— Gyere ide, hadd tűrjem be a derekad!
(Ezt ti is így mondjátok?!)
— Ne, anyaa, nem akarom!
— Értem, de ez így nem jó, mert kilóg… — megindultam felé, miközben elmondtam, hogy miért fontos, hogy ne lógjon ki a dereka, persze velem szinkronban ő is megindult, csak ellenkező irányba.

Elvben nagyon sok minden működik, de a gyakorlat sokszor merőben más

— hogy egy ilyen közhellyel indítsam ezt az egyáltalán nem közhelyesnek szánt írást. Hiszen itt a kötődő büntetésről lesz szó, kérem! Milyen hülyén hangzik, nem? Mégis elég sok minden benne van. A múlt, a jövő, de leginkább az átmenet, amit elképzelésem szerint mi, modernnek kikiáltott szülők képviselünk. Fél lábbal még a saját gyerekkori mintáinkon tapodunk, másikkal pedig a kitaposatlan úton egyensúlyozunk, érzésre időnként kutyakakiba lépünk, hol virágos rétekre…

Szülőnek lenni már csak ilyen. És ahogy az lenni szokott: apának rendszerint nehezebben megy ez a terpesz, pláne, mikor erőből futna át a két lába között a gyermek… De tesszük mindezt annak reményében, hogy az ő generációjuk már stabilan lépdelhessen előre, és hogy mi, jelenlegi szülők, még teljesebb életet élhessünk a gyerekeinkkel. Vagy valami ilyesmi.

A modernnek kikiáltott szülők, apák és anyák együtt, vagy akár külön-külön, már hallani sem akarnak arról, hogy 3 napon át sírni hagyják az újszülöttet, mert attól tanulja meg átaludni az éjszakát! A ferberizációs bemegyek, de nem veszem ki módszerrel is csak azért próbálkozunk be a 10-11. hónap derekán, mert már annyira mondták, hogy elkapattuk ezt a gyereket, hogy majdnem el is hittük. Mi már nem adunk tehéntejet a csecsemőnek, se kristálycukros teát. Nem csapunk a kezükre (leszámítva az első esetet, ami kicsúszott, mint egy cifra káromkodás), nem állítjuk sarokba őket, kikérjük a véleményüket és meghallgatjuk a mondandójukat. Nem kötelező a köszönés, a puszi, a pacsi, nem tiltott a kislányoknak a bugyijukban matatni, sem az orrpiszkálás. Az illemrend elsajátítását nem a szégyenérzetükre alapozzuk. Nem érv, hogy “mert én vagyok az anyád”, és nem ér a rendőr bácsival, zsákossal, szuristűvel való riogatás.

És innen kezdve, hogy ki meddig tudott és akart szoptatni, mosta-e a pelust vagy nem, hordozóban altatta-e a babáját vagy babakocsiban énekelve, bio étellel kezdte-e a hozzátáplálást, BLW-módszer szerint vagy lelkesen pürésített, egy ágyban aludtak-e éjjel vagy külön működött jobban, az mindegy is.

Aztán a gyerek elmúlik három, az első dackorszak-hullám pipa. Éljen a kötődő nevelés!

Ki emlékszik már arra, mikor úgy kellett beletrükközni a fürdőben MINDEN ESTE, aztán meg ki! Meg a pelenkacseréért folytatott harcra, a játszótéri add ide-nem adom csetepatékra MINDEN ALKALOMMAL?!

Aztán a gyerek oviba megy, és már nem csak a legszűkebb környezet formálja. Egyszerre lesz nagy, megtévesztően kamaszos, de valójában kicsipici, amiről könnyű megfeledkezni — dackorszak újratöltve, mielőtt még nagyon elkényelmesedtünk volna.

Ha korábban nem is, mostanra biztosan kiderült mindannyiunk számára, hogy nincs általános igazság, mindenkinél ugyanúgy működő recept, módszer, se gyerek, csak adaptáció.

És a kérdés 4-5 éves korukra, hogy ér-e már nyakon vágni azt a gyereket, amikor ezredjére se…, meg azért is…, vagy csak azért se! Mert elég nagy már ahhoz…, annyiszor elmagyaráztam már neki…, és nekem ehhez már nincsen türelmem…!

Álltam a gyerekemmel szemben, aki fél órán belül 2x futóbringázott előre olyan távolságra, hogy a gyomromnál fogva rántott meg a láthatatlan köldökzsinórral, és legszívesebben felpofoztam volna! Túl voltunk már a határozott figyelmeztetésen, részletes magyarázaton — előtte negyed órával is éppen —, úgyhogy az első lecseszést követően erősen kutattam a fejemben a megoldás után.

Mivel a “bűnhődésre” alapozott megbüntetés hosszútávon hatástalan, azt a megoldást kerestem, amivel valóban megtanulja a leckét. Azt már kapisgáltam, hogy ezt mindig ott találjuk valahol az empátia, a szeretet és a játék Bermuda-háromszögében…

— Jonatán, a gyógyszertár előtt mondtam el, hogy ne menj ennyire előre, igaz? — megvártam, amíg legalább bólint, hogy biztos figyeljen — Előtte meg a játszótér sarkánál, ugye? — soroltam a tényeket, tartva a szemkontaktust.  — Úgy látom, hogy ezt valamiért nehezen jegyzed meg, pedig nagyon fontos! — folytattam az aggodalmammal, de igyekeztem nem ironikus hangon! — Tegnap is megharagudtam érte, emlékszel? — bizonyítva a helyzet komolyságát illetve annak kellemetlen részét ránézve…

— Tudom, hogy nagyon szeretsz futóbringázni, és még az is lehet, hogy annyira belejössz ilyenkor, hogy eszedbe sem jut megállni, mert olyan jó lefelé hajtani a dombról, hmn? — az arcát tekintve erről lehett szó —, és nem azért, mert nem akarsz megállni – jeleztem, hogy mi egy oldalon vagyunk, én megértem őt 

— De ezt mégis csak meg kell jegyezd valahogy, hogy soha többet…! — hatásszünet.

— 3 napig nem hozzuk most ki a bringát, amit biztos nagyon fogsz sajnálni és én is, de pont emiatt fogsz rá emlékezni máskor, hogy mik a közlekedés szabályai — vagyis így tudom segíteni a tanulásban. Az önállóságával folytattam, mintegy dicséretképpen — Te ilyenkor résztveszel a forgalomban, ráadásul nélkülem. Fogom én a kezed közben? Nem! — ezen láthatóan elgondolkodott — Te egyedül haladsz, egyedül vigyázol magadra. Szerintem ez elég nagyfiús dolog! És úgy látszik, még meg kell tanulnod időben megállni, mert anélkül nem biztonságos…

Gyanítom, hogy azért nem volt hiszti a döntés ellen, mert nem olyan hangot ütöttem meg, amivel kivontam volna a vörös posztót előtte. Nem is döngöltem a földbe, hogy az egészből csak a mérge maradjon meg irányomba. Hazafelé nem büntettem néma csenddel, se szapulással, mert a haragot ilyenkor már csak a sértődés táplálta volna — “mi az, hogy nem állt meg, amikor szóltam?!” —, az ijedtség elpárolog, amint meggyőződünk, hogy nem esett baja. Ám felnőtt szülő nem sértődik meg a gyerekére, hanem nevel. Még ha hirtelen fingja sincs, hogy hogyan! — mert a modern szülő szerint is fontos a következmény, csak másképpen…

A tudatos jelenlét, avagy a mindfulness ma már az élet minden területén jelen van – és igen, még abban is segít, hogy türelmesebb anya légy. De vajon mit lehet tenni, ha már megy fel a pumpa? A kiabálás, mint tudjuk, nem válik be. És az sem segít, hogy a gonosz kis belső hang ilyenkor azt szajkózza: Rossz anya vagy! Mi a csudát lehet ilyenkor tenni? 

Nos, semmit. De tényleg semmit — nyugtat meg Dr. Laura Markham — Tudatosítjuk az érzést, mélyeket lélegzünk, és NEM csinálunk semmit. Amikor megy fel a pumpa, jön vele az a sürgető érzés is, hogy tenni kell valamit. Bármit. De ez csak vészreakció. És a gyereknevelés, bár sokszor nem így érezzük, általában nem vészhelyzetek sorozata.

Tehát a legtöbb (és legeredményesebb), amit tehetünk, hogy mielőtt bármit is tennénk, előbb visszanyerjük a nyugalmunkat. Hogy miért? Mert ha indulatosak vagyunk, az agyunk racionális része kikapcsol. Így, ha dühből vagy félelemből cselekszünk, sosem tudunk konstruktívak lenni.

Kedvenc definícióm szerint a mindfulness azt jelenti, hogy felfigyelünk, ugyan, a saját érzéseinkre és gondolatainkra, de nem reagáljuk le őket. Sharon Salzberg, meditációs oktató még lényegre törőbben fogalmaz, amikor azt mondja,

„a tudatos jelenlét annyit tesz, hogy nem vágod szájon a másikat”

Teljesen természetes, hogy akkor és ott úgy érezzük, MUSZÁJ közbelépnünk, különben a gyerek „megússza” a rosszalkodást, és ettől, felnőve, szörnyű ember válik belőle. De ezt csak a félelem mondatja velünk, és, ha ennek hatására cselekszünk, azzal csak rontunk a helyzeten. Később, persze, észbe kapunk, hogy bizony elragadtattuk magunkat, és nem szeretettel terelgettük a gyereket a helyes irányba. Nem segítettünk neki abban, hogy felelősségteljesebb és együttműködőbb AKARJON lenni. Ehelyett – csordultig telt érzelmi puttonyunkból – rázúdítottuk szeretett, kiszolgáltatott gyerekünkre ezeket a rémes érzéseket.

Mit lehet érdemben TENNI, amikor azt érezzük, hogy megy fel a pumpa?

1) Vegyük észre, hogy kezdünk belecsúszni abba a bizonyos „harcolj vagy menekülj” lelkiállapotba. A jel, az lehet egy ingerült sóhajtás, a hangerőnk emelkedése, az állkapcsunk befeszülése. De jelezhetik frusztrált gondolatok is. A lényeg, hogy amint észrevesszük, hogy kezdünk kijönni a sodrunkból, azzal máris adtunk magunknak egy figyelmeztető jelzést: Vigyázz! Ebből baj lesz! De még eldöntheted, hogyan reagálsz.

Tény, hogy nehéz észrevenni ezeket kis bosszúságokat még azelőtt, hogy elöntené agyunkat a lila köd. De, ha gyakorolunk, ez is egyre könnyebben megy majd – ezzel, ugyanis, szó szerint átprogramozzuk az agyunkat, és arra trenírozzuk, hogy lassítsa le azt a folyamatot, ami alatt eljutunk a haragig. Szerencsére gyakorlásra, nap, mint nap, mindannyiunknak bőven van lehetősége. (És még azt hittük, hogy ez rossz dolog!)

2) Álljunk meg, (egy pillanatra) dobjunk el mindent, és vegyünk egy mély lélegzetet. Ha a helyzet nem igényel fizikai beavatkozást, akkor csak maradjunk veszteg, és lélegezzünk mélyeket. Ha épp azon vagyunk, hogy leállítsuk a gyereket, hogy ne püfölje tovább a kutyát, vagy ne hajigálja a játékait, közben akkor is lélegezzünk mélyeket. Ez megakadályozza, hogy stresszhormonok árasszák el a vérünket. Ráadásul tudatosítja bennünk a harag érzését, így nem kapcsolunk át robotpilótára, és kezdünk őrjöngeni, Gondoljunk erre a módszerre úgy, mint egy hatalmas PAUSE gomra!

3) NE tegyünk semmit! Csak lélegezzünk mélyeket, és tűrjük a bennünk kavargó érzelmeket, amíg el nem múlnak. Ezek garantáltan borzalmas érzések lesznek. Kedvünk lenne tombolni (értsd harcolni), vagy elfutni (vagyis menekülni), esetleg kajával vagy kütyüvel tompítani magunkat (lefagyni). Lehet, úgy érezzük, nem kapunk levegőt, esetleg a hányinger kerülget minket. De ha mélyen beszívjuk a levegőt, miközben ezekre az érzésekre koncentrálunk, akkor el fognak múlni. Ha ez nem megy, öleljük körbe és szeretgessük meg magunkat. (Igen, ez giccses, de beválik.)

Hogy ez sikerülhet-e minden alkalommal, amikor mérgesek vagyunk? Az csak egy szentnek menne. De valahányszor sikerül, kiürül az érzelmi puttony, így legközelebb már kisebb lesz az esélye az eltévelyedésnek. Ráadásul ezzel példát mutatunk a gyereknek érzelmi intelligenciából. Dan Siegel agykutató szerint ezzel kifejezetten elősegítjük a gyerek agyi fejlődését.

4) Igyekezzünk a gyerek nézőpontjából látni a dolgokat! Ha biztosak vagyunk benne, hogy nekünk van igazunk, és a másik téved, azzal máris harci üzemmódra váltottunk, és az ellenség maga a gyerek. Csípjük, hát, fülön azokat a gondolatokat, amelyek azt üzenik, hogy a gyerek most direkt nehezíti meg az életünket. Mert ha ezek elszabadulnak, akkor előbb vagy utóbb, de eldurran az agyunk. Fogalmazzuk át ezeket úgy, hogy közelebb álljanak az igazsághoz: „Ezzel most azt mutatja meg, hogy nehéz pillanatokat él ált; szüksége van a segítségemre.”

5) Válasszuk a szeretetet. Amikor cselekszünk, az mindig egy lehetőség arra, hogy válasszunk szeretet és félelem között. (A harag mögött, ugyanis, mindig félelem bujkál.) Ha sikerül elszakadni a „harcolj vagy menekülj” kényszerszülte döntéshelyzetből, akkor végre azt tehetjük, amit a gyerekeinknek is tanítunk: Jobb döntést hozhatunk.

Hogy ez mit jelent, azt az adott pillanatban, mindig tudni fogjuk. Talán azt, hogy:

• meghúzzuk a határt, de empatikusak maradunk. („Most azt szeretnéd, hogy … Tudom, nehéz ez neked, amikor …”)
• összeszedjük minden együttérzésünket, hogy a dühös gyerekünk kellő biztonságban érezhesse magát ahhoz, hogy leengedje a düh pajzsát, és utat engedjen a könnyeknek vagy a félelmeknek, amelyek a viselkedését irányítják.
• játékos módba kapcsolunk, hogy ne maradjon szégyenben a gyerek.
• meghallgatjuk, mitől borult ki ennyire a gyerek.
• ölelésre tárjuk a karunkat.

És a tanulság? Azt majd akkor vonjuk le, ha már mindketten megnyugodtunk. Akkor már meg tudjuk hallgatni őt, és empatikusan tudunk reagálni. Jobb döntéseket hozunk, és olyan szülőként viselkedünk, amilyenek lenni szeretnénk. De amíg nem nyugodtunk le, addig ne oktassuk ki a gyereket, különben óhatatlanul is rosszra tanítjuk.

Emberek vagyunk, gyerekkel élünk, rendszeresen előfordul, hát, hogy „harcolj vagy menekülj” üzemmódba lépünk. Erre bizton lehet számítani.

A gyerek dacol.

A gyerek nyavalyog.

A gyerek hisztizik.

A gyerek elfelejt valamit.

A gyerek ránk se bagózik.

Az egyik gyerek csépeli a másikat.

Képes vagy a szeretet választani?

Written by Dr. Laura Markham, founder of AhaParenting.com and author of Peaceful Parent, Happy Kids: How To Stop Yelling and Start Connecting and Peaceful Parent, Happy Siblings: How to Stop the Fighting and Raise Friends for Life

Fordította: Garamvölgyi Andrea

Forrás: 

illusztráció