Lehet, hogy furcsán hangzik, de újabban az a kedvenc pillanatom, amikor megébred éjjel és kisétál a hálószobából. Mi még éppen filmezünk a kanapén elnyúlva — vagy ülök az asztalnál a laptop fényében ragyogva —, mikor halk matatást követően kivágódik a hálószoba ajtatja (szúnyogháló, ahogy ő hívja). Csak felszisszenni van időm, hogy “halkítsd le, jön!”, mikor szemét dörzsölve tűnik fel az egyméteres sziluettke. Lendületesen kerüli a nappali kitárt ajtaját, ahogy csak a gyerekek képesek ébredés után pár másodperccel, felnőtt így sosem… Meg is ijedek, hogy teljesen éber, hogy altatom majd vissza? De aztán elvéti a kanyart, kicsit neki megy a kabátoknak, kuncogva tántorodik vissza.
Még pár lépés egymás felé, és úgy hullik a szöszke üstöke az ölelésbe, emelve két karját felém, mint egy röppályát tévesztett égi test. Mosolyog, hogy megérkezett.
— Jól vagy, kicsim? — kérdezem, és lopok az illatából.
— Jól… — suttogja csendesen, már nem keres senkit a tekintet, hát lecsukódik.
A szúnyoghálóban még rámutat a nagyágyra, hogy odategyem, aztán oldalra göndörödik és lesimul arcáról a mosoly. Tudja, hogy szeretem…

Vannak azok a helyzetek, amikor az ember még jobban értékeli amije van. Ahogy a repülőgép elemelkedik a földről és a testek egyre tehetetlenebbül süppednek az ülésekbe, rendszerint úgy ér utol a gondolat, hogy micsoda csoda ez a gép, amit az ember alkotott, mégis milyen parányiak vagyunk – éppen gyomorra szívva a gravitációt. Nincs semmink, csak az érzés szívtájékon, hogy mi egymást szeretjük, történjék bármi is.

Pár perccel később annyi történik, hogy enyhül a nyomás rajtunk…, feloldódik a kiszolgáltatottság csendje, eszünk, iszunk, panaszkodunk, nézelődünk. És legközelebb 1,5 óra múlva jut eszünkbe újra a halandóságunk, mikor a repülőgép ereszkedni kezd. 

Ahányszor lejövök ide, mindig újraélem a gyerekkorom. A kertet egyre jobban becsülöm, bár dédi szerint idén nagyon csúnya, alig volt víz. A ház szinte ugyanaz, a gyerekszobát is csak nemrég pakolták ki, kellett a hely, ha mind lejövünk. Így mondom már jó ideje, hogy le, le onnan föntről, Budapestről, le Isztambulból. Végül is ez van bennem legmélyebben, ez a szülővárosom…

Testünkön hordozni a babánkat maga a boldogság. Az aktív szülői lét kényelmes és praktikus megoldása. Megnyugtatja a babát, szabaddá teszi az anyát, apát. Egy szóval, hordozni menő! — vallja a Magyarinda. Nekünk bevált.

Úgy terveztem, hogy már születésétől kezdve hordozni fogom a babámat. Örököltem kengurut, kendőket, és ezzel le is tudtam a témát — pipa a kelengyelistában. Aztán egyszer csak ott álltunk a tükör előtt, és minél sikertelenebbül próbáltam magamra kötözni a csöpp babámat, annál kisebbre törpült bennem az ősanya képe, amilyennek kismamaként képzeltem leendő önmagamat, Az elveszett boldogság nyomában c. könyv indiánjairól olvasva…

Jó lett volna előre informálódni, hogy melyiket mikortól és hogyan is kell megfelelően felkötni, de annyi minden tornyosult még előttem akkoriban! — leginkább egy nagy pocak, amivel kiválóan hordoztam.

Maradt az összeölelkezés, a ringatás. Az egykezes megoldások, szájjal, foggal kombinálva (zacskó kibontás), néha térddel (hűtőajtó kitámasztás), csípővel (fiók becsukás). És a babakocsi, amiben kicsifiú békésen elnézelődött és hosszú órákat aludt. Nem is tudom, mihez kezdem volna, ha sír és láthatóan nem jó neki ott. Elkönyvelem, hogy ő ilyen és bár kételkedve, de hagyom “hadd szokja“? Esetleg elhiszem, hogy “látja, már most el van kényeztetve a kicsike, azért sír úgy“? — felhigítva az anyai jóérzéseket kétségbeeséssel, ami mindig türelmetlenséget szül és bűntudattal vegyül, csak idő kérdése…

Mikor friss anyukaként kirajzottunk az első tavaszillatra, rácsodálkoztam, hogy mennyien hordozzák a babájukat! És micsoda klassz holmikban! Újra kedvet kaptam hozzá, annál is inkább, mert költözni készültünk egy idegen városba. Egyszerűbbnek és megnyugtatóbbnak tűnt testközelben közlekedni majd a kisfiammal. Kérdezősködtem, boltokban próbálgattam a hordozókat, videókat néztem.

A tudás, hogy miben lehet kényelmesen hordozni nem ösztön kérdése, csupán annak vágya az, hogy a két test összeérjen. Ne nyomjuk el, ne adjuk fel és akkor biztos megtaláljuk a módját annak, ahogyan nekünk jó!

Katával, a Magyarinda alapítójával chateltünk arról, hogy amellett, hogy egyre bátrabban hordozzák a szülők a gyerekeiket, e köré is kezd felépülni egy “elvárásbástya”, ami anno engem is megtorpantott.

“Holott maga a testközelség és válaszkészség nagyon sokat ad a baba feljődéséhez, amit kár lenne pár szögperc miatt elvenni egy családtól. Sokan pedig elmulasztják ezt az örömöt a félelemtől, hogy talán nem jól hordoznak, talán ártanak is a kisbabájuknak, és inkább maradjon a babakocsi, a járóka a mamaöl helyett.”

Pláne egy védőnő vagy nagyszülő aggodalmas tekintetével a mellkasunkon. Pedig a hordozás nem valami újkeletű hóbort, ahogy az újszülött igénye sem, hogy a szívdobbanásunkhoz bújjon. Csupán pár száz évig “civilizálni” próbálták a szülői érzéseket. De talán a mi generációnk már van annyira bátor, hogy újragondolja a szükség szülte direktívákat ezen a téren is. Anélkül, hogy önként szorítaná magát újabb skatulyák közé. Mert nem kell otthon szülni, waldorf szellemiségben nevelni vagy hippinek lenni ahhoz, hogy éljünk a babahordozás testi-lelki előnyeivel. Ez nem a vagy-vagyról szól — csak hordozás vagy csak babakocsi —, sokkal inkább “win-win” helyzetet teremt, ha mindig azt választjuk, ami a tényleges igényeinkkel összecseng.

“Jó volna megmaradni a magunk szabadságában, hogy ne vesszünk el a részletekben, és ne csavarodjunk bele anyai maximalizmusból semmi olyasmibe, ami stresszt, feszültséget okoz bennünk, vagy a családunkban, mert akkor elvész az, amiért valójában csináljuk.” — ezt javasolja a szakember, három gyerek édesanyja.

Az új lakhelyünket már a mellkasomra gömbölyödő öthónaposommal fedeztük fel. Mikor a háztetők felett, egy kis kacskaringós utca homlokán megpillantottam a tengert, nem bírtam ki, hogy ne induljunk el azonnal felé. Még szerencse, hogy szabad volt a két kezem, egyből videóra is vettem, hogy továbbküldhessem a családnak. Lépcsőkön le, sok lépcsőn, autók között sasszé, le a hegyről, átkelés a forgalmas úttesten, és szemben velünk ott terült el az az illatos, kék zselé. Csak szívtuk magunkba a látványt, fiacskám kíváncsian kukucskált ki a hálócsuklya alól anyája mellkasának rejtekéből, én meg büszkén és bátran hunyorogtam a napba az ő mellkasáról. Szimbiózisban voltunk: ő kényelmesen utazott velem, olykor elbóbiskolt, majd folytatta a mozit a páholyból, én meg az ő szívének apró prüttyögésével magamon úgy éreztem, hogy bárhova képesek vagyunk eljutni — micsoda szabadság!

Apának talán még nagyobb élmény volt szorosan magán hordozni a kisfiát, mert ezáltal ő is megtapasztalhatta, hogy micsoda ereje van ennek az intenzív kapcsolatnak, amit olyan szavakkal írt le, mint meghitt, kommunikatív és megnyugtató.

Ennyi idő távlatából már biztosan mondhatom, hogy teljesen kihagyni a hordozást legalább akkora érzelmi veszteség mindkét félnek, mint egyáltalán nem beengedni őt a saját ágyunkba, ha jönne, attól való félelmünkben, hogy mi lesz, ha…

Az elkényeztetett, önállótlan felnőtt nem abból a gyerekből lesz, aki mindent megkap a szüleitől, amit akar. Hanem abból, aki mindent megkapott, amivel a szülei helyettesíteni próbálták mindazt, amire igazán szüksége lett volna…

Ahogy ők járni, beszélni, meg bilibe pisilni tanulnak, mi úgy tanulunk jól szeretni. Te gondoltad volna anno, hogy ez ilyen lesz?! Vagyis, hogy ilyen is lehet! Mert inkább csináljuk így, mint amilyennek akkor tűnt, amikor még nem tudtuk elképzelni magunkról, hogy egyszer anyaként is megtaláljuk a saját utunkat… Ahogy nekünk bevált.

„Ha a gyermek nyugalomban él,
megtanulja megtalálni a saját békéjét.
Ha a gyermek biztonságban él,
megtanulja, hogy bízzon magában és a többiekben.
Ha a gyermek megértésben él,
megtanulja a türelmet.
Ha a gyermek barátságban él,
megtanulja, hogy jó a világban élni.”
(Dorothy Law Noite)

Elolvasom, bölcsnek tartom, belájkolom, gördülök tovább a hírfolyamban… Kezdek éhes lenni, a barátainknál aludtunk, ők már lent csicseregnek a gyerkőceikkel, micsoda jó reggel!

De hogy is volt az a reggeli mondás, fel tudnám idézni? Hány pillanat is egy “like” ? Régen kiírtam az asztalom fölé a magvas gondolatokat, de minimum az iskolapadra karcoltuk őket, most meg egy “tetszik” alatt elfolyik a virtuális térben.

Pedig még mindig vannak több perces gondolatok, amiket magunkba lehet szívni, megérteni, megérezni, hogy valóban tettekké szilárduljanak…

Sokkal mélyebb, mint gondoltuk volna. Pedig már kezdetektől fogva feltétlennek hittük, de talán mégsem így volt igaz, mert ahogy sokasodnak az együtt megélt pillanatok, úgy erősödik, mélyül, terül el ott belül…

Arra próbálom megfogni a választ magamban, hogy miért jó szülővé válni? Nemrég egy beszélgetés kapcsán vetette fel a barátnőm, hogy valószínűleg túl sok ellenpéldát lát a negatívumokra és keveset arra, hogy megérné feladni a megszokott életvitel és kettő helyett hárman lenni. Ez elgondolkodtatott. Végül is én is többször lamentálok a problémákon, megoldásokon, mint azon, hogy mennyire jól érzem magam, hogy milyen szerencsés vagyok minden egyes nap, amikor a kicsi fiú kócos buksija ébreszt…

És hogy nincs nagy különbség hétfő és vasárnap között, nem kell külön kecsegtessen már a péntek este se, hogy végre valami történjen. Mert ő már minden nap itt van velünk, és csinál valami rettentő édes dolgot, rámutat a plafonra, ha repülőgépet hall vagy kitotyog utánunk a konyhában egy darab legóval. Egyik nap még azért drukkolunk, hogy a kis fóka megforduljon, aztán már mászik, jár, fut és holnap azon kapjuk magunkat, hogy nem is tudjuk, milyen volt nélküle lennünk.

Azt persze felemlegetjük, hogy sokáig alhattunk, hogy zavartalanul ebédelhettünk, meg ilyenek, de hogy mi volt ennek az érzésnek a helyén, arról fogalmunk sincs. Talán a semmi volt, a hiány, ami csak az évek múltával fedi fel magát, és kúszik be lassan mindenhová, oda is, ahol előtte még annyi minden lüktetett…

Nem is reméltük, hogy még ennyi minden áll előttünk, hogy bár vannak kapuk, amik már nem feltétlen nekünk nyílnak, és ebbe picit nyomasztó is belegondolni néha, de aztán megjön ez az érzés, a legnagyobb, aminek nem ismerjük még a határait és kevesebb már biztos nem lesz belőle, így marad már egész életünkre —felülmúlhatatlan.

Ennek így kell működnie, mert nem, egyáltalán nem könnyű dolog gyereket szülni, gondoskodni róla, családnak lenni, de nem is tudok mást, ami ennyire megéri! — és ha erre gondolok, felszökik az orromba a felismerés, hogy aztán elkenje a szempillaspirált, mert csak azóta tudom biztosan, hogy így érdemes élni, mióta esténként játékokat pakolok a polcra…

Fél évvel ezelőtt, ilyenkor már a kórházban duruzsoltam a pocakomban kuporgó kisfiamhoz, hogy hamarosan találkozunk…

Most itt alszik mellettem és amíg egyik tappancsa a lábamon pihen, van egy kis időm, hogy írjak valami szépet születésének 6. hónapfordulójára. Pontosan 6 hónap, azaz 189 nap, vagyis 4536 óra és kb. 272160 perc. De vajon hány mosoly? Mennyi könnycsepp? Mennyi élmény?

Kezdjem el sorra venni, hogy mennyi minden történt azóta? Hogy utazott már repülőgépen, hajón és az elmúlt hetekben a mellkasomon hordozva együtt fedeztük fel Isztambult? Vagy írjak a fejlődéséről, hogy itt fordult át először a hátáról a pocakjára és hogy tegnap már két kézzel elkapta a feléje guruló labdát? Vagy az anyává válásom folyamatán elmélkedjek? Esetleg keressem meg az utolsó pocakos fotóm és úgy fogjam most magamhoz Jonatánt, mint akkor a pocakban? A szülésélményünkről sem írtam!

Vagy egyszerűen írjam le, hogy egy gombóc van a torkomban és olykor a klaviatúra is elmászik a kezem alatt, mert annyira kitölt itt belül egy érzés, hogy néha még ki is csordul?

Nem illetném csupán csak annyival, hogy ‘a szeretet’, mert más is lapul még ott – a fekete-fehéren túl a színek. Mert kaptam sok türelmet, bevallom, hogy többet is, mint reméltem, kaptam önfeledt örömöt, tengermély érzéseket, empátiát is sokat és odaadó kedvességet, de kaptam mellé hirtelen dühöt, elfojtott könnyeket, olykor bizonytalanságot, kételyt. És ezek között kavarog még a félelem, félelem és féltés, aggódás és bizalom, bizalom magamba és benne és az az egoista hatalom, hogy ő az enyém, meg az elengedést, a szabadon szeretést.

Óriási szélsőségek, ha belegondolunk, így nem lehet gyereket nevelni, ezt is mondhatjuk, de amit leírtam, azok a nyers érzések egymás mellett. Ezt vonja be, itatja át, puhítja fel, érleli egybe és tartja össze a szeretet. Végül az tesz képessé érezni ezt is, megélni azt is. Fél évvel ezelőtt ezt nyújtották át a kisfiammal együtt. Csodálatos egység, ha belegondolunk, így lehet csak gyereket nevelni, ezt is mondhatjuk, de amit leírtam, azok csak betűk egymás mellett, mert rájöttem, amit érzek azt szavakkal nem is lehet…