Gördülékenyen zajlott az esti menet. Tudod, amikor olyan igazán jó anyának érzi magát az ember! Már túl voltunk a vacsorán, fürdésen, öltözésen, fogmosáson, mikor egy pohár vízzel a kezemben arra mentem vissza a hálószobába, hogy a gyerekem az elektromos szúnyogriasztót próbálja a konnektorba illeszteni.
Büszkeséggel a tekintetében fordult hátra, hogy ő bizony tudja, hogy ezt ide kell dugni, de hamar lehorgadt, amint leolvasta az ábrázatomról, hogy neked azt nem szabad, nem, nem! Azzal uzsgyi, átszökött az ágy másik végébe vele, onnan sandított rám, hogy most mi lesz.
Most mi lesz? — én is pont erre gondoltam. Hirtelen dögfáradtnak éreztem magam és elcsigázottnak, mint aki majdnem átszakította a célszalagot, de hirtelen megbotlott…
Lejátszottam pár verziót a fejemben:
1. Kérem, nem adja, kérem, nem adja, bedacol, én is…
2. Kérem, nem adja, erőszakkal elveszem, sír, nem alszik el…
3. Játékosan kérem, nem adja, majdnem adja, aztán mégsem, egyre fáradtabb, és én is, végül megharagszom, elveszem, sír…
Egyikkel sem járok jól, ez nyilvánvaló. De legalább lehiggadtam és beláttam, hogy mennyivel rosszabb lehet annak, aki valóban eltaknyol…
— Picim, szeretném, ha visszaadnád nekem a szúnyogriasztót, mert azt csak anya és apa dughatja be a konnektorba. De egy csomó mindent mást neked is szabad! Mondd csak el nekem, hogy ki szokott elemet cserélni apával úgy, hogy fogja a csavarhúzót?
— Jonatán — válaszolta kérdőn nézve rám.
— És ki zárja el a zuhanyt, amikor végeztél?
— Jonatán — elmosolyodott.
(Olyan jó megérezni, hogy elkerültük a vihart és frissítő záporként hull ránk az érzés, hogy szeretjük egymást. Ledőltem én is az ágyra.)
— Mondd el nekem, hogy ki szokta becsukni az ablakot, ki nyomja meg a kapucsengőt, ki teszi a kulcsot a zárba?
– Jonatán! — kiáltotta.
— Hát erről van szó! Egy csomó mindent te csinálsz, látod? Gyere! Meséljek még, hogy mennyi mindent szabad Jonatánnak? — közben már el is engedte a riasztót, amit egy mozdulattal bedugtam és visszafordultam felé.
Kiskifli, nagykifli feküdtünk egymás mellett, és én folytattam a sort, hogy mennyi mindent megtehet! Mert bizony még a felnőtteket is felbőszíti sokszor, mikor csak az akadályt látják a lehetőség helyett…
Azért, mert könnyen megeshet, hogy a másik asztalnál ülő bácsi hamburgerébe pottyan. És a bácsi felkiált:
— Jéé, egy gyerekcipő! Vajon milyen íze lehet?
És hammm, beleharap. Rágja, rágja, csócsálja.
— Nem jó… Piszkos íze van! Meg némi kutyakaka. És cihangiri macska pisi! Fújjj! — szörnyülködik szegény.
Aztán elszomorodik, mert csupa cipő lett a hamburgere, ő meg éhen maradt. Még jó, hogy meggondoltad magad! Nézd csak, milyen jókedvű a bácsi, hogy nem pottyant a cipőd a hamburgerébe! És te is fel tudod venni újra a cipődet.
* Még akkor sem szabad, ha hirtelen benyűgösödtél a délelőtti játék után, és itt pihensz egy kicsit az anyukáddal, aki kávézik, amíg te narancslevezel.
Tetten érték a képen látható, kosztümös férfit. Minden jel arra utal, hogy lábbal taposott szét egy, a konyhából eltulajdonított avokádót. Zsiványság megalapozott gyanúja áll fenn. Keresik a lehetséges felbújtót.
]]>Napok óta emésztem ezt a cikket. Átküldtem a férjemnek is. Többször szóbakerült a hétvégén, feljött pár emlék a saját gyerekkorunkból is, majd széttárt kezekkel álltunk a lehajigált építőkockák felett, amit a kisfiúnk sodort le mérgében. Most mi legyen? Egy külön bejegyzésben írom majd meg, hogy mi mire jutottunk. Addig is közkinccsé teszem ezeket a gondolatokat:
A nyugati kultúrkörben a büntetés a gyereknevelés egyik bevett és széles körben alkalmazott eszköze, formái „ahány ház, annyi szokás” alapon, a sarokba állítástól a kiváltságok megvonásig sokfélék lehetnek.
A skála egyik végén vannak azok, akik a durva, fizikai fenyítéstől sem riadnak vissza, a másik végén pedig azok a szülők, akik az olyan „gyengédebb” eszközöket preferálják, mint a lépcsőre ültetés vagy a sarokba állítás. Utóbbiak úgy érezhetik, semmi közük az előbbiekhez, pedig a módszereik eredmény ugyanaz.
Tudom, nem szabadna azt állítani, hogy a büntetés nem használ – hiszen bizonyos esetekben, nagyon rövidtávon használ – de az összképet tekintve egyáltalán nem. És olyat még soha nem láttunk, hogy egy szülő csak egyszer büntet. Igaz? Soha nem hallottunk olyat, hogy egy anya azt mondta volna: „Ó! Elvettem a gyerek kedvenc könyvét, amikor 6 éves volt, és azóta egyszer sem rosszalkodott!”
A büntetésből is tanul a gyerek, csak úgy, mint minden tettünkből. Ám sajnos – és ezt szülő és gyerek egyaránt sajnálhatja – nem azt tanulja meg, amit tanítani szeretnénk neki, hanem azt, hogy • nem az ő oldalán állunk • szabadon rákényszeríthetjük az akaratunkat • hazudjon, vagy nyomja el természetes ösztöneit, ha nem akar büntetést kapni • képtelen uralkodni természetes ösztönein, és ennek mindig büntetés a vége, vagyis ő biztosan, természeténél fogva, „rossz” ember • a rosszalkodással kivívhatja a szülő osztatlan figyelmét, és a negatív figyelem is jobb, mint a semmi • anyu / apu igazságtalanul bánik velem • anyu / apu nem figyel rám • anyu / apu nem szeret engem
A helyzet iróniája, hogy büntetés nélkül, mesterségesen kreált következmények nélkül azok a „jól nevelt” gyerekek, akikre áhítozunk, egyszer csak ott teremnek előttünk.
A gyerekek természetüknél fogva „jók”. Utánozni akarják a náluk idősebbeket, és a kedvünkre akarnak tenni. Várjuk el tőlük a legjobbat, és ők hozni fogják a legjobb formájukat. De sokszor többet várunk el a gyerekektől, mint amennyit mi készek vagyunk megadni.
A héten történt, hogy otthon körbe kínáltam egy tál mangót. Először az anyósomnak nyújtottam oda. – Nem kérek – mondta. Ezután a hároméves unokaöcsémhez fordultam. – Nem kérek – közölte mosolyogva. Anyósom rosszallóan kijavította a gyereket: – Köszönöm, nem kérek. Amikor megemlítettem neki, hogy ő sem mondta, hogy „köszönöm”, meglepődött. Nem is tudatosult benne, hogy mit mondott, és mit nem.
A gyerekeink csak annyira tudnak jók lenni, amennyire mi magunk jók vagyunk. A büntetés hatástalan, de ez nem azt jelenti, hogy üres lenne a szülői eszköztárunk. Töltsük meg kötődéssel, bizalommal, kommunikációval, tisztelettel, és figyeljük, hogyan múlnak el maguktól azok a fránya viselkedési problémák.
A rövidített, magyar nyelvű fordításáért hálás köszönet Garamvölgyi Andinak, a cikk ajánlásért pedig Rémán Gyöngyinek. Az eredeti cikket is érdemes elolvasni: www.lovepraneting.org
]]>