Vannak azok a helyzetek, amikor az ember még jobban értékeli amije van. Ahogy a repülőgép elemelkedik a földről és a testek egyre tehetetlenebbül süppednek az ülésekbe, rendszerint úgy ér utol a gondolat, hogy micsoda csoda ez a gép, amit az ember alkotott, mégis milyen parányiak vagyunk – éppen gyomorra szívva a gravitációt. Nincs semmink, csak az érzés szívtájékon, hogy mi egymást szeretjük, történjék bármi is.

Pár perccel később annyi történik, hogy enyhül a nyomás rajtunk…, feloldódik a kiszolgáltatottság csendje, eszünk, iszunk, panaszkodunk, nézelődünk. És legközelebb 1,5 óra múlva jut eszünkbe újra a halandóságunk, mikor a repülőgép ereszkedni kezd.