Régóta kérte már a férjem, hogy ne javítsam ki állandóan a gyerek előtt, amivel elméletben teljesen egyetértettem. Olvastam is, hogy ez a gyerekben csak bizonytalanságot szül, arról nem is beszélve, hogy szinte mindig indulatos szócsatába torkollik. „Az anyaság nevében” mégis feljogosítottam magam rá, amivel egyértelműen azt üzentem: „Én vagyok az anyja, én tudom jobban.” Pedig kezdettől fogva próbáltuk elkerülni ezt a csapdát, mert túl nagy teherrel a vállamon, óhatatlanul a mártírság felé tendálok. Alóla meg kihúzom a talajt. Ki tudna úgy lelkesedni a gyereknevelésért, ha előre deklarálva van az inkompetenciája? 

A gyerekneveléshez márpedig lelkesedés kell, mert többször nehéz, mint könnyű. A napi szokások elsajátítása csak idő kérdése – pelenkacsere, böfi, öltöztetés, fürdetés –, de ahogy nő a babánk, úgy helyeződik át a hangsúly a rutinná vált gondozásról a pszichés és szociális fejlődésre. És beköszönt egy új korszak, amikor sokszor találjuk magunkat abban a hülye helyzetben, hogy harcolunk a saját gyerekünkkel. Miközben a felnőtt észjárásunkat teljesen lebénítja, hogy minden „Nem!”, „De!”, „Nem!” – még az „Igen” is –, és tanácstalanul állunk. A gyerek meg teljes lényével tudja és kommunikálja, hogy mit akar. Leginkább azt, hogy mit nem, amikor éppen a földre rogyva bömböl. Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy ennyi mindent bírunk érezni egy adott pillanatba. Ahogy azt sem, hogy ha nem figyelünk, akkor a legrosszabbik lök a cselekvés felé. Miközben egyre több szívet melengető jelenet zajlik le közöttünk. Már képes szavakba önteni az érzéseit, odabújik, megölel, viszonozni akarja a szeretetünket. Elképesztően széles spektrumon mozogtak az érzelmek minden érintettben. Nem csoda, ha időnként besokalltunk.

Hogy a gyerekünket együttműködésre tudjuk bírni két és fél, hároméves korára, annak nagy eséllyel az az „előfeltétele”, hogy ne játsszuk el egymás bizalmát büntetésekkel. Így lehet ez az apákkal is: ahhoz, hogy vegye a fáradságot, és önmagán felülkerekedve az együttműködésre játsszon, leuralás vagy meghátrálás helyett, annak az az előfeltétele, hogy bízzon magában annyira, érte ennél többre képes. És ez talán velünk, anyákkal sincsen másképp, sokat emlegetett anyai ösztönök ide vagy oda.

Szóval egyszer csak sikerült befogni a számat. Pedig majd’ kipukkadtam a mondandómtól, mert amióta a fiunk a téma, a késztetésem felerősödött. Biztos voltam benne, hogy nem ezt kellene mondania, nem így, nem volt ez olyan komoly, sokkal jobban hatna, ha inkább… Így magyaráztam magamban vehemensen, azzal a „hát, te még ezt sem tudod” hangon – rádöbbentem. Később teljesen normális hangon tudtam elmondani a véleményemet. Amire ő is teljesen normális hangon válaszolva azt mondta, hogy „Köszi, jó, hogy mondod, majd legközelebb megpróbálom!”

Legalább annyira zavarba ejtő volt látni, hogy milyen egyszerűen ment, mint belátni, hogy eddig teljesen süket voltam erre a kérésére. Jött velem a jó tapasztalata, de nem állíthatom, hogy aztán mindig sikerült így eljárnom.

Évekkel később, amikor már mindketten magabiztosabban lavíroztunk a szülői szerepeinkben, próbáltunk kölcsönösen jelezni egymásnak, mielőtt elszállt volna az agyunk. Legtöbbször elég volt a kizökkentéshez megérinteni a másik alkarját, hogy tudja, kezd túl messzire menni. Próbálkoztunk titkos kóddal is, mint Robert De Niro a Vejedre ütökben, amikor a felesége a „cickány” szó észrevétlen említésével jelezte, hogy álljon le. Csak éppen a titkos szó nem jutott eszembe sosem! – ezen viszont jót röhögtünk: „Tudod, most mondom azt a szót, ami most nem jut eszembe!” – derékba törve az azt megelőző feszültséget.

Ebben is össze kellett csiszolódni, mert más fogalmaink voltak arról, hogy mit jelent a közbelépés. Magamból kiindulva nem értettem, hogy mi baja van, amikor én csak segíteni akarok, hogy ne csináljon olyasmit – kiabálás, ledorongolás –, amit később úgyis megbán. Én hálás lennék érte, ha valaki feltartóztatna olyankor. De kénytelen voltam belőle kiindulni, és elhinni, hogy ő ezt súlyos határátlépésként éli meg, ami aláássa a tekintélyét. Nem így láttam, de elfogadtam, és próbáltam csak jelzésértékűen ott lenni.

Egy idő után egyre gördülékenyebben tudtuk kisegíteni a másikat, mert végtére is erről volt szó: segíteni. Támogatást kapni, amikor valamiért nem tudsz úgy cselekedni, ahogy jónak tartanád. Amikor kell pár perc szünet, hogy lehiggadj. Hogy valaki átvegye a fürdetést, befejezze az öltöztetést. Elvégre egy csapatban játszunk. Játsszunk! De ne helyezzük gyerekszerepbe a férjeinket, mert csak az egyenrangú felek gondolják úgy, hogy egyformán kell megosztani a javakat és a terheket.

A férfi éppen arról mesél, hogyan jöttek össze a feleségével. Az én férjem is elmondta már az ő verzióját, miszerint egyik nap berúgtam a stúdió ajtaját azzal a kérdéssel, hogy na, mikor kéred már el a számom. Erre természtesen én másképp emlékszem. A friss feleség is csak mosolyogva hallgat még mellettem.

Érdekes játék, már nem is tudom ki hozta föl a témát. Szórakoztató, néha kicsit kínos, de leginkább beszédes, hogy kinek milyen részlet maradt meg és mi esett ki teljesen...