Szösszenet. Ami ha nem így végződik, akkor olyan súllyal nehezedik a napunkra, de a délelőttünkre mindenképpen, hogy még az ember lányának aktuális korához is hozzáadni tűnik vagy plusz tizet…

Szóval állok a zongora előtt, épp csak hátat fordítottam a gyermeknek, mert harmadjára felejtettem el és jutott újra eszembe, hogy írni szerettem volna a barátnőmnek már két hete. Ezt megelőzően a fürdőszobában jutott eszembe, mikor is okvetlenkedve megjelent ott is a gyermek, hogy… Nem is tudom miért. Csak úgy! Ma reggel így ébredt. Felemelem a telefont, hogy lefotózom, ettől mindig elmenekül. 1 percre.

“Sose foglalkozik velem! Persze ez mindig reggel van… dolgozik… Amíg apa alszik… Olyan rossz nekem…!”

Ilyeneket hallok a hátam mögül. Már váltottunk pár üzenetet a barátnőmmel, tőle is 10 cm-re áll a gyermek, küldi a fotót.

— Anya, megyünk egy kört a házban? — ezt már hangosan adresszálja. Egy papírdobozban ül.

Elköszönök. Majd folytatjuk. Egyszer. Valamikor. Most nem, mert még a végén behisztizek, mert miazhogy egy percem sincs és folyton ráfigyelek, erre ő meg azt mondja, hogy… És ha anya behisztizik, akkor lekiabál, meg szúrós megjegyzéseket tesz, leblamál és goromba lesz.

Hogy értessem meg egy egocentrikus ötévessel, hogy miért is vagyok kiakadva? Hogy nincs is igaza! De ami fontosabb, hogyan nyugtassam le magamat…?

Megkapaszkodom a bögrémben, és megpróbálom átstrukturálni a történteket valahogy úgy, hogy szót értsünk.

— Jonatán, reggel, miután felkeltél, hívtalak, hogy gyere, öleljük meg egymást…, igaz? — bólogat — Erre te bementél a szobádba, és becsaptad az ajtót! Becsaptad volna, ha nem akadna meg a padlószőnyegben… Foglalkoztál vele, hogy én mit szerettem volna? Vagy hogy mit fogok csinálni helyette? Nem! — kicsit megállok, hogy visszahúzódjon a sértettség a hangomból, meg a szemrehányás, mert az teljesen hatástalanítaná a mondanómat. Nem összeveszni akarok vele, se földbe döngölni.

— Jó, gondoltam magamban, akkor lejövök, megcsinálom a teát neked, kávét magamnak, és leülök olvasni. Közben te nem tudtad, hogy én mit csinálok, ugye? — mosolyog, mint aki rácsodálkozik erre — Aztán mi történt? Egyszer csak megjelentél, hogy csináljuk ezt, csináljuk azt! És amikor nem dobtam el mindent, hogy jó, csináljuk! — itt felkiáltok, hogy elnevesse magát — Na, akkor olyanokat kezdtél mondani, hogy én nem is foglalkozom veled! — itt megint meg kell állnom, mert mégis kezd a hangom a magasabb tartományba csúszni…

— Amikor bementél a szobádba, mert mást szerettél volna csinálni, én se álltam ott… Ugye nem álltam az ajtódnál, hogy de, de gyere, ölelj meg, te nem is foglalkozol velem? — inkább kérdezem, mint mondom, mert ha ő válaszol, az általában jobban átmegy.

— Nem… – mosolyog.

— Érted már? Én akkor elfoglaltam magam, amíg te is a szobádban. És közben eszembe jutott a Szilvi barátnőm, tudod, Dusi és Dejkó anyukája, és éppen neki írtam smst. De nem tudtam befejezni, mert amint megjelentél, azt akartad, hogy hagyjam félbe. Úgy éreztem, hogy ez nem igazságos. Persze lehet, hogy te még ezt nem is érted annyira, mert egy kis ötéves vagy, aki csak a saját szemszögéből tudja látni a dolgokat… — de a mondat végét már csak magamnak mormolom.

A saját szavaim mosták el a mérgem, mintha kellett volna a füleimnek, hogy kimondja a szám mindezt… Már nem akartam kidobni őt sem az ablakon, és láss csodát, erre kibukott a nap két felhő közül, és úgy terült el a nappalinkban, mint a jóérzés bennem, ahogy megnyújtotta a sziluettem mellette…

Úgy 5 percre. De lefotóztam! Belül is, hogy nyoma maradjon. Hogy ennek maradjon nyoma! — ne annak, ami akkor lett volna, ha meg se próbálok fölnőttként viselkedni, csak tolom magam előtt azt a nyamvadt dobozt, ami egyszerűen nem tud jópofa lenni, csak pont olyan, ahogyan én éreztem volna magamat, mikor két kör után szétesik…

Imádok reggel elsőként kelni. Magamtól, pont abban a pillanatban, amikor a tudatom kipattan, hogy “Kössz, jól vagyok! Felkelhetünk.” Szeretem a szabálytalan dolgokat: elindítani a mosást reggelt, elpakolni az esti maradékokat, tornát immitálni a padlón heverve… A családomra gondolok és akiket szeretek, velük beszélgetek – magamban. Puhán lépek, teszek-veszek, gondoskom, szeretek, hallgatok, szeretnek, felelős vagyok, képes vagyok, kisimulok, egyedül vagyok. A határaimat fölrajzolom újra minden reggel, mert estére elmossa a nappali lárma, élmények, benyomások és tapasztalatok tolongása. Pedig nem fér mind belém, különben kipukkadok! Kialszom magamból, ami nem kell és újraformálom a rendszert: kész vagyok. Jöhet az a kócos, egy szál pólóban kóválygós kis alak, gyere felém, elkaplak! Jó a reggel!