Egy anti-konyhatündér társ, Zsuzsanna kérésére osztom meg a szilvás piskóta recepjét. Melinda pedig konkrét leírást kért a “hogyanról”. Lányok, ha nekünk ment, nektek is fog!
Az előzményt már ismeritek, hogy nem a sütési vágy hajtott a konyhába, hanem a hangulatom elől menekültem egy szívmelengető délutánba — és vállalhatatlan mennyiségű piskótába. Nemrég kérdezte Anikó, a kedvenc hozzátáplálós blogom, a Bébispenót írója, hogy milyen ételeket szoktunk együtt készíteni Jonatánnal. A reggeli kávén kívül nem nagyon ugrott be más, mert ha csak tehettem, nem vontam be a főzésbe. Inkább kitaláltam neki valami mást, amit mellettem tudott csinálni, de nem nagyon akartam a fűszerek és a többi közelébe engedni. Direkt. Őszintén szólva, úgy éreztem, hogy csak meggyűjteném a bajomat, mert kiszóródik, több megy bele, nem adja vissza, nem kéri el… Vagyis egy újabb állomás, ahol nyújthatom a türelmem határát és gyakorolhatom a pozitív motiválás módszerét, az együttműködésre szoktatás jegyében — ha úgy vesszük—, de inkább nem. A túl sok edzés is izomlázzal jár…
Persze, ahogy az lenni szokott, mikor valaki hirtelen feldob egy ötletet, kis idő múlva szembe jön a téma újra, hallunk, olvasunk róla, eszünkbe jut, és máris magával vitt a sodrás. Csípem ezt a tulajdonságát a világ rendjének!
Így került aznap délután Jonatán is a konyhapultra. Szigorúan csak akkor, amikor egy gázrózsa sincs használatban. És amíg megnézegette a keverőtálat, ikeás műanyag poharat, habverőt, amit elétettem, addig folyóvíz alatt ketté szedtem a szilvákat. Így már ki tudta szedegetni belőle a magokat, miközben én kipakoltam a mosogatógépet, és gyorsan be a szennyeseket, hogy felszabaduljon a konyhapult másik fele. Aztán a következőket öntögette a tálba:
— 1 bögre teljes kiőrlésű lisztet
— 1 bögre sima lisztet
— 1 bögre natúr joghurtot
— 3/4 bögre cukrot
— 1/2 bögre olajat
— Sütőporom nem volt, úgyhogy 1 kiskanál szódabikarbónát
— 1 csomag vaníliás cukrot
— 3 tojássárgáját
Amíg a tésztával birkózott, elővettem a jénait, kikentem vajjal, szórtam rá egy kis cukrot, fahéját, és sorba rendeztem a szilvákat. Teljesen feleslegesen, mert ezen a ponton felhagyott a tésztával, és minden sorból kivett egy szilvát, hogy megegye, aztán visszatologatta a többit. Addig legalább eldolgoztam a tésztát. Bekapcsoltam a sütőt 180 fokra, hogy előmelegedjen.
Utána elővettük a mini chéf formájú, elemes tejhabmixert, amivel pont jól fel tudta verni a tojásfehérjéket. (Ennyire vagyok felszerelkezve sütős holmikkal, hogy még rendes, gépi habverőm sincs.) A habot beleforgattam a tésztába és nagy ovációval öntöttük a jénaiba (tepsim sincs). Aztán letáborozott a sütő elé, amíg én elpakoltam. Utána együtt szimatoltunk még egy darabig, beszélgettünk a sütőről, aztán fogta magát, és bement a szobába játszani. Feltöltődött a szeretettankja, úgyhogy békésen elprüttyögött magában vacsoráig. És még a sütemény is finom lett, úgyhogy kétségtelen, hogy az együtt sütés nekünk (is) bevált.
Az ő arcukra még olyan tisztán kirajzolódik minden apró rezdülés! Ott húzódik a kis homlokon két legókocka összeillesztésének gondja, aztán örömre ível a pihe-szemöldök, de épp oly hirtelen omlik le, mint a torony a kicsi kezek között. Nekem persze nem az építőzés vagy a markolóval ide-oda pakolgatás az öröm a játékban, hanem ezek a pillanatok, amik apró emlékképekké állnak össze, ha még idejében elkapom…
De van, amikor nem megy. Van, amikor nem bírok gyönyörködni benne, mert csak az jár a fejemben, hogy legyen már este! Még annyi mindent kellene csinálnom! — próbálok ráfigyelni, beleélni magam a játékba, mert hát a minőségi idő, tudom, hogy fontos. És érzi, ha máshol járok. Folyton elkalandozom, aztán meg ráförmedek, amikor már harmadjára szól és megrántja a karom. És persze utolér a lelkiismeret-furdalás is, hiszen csak ez a pár óránk van vacsoráig, amióta bölcsibe jár, nekem most még sincs semmi kedvem gyurmázni vele. Na, ilyenkor mi van?!
Ilyenkor az van, hogy összeszedem magam és kitalálok valami olyan tevékenységet, amiben nem vagyok ennyire kelletlen. Ez az én felelősségem. Így talán elejét tudom venni annak, hogy szegény gyerekem egyre erőszakosabban próbálja kikövetelni a figyelmemet, amire egyre kevésbé bírok józanul reagálni. Végül már nem is látom majd a fától az erdőt, és akkor jól elmondhatom, hogy milyen hisztis a gyerekem! Nehéz nekem, szegény anyának. Aztán este meg rámtörne a bűntudat, mert érzem, hogy ezt elszúrtam, és az elalvás előtti pillanatokban próbálom meg “bepótolni magamat” — amiből épp úgy nem kér, ahogy én sem kértem belőle pár órával korábban…
Miután ezt végigpörgettem fejben, felpattantam a kanapéról azzal a felkiáltással, hogy süssünk sütit! Két napja becsípődött ez a gondolat, pedig én nem vagyok nagy cukrász, de reméltem, hogy ez a bögrés recept nem fog ki rajtam. Vagyis rajtunk. Mert, hogy ő öntögette a tálba a hozzávalókat, keverte a tésztát és szedte ki a magot a félbe vágott szilvákból. Aztán letáboroztunk a sütő elé kukucskálni, míg kész nem lett. Hamar eltelt így a délután.
És hát csináltunk is valamit, ha már egyszer ennek a buta kis anyának az kellett a lelki békéjéhez, hogy valami kézzel fogható “eredményt” mutasson fel. Pedig ami igazán megédesítette a nap végét, ahogy a fahéjas vanília a konyha levegőjét, ott volt végig a szeme előtt, úgy mondjuk: törődés.