a csöpp babámat, annál kisebbre törpült bennem az ősanya képe, amilyennek kismamaként képzeltem leendő önmagamat, Az elveszett boldogság nyomában c. könyv indiánjairól olvasva…

Jó lett volna előre informálódni, hogy melyiket mikortól és hogyan is kell megfelelően felkötni, de annyi minden tornyosult még előttem akkoriban! — leginkább egy nagy pocak, amivel kiválóan hordoztam.

Maradt az összeölelkezés, a ringatás. Az egykezes megoldások, szájjal, foggal kombinálva (zacskó kibontás), néha térddel (hűtőajtó kitámasztás), csípővel (fiók becsukás). És a babakocsi, amiben kicsifiú békésen elnézelődött és hosszú órákat aludt. Nem is tudom, mihez kezdem volna, ha sír és láthatóan nem jó neki ott. Elkönyvelem, hogy ő ilyen és bár kételkedve, de hagyom “hadd szokja“? Esetleg elhiszem, hogy “látja, már most el van kényeztetve a kicsike, azért sír úgy“? — felhigítva az anyai jóérzéseket kétségbeeséssel, ami mindig türelmetlenséget szül és bűntudattal vegyül, csak idő kérdése…

Mikor friss anyukaként kirajzottunk az első tavaszillatra, rácsodálkoztam, hogy mennyien hordozzák a babájukat! És micsoda klassz holmikban! Újra kedvet kaptam hozzá, annál is inkább, mert költözni készültünk egy idegen városba. Egyszerűbbnek és megnyugtatóbbnak tűnt testközelben közlekedni majd a kisfiammal. Kérdezősködtem, boltokban próbálgattam a hordozókat, videókat néztem.

A tudás, hogy miben lehet kényelmesen hordozni nem ösztön kérdése, csupán annak vágya az, hogy a két test összeérjen. Ne nyomjuk el, ne adjuk fel és akkor biztos megtaláljuk a módját annak, ahogyan nekünk jó!

Katával, a Magyarinda alapítójával chateltünk arról, hogy amellett, hogy egyre bátrabban hordozzák a szülők a gyerekeiket, e köré is kezd felépülni egy “elvárásbástya”, ami anno engem is megtorpantott.

“Holott maga a testközelség és válaszkészség nagyon sokat ad a baba feljődéséhez, amit kár lenne pár szögperc miatt elvenni egy családtól. Sokan pedig elmulasztják ezt az örömöt a félelemtől, hogy talán nem jól hordoznak, talán ártanak is a kisbabájuknak, és inkább maradjon a babakocsi, a járóka a mamaöl helyett.”

Pláne egy védőnő vagy nagyszülő aggodalmas tekintetével a mellkasunkon. Pedig a hordozás nem valami újkeletű hóbort, ahogy az újszülött igénye sem, hogy a szívdobbanásunkhoz bújjon. Csupán pár száz évig “civilizálni” próbálták a szülői érzéseket. De talán a mi generációnk már van annyira bátor, hogy újragondolja a szükség szülte direktívákat ezen a téren is. Anélkül, hogy önként szorítaná magát újabb skatulyák közé. Mert nem kell otthon szülni, waldorf szellemiségben nevelni vagy hippinek lenni ahhoz, hogy éljünk a babahordozás testi-lelki előnyeivel. Ez nem a vagy-vagyról szól — csak hordozás vagy csak babakocsi —, sokkal inkább “win-win” helyzetet teremt, ha mindig azt választjuk, ami a tényleges igényeinkkel összecseng.

“Jó volna megmaradni a magunk szabadságában, hogy ne vesszünk el a részletekben, és ne csavarodjunk bele anyai maximalizmusból semmi olyasmibe, ami stresszt, feszültséget okoz bennünk, vagy a családunkban, mert akkor elvész az, amiért valójában csináljuk.” — ezt javasolja a szakember, három gyerek édesanyja.

Az új lakhelyünket már a mellkasomra gömbölyödő öthónaposommal fedeztük fel. Mikor a háztetők felett, egy kis kacskaringós utca homlokán megpillantottam a tengert, nem bírtam ki, hogy ne induljunk el azonnal felé. Még szerencse, hogy szabad volt a két kezem, egyből videóra is vettem, hogy továbbküldhessem a családnak. Lépcsőkön le, sok lépcsőn, autók között sasszé, le a hegyről, átkelés a forgalmas úttesten, és szemben velünk ott terült el az az illatos, kék zselé. Csak szívtuk magunkba a látványt, fiacskám kíváncsian kukucskált ki a hálócsuklya alól anyája mellkasának rejtekéből, én meg büszkén és bátran hunyorogtam a napba az ő mellkasáról. Szimbiózisban voltunk: ő kényelmesen utazott velem, olykor elbóbiskolt, majd folytatta a mozit a páholyból, én meg az ő szívének apró prüttyögésével magamon úgy éreztem, hogy bárhova képesek vagyunk eljutni — micsoda szabadság!

Apának talán még nagyobb élmény volt szorosan magán hordozni a kisfiát, mert ezáltal ő is megtapasztalhatta, hogy micsoda ereje van ennek az intenzív kapcsolatnak, amit olyan szavakkal írt le, mint meghitt, kommunikatív és megnyugtató.

Ennyi idő távlatából már biztosan mondhatom, hogy teljesen kihagyni a hordozást legalább akkora érzelmi veszteség mindkét félnek, mint egyáltalán nem beengedni őt a saját ágyunkba, ha jönne, attól való félelmünkben, hogy mi lesz, ha…

Az elkényeztetett, önállótlan felnőtt nem abból a gyerekből lesz, aki mindent megkap a szüleitől, amit akar. Hanem abból, aki mindent megkapott, amivel a szülei helyettesíteni próbálták mindazt, amire igazán szüksége lett volna…

Sokkal mélyebb, mint gondoltuk volna. Pedig már kezdetektől fogva feltétlennek hittük, de talán mégsem így volt igaz, mert ahogy sokasodnak az együtt megélt pillanatok, úgy erősödik, mélyül, terül el ott belül…

Arra próbálom megfogni a választ magamban, hogy miért jó szülővé válni? Nemrég egy beszélgetés kapcsán vetette fel a barátnőm, hogy valószínűleg túl sok ellenpéldát lát a negatívumokra és keveset arra, hogy megérné feladni a megszokott életvitel és kettő helyett hárman lenni. Ez elgondolkodtatott. Végül is én is többször lamentálok a problémákon, megoldásokon, mint azon, hogy mennyire jól érzem magam, hogy milyen szerencsés vagyok minden egyes nap, amikor a kicsi fiú kócos buksija ébreszt…

És hogy nincs nagy különbség hétfő és vasárnap között, nem kell külön kecsegtessen már a péntek este se, hogy végre valami történjen. Mert ő már minden nap itt van velünk, és csinál valami rettentő édes dolgot, rámutat a plafonra, ha repülőgépet hall vagy kitotyog utánunk a konyhában egy darab legóval. Egyik nap még azért drukkolunk, hogy a kis fóka megforduljon, aztán már mászik, jár, fut és holnap azon kapjuk magunkat, hogy nem is tudjuk, milyen volt nélküle lennünk.

Azt persze felemlegetjük, hogy sokáig alhattunk, hogy zavartalanul ebédelhettünk, meg ilyenek, de hogy mi volt ennek az érzésnek a helyén, arról fogalmunk sincs. Talán a semmi volt, a hiány, ami csak az évek múltával fedi fel magát, és kúszik be lassan mindenhová, oda is, ahol előtte még annyi minden lüktetett…

Nem is reméltük, hogy még ennyi minden áll előttünk, hogy bár vannak kapuk, amik már nem feltétlen nekünk nyílnak, és ebbe picit nyomasztó is belegondolni néha, de aztán megjön ez az érzés, a legnagyobb, aminek nem ismerjük még a határait és kevesebb már biztos nem lesz belőle, így marad már egész életünkre —felülmúlhatatlan.

Ennek így kell működnie, mert nem, egyáltalán nem könnyű dolog gyereket szülni, gondoskodni róla, családnak lenni, de nem is tudok mást, ami ennyire megéri! — és ha erre gondolok, felszökik az orromba a felismerés, hogy aztán elkenje a szempillaspirált, mert csak azóta tudom biztosan, hogy így érdemes élni, mióta esténként játékokat pakolok a polcra…

Kell a segítség. Elég sokszor egy kicsi. Csak hogy anyának is legyen szabadideje! Nagyon jót tenne, ha felszállna kicsit a babaillat körülötte, feltöltődne más ingerekkel is, lazulna a figyelme, hogy aztán újra megteremtse maga körül azt a légkört, amiben a boldog gyerekek nőnek fel…

Kell a segítség. Elég sokszor egy kicsi. Csak hogy apában is megeredjen az az érzés, hogy neki is kezdettől fogva helye van a kicsi baba mellett! Hogy letűnjön már az a társadalmi nézet, miszerint csak a nő feldata a gyerek. Mert ezzel lett kipenderítve minden férfi a saját gyermeke első éveiből. De kinek jó ez?

Nekünk nem, mert esélytelen úgy teljesíteni a mindennapokat, ahogy segítséggel tudnánk. Nekik sem, mert esélytelen úgy kiélvezni a babájával töltött időt, hogy kezdettől fogva kétbalkezesnek van titulálva. És ha többé nem találja a helyét otthon, abból sok konfliktus ered: csak függ a levegőben valahol a munka, a szórakozás és a család háromszögében, de az utóbbi már nem azt nyújtja, amit megszokott, sokszor frusztrált a helyzettől, az anya és babája között – vagyis mögött -, munka után, edzés előtt “babázik” egyet, de nincs igazán együtt töltött idő a kicsivel. Pedig nem nagy programok kellenek ide, elég lenne csak a figyelme…

Megéri beszélgetni egymással, kiteríteni, hogy kit mi nyomaszt, mert csak ketten lehet változtatni azon, ami nem jó irányba halad.

Valahogy a mi hátunk mögött ott feszült az elvárás, hogy nőként kapásból tudjuk, hogyan kell pelenkázni az újszülöttünket, hogyan kell tartani a karunkban, szoptatni, büfiztetni, elaltatni, hiszen mi anyák vagyunk! — nincsen hátra arc. És bele is jöttünk szépen. Lehet, hogy néha kifolyt a pisi vagy a babasírásba zokogtunk, de miénk lett a megmásíthatatlan érzés: “a legjobb dolog az életemben, hogy az anyja vagyok”. Elhiszitek, hogy mi is minden nappal tanuljuk, hogyan kellene jó anyának lenni?

Ti más utat jártok be. Megértjük, ha bíztatásra van szükségetek, hogy megpróbáljatok ti is mindent a baba körül és vele. Megéri bevonódni, mert csak így lesztek igazán részesei a soha vissza nem térő pillanatoknak. Nem kell mindent úgy csinálnotok a babával, ahogy mi, nem várjuk el. De nem érdemes még tovább kimaradnotok — “majd, ha beszél a gyerek!”  Szánjatok rá időt már most, hogy kiismerjétek egymást kettesben, mert belőled is csak egy van neki, ahogy belőlem…

Tőlünk függ, hogy miben nő föl a gyerekünk, ahogy a mi szocializációnk a mi szüleinken, az övék pedig az ő szüleiken múlott és így tovább. Ezért is volna jó végiggondolni, hogy mi az, amit már nem szeretnénk az utánunk következő generációnak továbbörökíteni. Adjuk meg az esélyt nekik, hogy ők majd másképp csinálhassák — erről viszont MOST kell gondoskodnunk.

Nem hülyeség este összeülni apával, ha elaludt a gyerkőc és beszélgetni erről egy kicsit. Biztos előjön pár olyan jelenet, érzés, amit sokszor átéltünk gyerekkorunkban és már akkor megfogadtuk, hogy mi majd nem így fogjuk csinálni! Biztos nem úgy csináljuk?

Már az újszülött is másolja a szüleit, így tanul az embergyerek, és ami gyerekként “beég”, azt a legnehezebb felülírni. Ezért nem elég csak egyszer megfogadni a változást, hanem emlékeztetni is kell magunkat rá és a másikat, mert akkor a MI CSALÁDUNKBAN már lehet, hogy nem lesznek bántó veszekedések a gyerek előtt, nem hallgat el anya, ha apa belép a szobába, nem lesz feszültség a hétvégi ebéd alatt, és ha azt mondják, hogy minden rendben van, akkor az nem azt jelenti, hogy apa hamarosan elköltözik…

Beleborzongok egy-egy fotó, videó láttán, hogy milyen nagy is ez a földgömb, sokszínű kultúrák és emberek lakják, akikről jóformán semmit sem tudunk és rettentő távoliak. Aztán elmúlik a pillanat és a fókusz megint visszakerül ide, a mi kicsi milliőnkbe, csináljuk tovább a napot.

Ezek a gyerekek viszont most nem tűnnek el csak úgy a világhálón, ma este biztos gondolunk rájuk, amikor a miénket a kiságyába fektetjük. Egy valami közös lehet bennük: nekik is vannak szüleik, akik épp úgy félthetik, szerethetik őket, ahogy mi őt – mindentől függetlenül.

Gyerekek alvóhelyei a világ minden táján